Florian Zeller: Apa – Orlai Produkció
2015.02.15.

Nem adja fel: a privátszféra szürke foltjairól szól az Orlai Produkció számos előadása, mintha arra akarná rávenni közönségét, hogy vetne tán egy pillantást közvetlen környezetére. Az Apa is ilyen – az apa Alzheimer-kórban szenved. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Lukáts Andor
Lukáts Andor

Az Esőember, a Happy ending, a Folyón túl Itália, A nagy négyes, korábban a Nemsenkilény és a Minden ötödik órában a legszűkebb és gyakran konfliktusos családi kapcsolatokra, vagy a különféle „hétköznapi”, betegséggel járó állapotokra, vagy a leghétköznapibb élettani folyamatokra, például az öregedésre és az ezekkel járó kisközösségi folyamatokra hívja fel a néző figyelmét. Többnyire úgy, hogy a bulvár széles országútján halad, vagyis szórakoztat, nevettet, elérzékenyít – és sietek gyorsan hozzátenni, hogy ez így nagyon rendben van.

Amint az is, hogy az előadásokban többnyire elsőrangú színészek, mondhatni, sztárok játszanak, sokszor olyanok, akiket nem sodort korábban egy színpadra a sorsuk; és ez külön öröm, járulékos, igazi színházi izgalom.

Az Apa című darab centrumában az Alzheimer-kór áll. Drámai betegség ez, ugyanis a valósághoz fűződő viszonyt dúlja föl – a színház sokszorosan fikciós közegében tehát hálás téma. Ezért is lehet Florian Zeller darabja abszurd bohózat, némi motivikus összejátszással az Óz, a csodák csodájával, de jól elvan benne egy apa-lány kapcsolat megannyi „életből ellesett”, sültrealista aspektusa is.

Hámori Gabriella és Lukáts Andor
Hámori Gabriella és Lukáts Andor

Könnyűkezű ügylet, mindazonáltal. Bármennyi súlyos részlete van is, mégsem súlyos maga a dráma. Az apa-lány kapcsolat szokásos buktatói – mármint hogy két egymást szerető, de természetszerűleg más-más életperspektívával bíró ember hogyan rendezi be az életét úgy, hogy abban a másikon kívül önmagának is elegendő hely jusson – Alzheimer nélkül is tudnak minimum melodramatikusak lenni, hát még akkor, ha az egyik ember világába csak a saját, a betegség által vészesen leszűkített érdekek férnek bele. De ha könnyűkezű is, mármint a darab, attól még nem könnyű.

És a rendező, Gáspár Ildikó alaposan megnehezíti a saját dolgát azzal, hogy épp ezt a „könnyű kezet” hagyja figyelmen kívül, és csak pakol és pakol az előadásba mindent, gyorsan átszakítva a darab teherbírását. Az még rendben lenne, hogy a minimáldíszlet egyik hangsúlyos eleme, a körfüggöny olykor vetítési felület, s még tán az is, hogy mögötte olykor árnyjátékot látunk. De ami előtte zajlik – a színészek gyakori, és dramaturgiailag többnyire kiszámíthatatlan stílusváltásai, a bohózat, a bohóctréfa és az abszurd túlhangsúlyozása –, egyszerűen megakasztja az előadást. Nem beleilleszkedik, hanem kitüremkedik belőle – és bár önmagában szívesen elnézi az ember például a színészek táncát, sehogy sem köti össze a tényleg egyszerű történettel.

Hiszen a kérdés ennyi: mit lehet tenni, ha az ember szeretett apja „fejében lyuk támad”, ezért egyrészt végtelenül önző és makacs, másrészt persze kiszolgáltatott. Lehet bohóctréfát abszolválni az ápolónőnek a „pici piros pirulákkal”, habár az életből kilóg, mondván: a színházba ez is belefér. Belefér, csak rosszat tesz neki. Ráadásul a nézőpont többnyire az apáé: az ő összekavart világát, fölcserélt, föl nem ismert környezetét látjuk megelevenedni. Ez önmagában is kölcsönöz az egésznek némi abszurd-groteszk felhangot; a rendezői „túlspilázás”, az agyas túlrendezés csak árt neki.

Molnár Gusztáv és Lukáts Andor. Forrás: port.hu
Molnár Gusztáv és Lukáts Andor. Forrás: port.hu

Hiszen a közönség – amely alapvetően természetesen a beteg apára és a lányához fűződő kapcsolatára, valamint az ebből kifejlődő dilemmára kíváncsi – gyorsan belefárad a betétekbe. A vetítések artisztikussága már nem ad hozzá, inkább elvesz az élményből. Ezért aztán arra koncentrál, ahol az élmény kompakt és koherens. Lukáts Andorra.

Az Apa apáját ugyanis Lukáts Andor játssza; micsoda színes, gazdag és flott alakítás; a bohóctréfától a portréig ott van benne minden, amit egy élet és egy figura képes összehordani. Hibátlan stílus- és ritmusérzék, teremtő energia, sugárzó otthonosság a szerepben – erre mondják, hogy telitalálat. Hozzá képest mindenki szekundál.

A lányt Hámori Gabriella játssza, aki annyira átéli a helyzet megannyi emberi-rokoni fájdalmát, hogy sokszor a közönség várható reakcióját is eljátssza: szakad meg a szíve, ott előttünk, pedig a miénknek kéne, nem az övének. És bár értjük, hogy kellene ennek a lánynak egy saját élet is, és hogy végül nincs más megoldás, mint egy gyógyintézet – a lány fájdalma fölülüt mindent, átrajzolja az amúgy is törékeny igazságokat.

Az epizódszerepek rendesen le vannak tudva, gondosan követik a rendezői elképzeléseket. Ilyenformán aztán se hús, se vér nincsen ezekben a figurákban; vagyis nem Lázár Kati, Makranczi Zalán, Bohoczki Sára és Molnár Gusztáv hibája, hogy kényszeredett epizódokban kell szerepelniük.

Az Orlai Produkció előadásainak kulcsa – a remek színészek szerepeltetése mellett – a könnyedség és a koherens rendezés, ha tetszik, a bulvár magasiskolája: nem annyira agyasnak, mint inkább ügyesnek kell lennie. Itt most ez hibádzik – de Lukáts Andorért, akit igen régen láttam címszerepben vagy főszerepben, mégis megérte.
Szerző: Csáki Judit
Író:  Florian Zeller,  Cím:  Apa,  Fordító:  Gáspár Ildikó, Mikó Csaba,  Díszlet-jelmez:  Izsák Lili, Kálmán Eszter ,  Videó:  Juhász András,  Zene:  Kákonyi Árpád,  Mozgás:  Jaross Viktória,  Rendező:  Gáspár Ildikó,  Producer:  Orlai Tibor,  Szereplők:  Lukáts Andor,  Hámori Gabriella,  Lázár Kati,  Makranczi Zalán,  Bohoczki Sára,  Molnár Gusztáv