„Miről álmodik a lány?” – erre a kulcsfontosságú kérdésre a szórakoztatóipar kis- és nagymesterei jószerint időtlen idők óta keresik a választ, s habár teljességgel egyezményes feleletet mindeddig még nem leltek, azért a döntő többségük mégiscsak úgy találja: a lány leginkább arról álmodik, „hogy jön egy királyfi tán, / hófehér paripán”. 

Márpedig azon eddig még senki sem veszített túlságosan sokat, ha a többséggel tartott – pláne akkor, ha mindeközben mégis újszerű zománccal tudta ellátni a régi és kipróbált tömegterméket. Így járt el pár éve a brit Erika Mitchell is, aki az E. L. James írói álnév alatt működve egészen valószerűtlen méretű sikert aratott A szürke ötven árnyalata című regényével (illetve az abból kinőtt trilógiával). A királyfi nála jóképű és nőtlen milliárdos, ám az újítást értelemszerűen nem ez a változás jelenti, hanem az, hogy a románcot nála az S/M fétis allűrje színezi át – s erre a megoldásra olvasók milliói adták áldásukat. A könyvből most film lett, s máris tudható, a vásznon se lesz megállás a trilógia teljessé válásáig. 

„Én nem szeretkezem. Én baszok, keményen.” – vágja ki kereken a regény és a film férfi főszereplője, minden szépítés nélkül az igazságot, s miközben a néző maga is átérzi Sam Taylor-Johnson filmjének önnön merészségére rábólintó elégedettségét, azért nehezen fojtja el mosolyát. Ez a mind kényszeredettebbé váló mosoly utóbb is vissza-visszatér a néző ajkára, miután a film megannyi mozzanata, dialógusa és képsora a paródiamozik és blődlivígjátékok regiszterét idézi – csak éppen halálosan komolyan. Ahogyan azt Móricka elképzeli – ez A szürke ötven árnyalatának vezérfonala, ahol a kollégiumi szobabelsőtől a mindig csakis melankolikus dallamokat zongorázó főhősig és az ajkát rém érzékien beharapó hősnőig minden, de minden a legkiismerhetőbb közhely regiszterében nyer ábrázolást. 

A középpontban persze az érzelmi és nemi élet áll, nagyjából fényévekre az S/M valódi világától. A megmosolyogtatás itt valóságos röhejkeltésbe csap át, amikor azt látjuk, hogy a milliárdos bonviván perverz játszószobájában a lekötözött leányzó mezítelen testét – irgalom atyja, ne hagyj el! – egy pávatollal simogatja a durvaságért fenemód lelkesülő férfiú. (A jelenet a Monty Python spanyol inkvizíciós szkeccsét idézi, ahol kényelmes fotellel és puha párnákkal zajlik a vallatás.) Majd azután a film legvégén 6 (azaz hat) csapás éri a szerelmes lány meztelen hátsóját, s ő vérig felháborodva ezt veti a férfi felé: hát neked ez kell?! Mely kérdés csupáncsak azért meglepő, mivel a megelőző két óra éppen erről szólt. Igaz, olyan őszintétlenül és hamis romantikával, hogy az első óra után legszívesebben magunk is közbekiáltottuk volna a szadomazochisztikus játszadozás megálljt parancsoló kódszavát: vörös! 

A film bizony jószerint egyetlen fétis kedvelői számára lehet jól értelmezhető, s ez az öltönyfétis. Merthogy csodás öltönyök és nyakkendők kerülnek elénk az egykori profi modell, Jamie Dornan által bemutatva, s ez valamivel több pozitívum, mint amit az (észak-)ír színész alakításáról mondhatunk. Dornan mindenesetre még így is hajszállal többet hoz ki színészileg hálátlan, de legalább aktívnak észlelhető szerepéből, mint Don Johnson és Melanie Griffith kisleánya, Dakota Johnson, aki szinte csak a fentebb már említett szájharapás meg némi fallikus terheltségű ceruzarágicsálás elővezetésével vésődik az emlékezetünkbe. 

Azazhogy legyünk igazságosak, hiszen van még egy mozzanat, amely mindkét színész jelenlétét megdobja: a meztelen jelenetekben való domborítás. Két formás fenék – igaz, ami igaz. A főszereplők magyar hangjai, Földes Eszter és Szatory Dávid ugyancsak rokonszenvesen és nagy közhelyismerettel fáradoznak, s a merész filmsorozatokon edzett szinkronrutinú Szatory ráadásul még talán élvezi is a kimondás, a maszkulin nyerseség örömét. Persze könnyen meglehet, hogy tévedünk, csak hát olyan jó lenne legalább egyetlen őszinte és önmagával azonos részletre ráakadni e film körül.