44. Rotterdam Nemzetközi Filmfesztivál - 2. rész
2015.02.16.

A szakmán belüli nemi aránytalanság kérdése az utóbbi időben alaposan felpiszkálta a filmeseket. Hogy életben tartsák a feminizmusról szóló vitákat, idén Rotterdamban külön szekciót szenteltek a nők társadalmi helyével foglalkozó filmeknek. PUSKÁS LILLA BESZÁMOLÓJA.

Cart
Cart
Miután 2012-ben a cannes-i versenyprogram huszonkét filmje közé egyetlen női rendező alkotását sem válogatták be, a nők csekély jelenlétéről szóló viták új erőre kaptak a filmes szakmai berkekben. Az eset nagy port kavart és a nemzetközi sajtóban rögtön beindította a többi fesztivál felülvizsgálatát is. Az Amerikai Filmakadémia is elhíresült róla, hogy az Oscar-díjra jelöltek közül rendszeresen kifelejti a női rendezőket. A Sundance-et szokták felhozni pozitív ellenpéldának, ahol a programszervezők igyekeznek tartani a fele-fele arányt női és férfi rendezők között. 

A cannes-i történtek hatására minden esetre úgy tűnik, végre a filmvilágban is elindult valami a nemek kiegyenlített eloszlásának ügyében. Széles körben elterjedtek és sokakat megdöbbentettek a New York-i Filmakadémia tagjai által készített infógrafikák, amelyek szerint a Hollywoodban dolgozó rendezők aránya 5:1-hez a férfiak javára. Ezen a ponton a szakma számos szereplője beszállt a vitába, a pozitív diszkriminációt jelölve meg válaszként. A San Franciscói Filmtársaság ösztöndíj-programot indított női filmesek számára, a Svéd Filmintézet pedig létrehozott egy nemi egyenjogúsági programot, amely külön határozatban kötelezte magát az állami támogatások igazságos elosztására a női és férfi rendezők között. Elindítottak egy kampányt a médiában dolgozó nők arányának növelésére, ami átterjedt Finnországba, Norvégiába és Olaszországba is. Persze a pozitív diszkrimináció elképzelése is egyből a viták kereszttüzébe került.

Emellett a kiegyenlített filmes ábrázolásmód dilemmája is felmerült, amikor a feminista kritikusok majd 30 év után leporolták a Bedchel-tesztet, és elkezdték alkalmazni a gyakorlatban. Hamarosan a svédek kontráztak és néhány moziban bevezették, hogy ezentúl csakis olyan filmeket vetítenek, amelyek ,,A” minősítést kapnak, azaz átjutnak a rostán.

Ezek után a Rotterdami Filmfesztivál szervezői is tettek egy gesztusértékű lépést azzal, hogy a Signals: What the F?! című szekciót a női filmeknek dedikálták, elsősorban azért, hogy elősegítsék a feminizmussal kapcsolatos vitákat. A válogatásnak egyfajta katalizátor-szerepet szántak: minden egyes tweet, cikk és interjú hozzájárul ahhoz, hogy a feminizmusról szóló diskurzus mozgásban maradjon – állt a programfüzetben. Provokatív filmeket gyűjtöttek össze női és férfi rendezőktől, hogy beindítsák az érvek és ellenérvek áradatát. 

Dreamcatcher
Dreamcatcher
Meglehetősen vegyes program született, a filmek egyetlen közös vonása az, hogy a nő társadalmi helyét, helyzetét tematizálják. Ide került például a közelmúltbeli dél-koreai női mozgalom történetét feldolgozó Cart (Boo Ji-Young), amelyben egy szupermarket jogfosztott alkalmazottai együttesen lépnek fel az őket ért diszkrimináció ellen és blokád alá veszik az üzletet. A film három karaktert emel ki, akik visszahúzódó pénztárosokból válnak a mozgalom vezetőivé. Egy nagyon fontos dokumentumfilm is bekerült a válogatásba, mégpedig a Sundance-en is taroló Dreamcatcher. Az angol Kim Longinotto alkotása a beavatkozás-mentes megfigyelés módszerét alkalmazva mutatja be Brenda Myers-Powellt, aki az utcákat járva prostituáltakat lát el jogi és lelki tanácsokkal. A nő korábban maga is szexmunkásként dolgozott, ezért is tartja fontosnak, hogy lebeszélje a prostitúcióról a kétségbeesett kamaszlányokat. 

A programba B-filmek is bekerültek, mint például az őrült (női) tudós-tematikára épülő The strange Eyes of Dr. Myes az amerikai Nancy Andrews-tól, amelyben összetalálkozik animáció és fikció. A fekete-fehérben fényképezett iráni vámpírfilm-paródia, A Girl Walks Home Alone at Night amerikai koprodukcióban készült, stílusában és tartalmi elemeiben Jarmusch Halhatatlan szeretők-jét idézi. A női főszereplő provokatív ábrázolása miatt már egy ideje cikkeznek róla a filmmagazinok: Ana Lily Amirpour rendező az Iránban kötelező női utcai viseletet, a hidzsabot lényegíti át vámpírköpennyé. A film egyik jelenetében az egyik áldozatától egy gördeszkát zsákmányol, ettől fogva ezen siklik a kihalt éjszakai utcákon. Hogy biztos legyen a felháborodás, bekerült a filmbe egy képen kívüli, de így is elég hatásvadász szexjelenet is, amelyben a nőnek jut az aktív szerep.

The strange Eyes of Dr. Myes
The strange Eyes of Dr. Myes
Érthetetlen módon egy nemek közti egyenlőtlenségről szóló darabot is beválogattak a programba. A kanadai Mark Sawers No Men Beyond This Point című kanadai áldokumentumfilmje egy férfiak nélküli disztopikus világot vizionál, amelyben egy ideje kizárólag lányok születnek, minden magyarázat nélkül. Az újra felépített társadalom a még néhány életben maradt férfira csak házmesteri feladatokat oszt. Az ötlet nem új, a single-gender világ elképzelésének hagyománya van a science fiction ponyvairodalomban, sőt leszbikus, szeparatista feminista közösségek valóban léteznek az USA-ban a 80-as évek óta. Ez rendben is van, de nagyon károsnak tartom ezeknek a szélsőséges nősoviniszta elképzeléseknek a feminista utópiákként való emlegetését. Ugyanez a bajom azzal is, hogy a No Men Beyond This Point bekerült az egyenlítést célzó válogatásba: a döntés magában hordozza a feminizmus félre-pozicionálásának veszélyét. 

Úgy tűnik, a szelekción lenne még mit változtatni, de a gesztus, amit a szervezők megtettek a feminista törekvések támogatására, nagyon fontos. Ha már a nemi arányokon gondolkoztam, kíváncsiságból megnéztem Rotterdam idei versenyprogramját: a női alkotók aránya 27%-os (és a többi szekcióban is minden esetben 10% fölötti). Kezdetnek nem rossz, a kiegyenlítést célzó törekvések pedig okot adnak az optimizmusra. Ha én is felvázolhatok egy utópiát, az enyém olyan világ lenne, amiben a filmfesztiválok is bevezették a női kvótát és már nem kell fél óráig kikeresgélni a programfüzetben, ha női történeteket szeretnék látni.
Szerző: Puskás Lilla