Politika a Független Színházban / Freiburg
2015.04.15.

A Bundeszentrale für Politische Bildungot (bpb) az a meggyőződés hozta létre és működteti immáron több mint hatvan éve, hogy a demokráciának „élő, harcos civil társadalomra” van szüksége, mert csak akkor működőképes, ha a polgárai aktívan részt vesznek a társadalmi-politikai élet alakításában. KRICSFALUSI BEATRIX ÍRÁSA.

Frontex
Frontex. Fotó: David Baltzer
bpb még attól sem retten vissza annak érdekében, hogy a politikában és a társadalmi életben egyaránt a demokratikus alapértékeket tiszteletben tartó (ön)tudatos polgárokat neveljen, hogy háromévente – mindig változó helyszínen – megrendezze a politikailag elkötelezett független színházak seregszemléjét. A 2014 novemberében immáron kilencedik alkalommal megrendezett Politik im Freien Theater elnevezésű fesztiválra a válogató zsűri ezúttal olyan produkciókat invitált meg Freiburgba, amelyek közelebb vihetnek minket a világméretű megfigyelési botrány által alapjaiban megrengetett szabadság fogalmának megértéséhez. Nem véletlen tehát, hogy a válogatás és a kísérőprogramok elméleti keretét a transzparencia társadalmát fáradhatatlanul ostorozó koreai-német „sztárfilozófus” Byung-Chul Han gondolatai adták. A fesztiválújságban közölt „okos hatalomról” szóló esszéje szerint az ellenőrzés és a szabadság ma már nem ellentétei egymásnak, hiszen a „digitális megfigyelés hatékonysága abban áll, hogy szabadságnak álcázza magát”. A digitális ellenőrzés társadalmát működtető „okos hatalom” már nem fenyegetéssel és kényszerítéssel, hanem „ösztönzéssel és csábítással” veszi rá a polgárait személyes adatainak megosztására.

Chris Kondek és Christiane Kühl Anonymous P. című performansz-installációja olyan, mintha felvilágosító célzatú illusztrációja volna Han gondolatainak. Résztvevő nézőként nemcsak a játék valós terébe lépünk be (az „elegánsan pusztuló” egykori városi fürdő használaton kívül helyezett medencéjébe), hanem okostelefonunkkal csatlakozunk az előadás vezeték nélküli hálózatához is. A digitális térben a ruhánkra ragasztott QR-kód azonosít minket, az alkotók felszólítására folyamatosan szkenneljük egymást, adatokat termelünk és osztunk meg, melyek üzleti értékéről állandó tájékoztatást kapunk. 

Anonymous P.
Anonymous P.
Ha a telefonunkkal szöszmötölve képesek vagyunk még bármire figyelni, érdekes dolgokat tudhatunk meg arról, hogy az utcai világításként rohamosan terjedő ledlámpák figyelnek minket, és egy P. nevű figura adománya az emberiségnek ma nem a tűz, hanem az anonimitás volna, mert „a sötétség az új fény” (ám ezek kis színesek valahogy nem állnak össze egy történetté). Igazán érdekessé és riasztóvá azonban akkor válik az előadás, amikor a játékosok által kivetített képek között felismerjük a Facebook-profilunkon közzé tett családi képeinket. Ekkor válik ugyanis világossá, hogy miközben mi szórakoztunk, a vicces Chewbakka jelmezbe öltözött hekker a sarokban végezte a dolgát: törte, ami törhető volt, vitte, amit ért. Ahogy később az is kiderült, hogy vélhetőleg csak a mindenki által hozzáférhető adatainkat hozták játékba, valamint az előadás ideje alatt a zárt hálózaton végzett tevékenységünket, ám akinek a hekker valódi sebezhetőséget fedezett fel a telefonján, annak az előadás után segített elvégezni a megfelelő biztonsági beállításokat. 

A megfigyelés és ellenőrzés szűkebb értelemben vett tematikájához illeszkedett Hans-Werner Kroesinger FRONTex SECURITY című munkája, valamint a fesztivál programjába beválogatott egyetlen magyar előadás, a Titkaink is. Kroesinger ezúttal is a rá jellemző alapossággal gyűjtötte össze az illegális bevándorlás Lampedusa-szigetéhez kötődő személyes és az EU-s apparátus bikkfanyelvén megírt hivatalos dokumentumait, de – számos korábbi munkájával ellentétben – ezúttal nem sikerült érvényes színházi formát találnia az anyagnak. Az előadás alig nyújt többet jegyzőkönyvek felolvasásánál, a színészek (Judica Albrecht, Sina Martens, Lajos Talamonti, Armin Wieser) feltűnően sokat bakiznak, és nem tudnak hogyan viszonyulni a szerepként nem értelmezhető szövegükhöz. 

The Civil Wars
The Civil Wars
Érzékelhetően aktuálpolitikai kontextusba került a Titkaink is, ami mintha még mindig képes lenne estéről estére jobb, ritmusosabb, pontosabb lenni, nem csoda hát, hogy Pintér Béláék Freiburgban is zajos sikerrel játszották. Az már minden bizonnyal a fesztivál sajátosságából adódik – hiszen itt a fizető nézősereg mellett kb. fele-fele arányban képviseltetik magukat a színházi szakma és a (kultúr)politika iránt érdeklődők –, hogy az előadást követő beszélgetésen az alkotónak inkább az orbáni Magyarország Európából aggasztónak tűnő működésére vonatkozó, semmint színházesztétikai problémákat feszegető kérdésekre kellett válaszolnia. 

Sovány vigasz, hogy nem a magyar előadás volt az egyetlen a fesztivál programjában, amely jelenének égető aktuálpolitikai problémájaként az államhatalomnak a polgárok magánéletébe való indokolatlan beavatkozását látszott megnevezni. Nicoleta Esinencu (szerző) és Jessica Glause (rendező) kisinyovi meleg és leszbikus embereket kérdezett arról, hogy miként élik meg szexuális identitásukat egy olyan országban, ahol a homoszexualitás ma is minimum tabunak, de még inkább üldözendőnek számít. Az interjúkból kirajzolódó nehéz emberi sorsokat hat, a téma által érintett „szakértő” előadó tolmácsolásában hallhatjuk, akik közben a csinosan berendezett konyhában megfőznek egy jó borscsot is. A Dear Moldova, can we kiss just a little bit? intim, megható pillanatokkal szolgáló este, melynek végén a leves közös elfogyasztása közben is folytatódhat a diszkusszió. 

Ezúttal még a nemzetközi politikai gyilkosságok és botrányok (ruandai tömegmészárlás, Pussy Riot-per, a Ceaușescu-házaspár kivégzése stb.) újra-játszásáról híres Milo Rau és az általa alapított International Institute of Political Murder is családi történetekkel dolgozott. Eredetileg úgy volt, hogy a The Civil Wars is a belgiumi szalafista fiatalokról fog szólni, de a tervből csak egy történet maradt egy apáról, aki évekig kétségbeesetten igyekezett felkutatni és a muszlim terroristák kiképzőtáborából kiszabadítani a fiát, amikor annak már nem volt kedve Allah nevében embereket ölni. Az apa személyes tragédiája kapcsán Rau arra kérte a színészeit (Karim Bel Kacem, Sara De Bosschere, Sébastien Foucault, Johan Leysen), hogy beszéljenek a családjukról, az apjukhoz fűződő viszonyukról. Az előadás végül az ő személyes történeteikből áll össze, melyeket hangsúlyozottan színházi körülmények között, egy díszes barokk páhollyal és egy vetítővászonnal a hátuk mögött mondanak el, melyen mindig intim közelségben láthatjuk az arcukat. A különböző vallási, nyelvi, szociokulturális és politikai hátterű apák pszichés betegségekkel, lemondással, csalódásokkal tarkított élettörténetét hallgatva könnyen támad az a melankolikus benyomásunk, hogy a „vén Európának” abban a formában, ahogy a 68-as generáció megálmodta, végleg befellegzett. 

More than naked
More than naked
Minél több előadást láttam a fesztiválon, annál gyakrabban jutott eszembe a hetvenes évek feminizmusának szlogenje, amely felismerte a személyes tapasztalat és az átfogó társadalmi-politikai struktúrák rendszerszintű összefüggését. Doris Uhlich a legszemélyesebb, egyszersmind az elmúlt évtizedekben a legerősebben átpolitizált anyagszerű jelenséget állítja előadása középpontjába: a meztelen emberi testet. A More than nakedben nonkonform, eklektikus, az uralkodó divattrendekkel többnyire szembeszegülő meztelen testek táncoltatják magukon a zsírt a DJ-koreográfusnő által prezentált zenére. Vagyis a fegyelmezett, kiképzett, esztétikus testek hagyományos színpadi táncmozdulataira nyomokban sem emlékeztető mozgássorozatot végző testek húsukat, bőrüket, izmaikat, zsírjukat önfeledten rázva hirdetik, hogy „the personal is the political”.

A szerző a fesztiválon a Bundeszentrale für Politische Bildung és a budapesti Goethe Intézet jóvoltából vett részt.