Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÁLTOZATOK HAZASZERETETRE

Katona József: Bánk bán / Újvidéki Színház
2015. jan. 20.
„Ez nem szórakoztató” – mondja mögöttem valaki félhangosan az előadás nézőket is mozgósító záró jelenetét nézve. Igaza van, tényleg nem az. Vagy csak nem úgy, ahogy megszoktuk? JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Ennél a jelenetnél persze már túl vagyunk mindenen, rég magunk mögött hagytuk Katona József 1819-es szövegét is, mindenesetre a Bánk bánon úgy általában számon kérni a szórakoztatást, kissé meglepőnek hat. Bár végül is miért ne: a nemzeti dráma státusz eleve gyanússá teszi a szöveget, mintha az egyetlen lehetséges és kötelező út a tisztelgés, a főhajtás lenne, mintha csak három lépés távolságból lehetne szemlélni a sok helyen suta drámamonstrumot, amiről sokan sokszor leírták, hogy miért lehetetlen, vagy legalábbis reménytelen vállalkozás színpadon eljátszani. Ez a megközelítés persze eleve kizárja, hogy az előadás bármifajta érdemi reflexióval szolgáljon arról, amiben élünk, de szerencsére Urbán Andrást más mozgatta.
Krizsán Szilvia, Magyar Attila, Német Attila
Krizsán Szilvia, Magyar Attila, Német Attila
Vagy más is, hiszen a színlapon két alcím vagy műfaji megjelölés is olvasható: a ’nemzeti dráma’ mellett ez ’társadalmilag hasznos színházi előadás’ is. Az Urbán és Gyarmati Kata dramaturg által jegyzett előadásszöveg hasonló módon, megszüntetve őrzi meg Katona József drámáját: amit hallunk, azonos azzal, amit ismerünk, de közben mégis egészen más. (Ismerünk? Néhány éve Zsótér Sándor és a Krétakör Színház játszott el ezzel a kijelentéssel, amikor az eredeti, a hálátlan utókor által még meg nem piszkált szöveget vették elő, volt is nagy csodálkozás.) Első hallásra úgy hat, Újvidéken csontra húzták a drámát, de többről van itt szó, és a választott módszer igen izgalmas eredménnyel jár: a szünet nélkül játszott kétórás előadásban valójában – és meglepő módon – szinte minden jelenetet látunk az eredeti drámából, csakhogy felpörgetve, áthangolva, klipes vágástechnikával újramondva, Mezei Szilárd zaklatott, ideges, szinte folyton szóló zenéjével kísérve. Ráadásul idegen testek is gond nélkül belesimulnak a korpuszba: az ősmagyar eredetmonda ironikus újrajátszásától – ami a színpadi személyzet és a rendező viszonyát is problematizáló remek paródia – a hazaszeretetet definiálni képtelen, egymás torkának eső színészek kemény vitájáig sok minden előkerül itt.
A sok minden mögött azonban a haza és a haszon lehetséges viszonyainak az értelmezése ad egységes hátteret. A színlapon minden szereplő neve mögött ott áll a nemzetisége is, mintha az, hogy valaki magyar, német vagy spanyol, a meghatározó és elidegeníthetetlen személyiségjegyek közé tartozna. Ez talán így is van, Urbán politikus színháza mindenesetre a tőle megszokott módon hangosan, kihívóan tárgyalja a szereplőknek (és itt nem csak a Katona által megírt figurákra gondolok, hanem – leegyszerűsítve mondom így – magukra a színészekre is) a hazával ápolt kapcsolatát. Sokan sokfelől érkeztek a színpadi jelenbe: ki kényszerből, ki haszonlesésből, ki szerelemből, ki hatalomvágyból kötött ki a csodaszarvas földjén, ahol mindenki úgy boldogul, ahogy tud. A spanyolok, vagyis merániak reflexszerűen előkerülő, szinkronban előadott táncos mozdulatai, az életüket az üzekedés és az intrika köré rendező németek mérsékelten hízelgő nemzetkarakterológiai besorolást kapnak, a magyarokról meg már az első jelenetben megtudjuk, hogy nekik „mindegy, hogy jobbra vagy balra mennek.” Talált, süllyedt. 
Mészáros Árpád
Mészáros Árpád
Az előadásban talán az a legérdekesebb, ahogy Urbán mindent és mindenkit alárendel a választott és hatásosan felerősített tematikának. A szálfatermetű Mészáros Árpád játssza Bánk bánt (testi adottságaiban csak a sepsiszentgyörgyi bán, Mátray László vetekedhet vele Bocsárdi László más miatt izgalmas előadásából), akiről ugyan túlzás volna azt állítani, hogy epizodistává válik ebben a felfogásban, mindenesetre csupán egy a sok szereplő közül, mert a hangsúly itt végig a sokon van: a felfokozott tempójú előadás valódi főszereplője a tömeg. Ami ezúttal szó szerint arctalan: a beengedés után a nézőtér egyes soraiban ritkásan helyet foglaló öltönyös-kosztümös szereplőket látunk, fejükön az Anonymous hackercsoport jól ismert hetyke bajszos, kecskeszakállas álarca, az alól méregetnek minket. 
Urbán egész pályáján sokat dolgozott azon, hogy nézője ne pihenni és búfelejteni járjon a színházába, most például a békétlenek gyűlését is csak feszengve lehet végignézni: itt símaszkos összeesküvők vesznek minket körbe, mi meg közben észrevétlenül válunk kormány-, azaz királynéellenes lázadókká, ha akarjuk, ha nem. A gyűlés szinte barbár törzsi szertartássá válik, amikor Petur bán (Figura Terézia) vérrel keni össze magát és zsigeri dühvel szapulja Gertrudist. Arra biztatja feltüzelt társait, hogy a színpadra lépve, a politikusi sajtótájékoztatók állandó kellékéül szolgáló pulpitusra erősített mikrofonba üvöltve mondják el panaszaikat. A díszletelem később megkettőződik, amikor a tökéletesen súlytalan férjéről (Huszta Dániel) tudomást sem vevő, arrogáns Gertrudis (Krizsán Szilvia), aki gátlástalan, velejéig romlott unokaöccsénél (Sirmer Zoltán) jobban már csak a szerencsétlen, meggyötört Melindát veti meg, Bánk bánnal száll vitába. Kettejük összecsapása mintha egyre hevesebb, és mindannyian jól tudjuk, hogy ezúttal milyen eredménnyel záruló, a közönség élénk figyelmétől kísért miniszterelnök-jelölti vita lenne. Nem csak a mikrofon, de a visszafogott eleganciájú, antracit tónusú, hideg-rideg jelmezek is egyértelműen kiszakítják az előadást 1213-ból, illetve 1819-ből: az egymás ellen acsarkodó udvaroncok bármely legújabb kori parlament díszpéldányai lennének. 
Balázs Áron
Balázs Áron
Az előadás alcímbe emelt „hasznossága” több más ponton is megmutatkozik: a nagy machinátor Biberach (Balázs Áron) mindig a nézőtér sötétjéből érkezve közelít a színpadhoz, tudatosan viselkedik (színházi) rendezőként, aki nem is annyira meggyőződésből ugraszt egymásnak boldog-boldogtalant, hanem csak azért, mert megteheti, hiszen egyedüliként van rálátása a nagy egészre. A történet előzményeit is ő ismerteti velünk sietősen, mintha századszor kellene elismételnie a jól ismert tényeket, hogy aztán végre rátérhessen a lényegre. A színészek a nyitó jelenetben hol flegmán, hol lelkesen, de azért teljesítik utasításait, Biberach jelenlétének pedig el- és feltűnési képessége ad dinamizmust: amikor már épp hajlamosak lennénk elfeledkezni róla, hirtelen betoppan, rádöbbentve minket arra, hogy végig jelen volt, mi több, velünk együtt nézte művének alakulását. A színészek gyakran tanítói pózba merevedve, felénk fordulva szinte szavalva mondják soraikat: az alaposan megdolgozott szöveg az értelemre akar és tud hatni, az érzelmek itt háttérbe szorulnak. Emiatt aztán Melinda (Elor Emina) Bánkhoz hasonlóan veszíteni látszik jelentőségéből, de Tiborc (Ferenc Ágota) sem vádaskodik vagy hőzöng, helyette tényszerűen ismerteti kilátástalan helyzetét. 
A lényeg tehát, hogy megértsük, rólunk szól a mese, a felismerés örömét azonban gyorsan elsodorják az események: a békétlenek gyűlése kis híján Melinda csoportos megerőszakolásába fordul, majd a játszók arról kezdenek vitatkozni, ki mennyire szereti a hazáját. Nem meglepő, hogy a színészek versengeni kezdenek, a könnyed froclizástól a másik egyre meredekebb cikizésén át egyenes az út a gátlástalan megalázásig: a próbafolyamatból kiragadott, rögzített improvizáció-sorozat ismerős lehet a Neoplantából vagy, mondjuk, Oliver Frljić előadásaiból. Sokadszor látva is felvillanyozó a gesztus: a színészek saját nevén szólítják a másikat, de nyilvánvaló, hogy nem (egészen) a saját véleményüket mondják a felvetett kérdésről. Az eldurvuló vita – ami Melinda majdnem megbecstelenítésével kap keretet – sortűzszerű riposztjai megint behúznak minket a csőbe: a néző legalább önmagával kénytelen őszinte lenni, és eltűnődni a hazaszeretet mibenlétén. 
Jelenet az előadásból. A képek forrása: Újvidéki Színház
Jelenet az előadásból. A képek forrása: Újvidéki Színház
Ami – és erről a felkavaró záró jelenet végképp meggyőz, ha netán eddig mást gondoltam volna – korántsem valami fenséges, megfoghatatlan, szent idea, hanem bizonyos helyzetekben arcpirítóan egyszerű, mert merőben gyakorlatias megfontolásokból levezethető túlélési ösztön. Miután a színészek utolsó, hosszúra nyúló song-betétjükben Magyarország egykori és mai himnuszait végigénekelték, egyikük kiáll, és megkérdezi: mi kellene ahhoz, hogy úgy döntsünk, elhagyjuk a hazánkat? Segít gondolkodni, ajánlatokat tesz, közben meg a minden hasonló színházi helyzetben borítékolható, halk kuncogás is gyorsan elhal a nézőtéren, mert rádöbbenünk, hogy vérre megy a játék. És ez már valóban nem szórakoztató, nagyon nem az.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek