Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A ROSSZ HÍR, HOGY MÁR OTT VAGYUNK

Beszélgetés Nemes Z. Márióval
2015. jan. 20.
Nemes Z. Márió a kegyetlenségig következetes, bizarrságot pörgető prózaverseiben olyan világot látunk működni, ahol minden, ami mocsok, bél, sár, mocsár, rozsda, göcsört, betegség, örökletes téboly, tárt karokra lel. TOROCZKAY ANDRÁS INTERJÚJA.
A fiatal kortárs irodalmi szcénában számos követője, utánzója, sőt rajongója van ennek a szélesebb körökben megosztónak tűnő esztétikának. Legutóbbi verseskötete, A hercegprímás elsírja magát mintha pozícióváltást vinne végbe, legalábbis a reflektált témák, fogalmak tekintetében. 
Revizor: Meglehetősen sok időt töltesz külföldön, ahol izgalmas nemzetközi projektek részese vagy. Mesélj ezekről!
Nemes Z. Márió: Az utóbbi években különböző tudományos és művészeti ösztöndíjakra pályáztam, utaztam és kutattam. Most épp Stuttgartból tértem haza, ahol Solitude-ösztöndíjas voltam. Ami a szellemi érdeklődésemet illeti, inkább a német kultúra/irodalom/filozófia jelenségeivel foglalkozom, ezért töltöttem több időt Németországban, így például Berlinben egy évet. Jó elszabadulni a magyar kulturális élet depresszív zárkózottságából, önemésztő „játszmázásaitól”. De ami „kint” történik, szerencsés esetben nem marad „kint” – számomra alapvető fontosságú, hogy hazamentsem az (újra)tanult lelkesedést. Ennek kapcsán több kulturális projektbe is belekezdtem, egyik legfontosabb ezek közül a Technologie und das Unheimliche nevű angol nyelvű kultúraelméleti kiadvány, amit Fridvalszki Márk képzőművésszel és Miklósvölgyi Zsolt esztétával közösen indítottunk még Berlinben. Ez a projekt egy igazi alkotói közösséggé nőtte ki magát, mely 2014. december 20-án a T+U Wintertactics nagy ívű eseménysorozatával (minikonferencia, lapszámbemutató, Juhász Ferenc eat art performansz mutatkozott be a Független Képzőművészek Stúdiójában. De az aktuális fejlemények közé tartozik a világlírára fókuszáló oldal beindulása is, melyet Krusovszky Dénessel, Gerevich Andrással és Szabó Marcellel alapítottunk a kortárs költészeti tendenciák és fejlemények közvetítése céljából.  
R: Gondolkoztál már azon, hogy egyszer nem jössz haza? 
Nemes Z. Márió. Fotó: Bach Máté
Nemes Z. Márió. Fotó: Bach Máté
NZM: „Otthon” lenni „itthon” – ezzel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Nem akarok emigrálni, de szembe kell nézni azzal, hogy a számomra fontos kultúra nagy része „bedőlt”. A lehetőségek minimalizálódtak, mindenki fogcsikorgatva próbál életben maradni, miközben egyre enerváltabban küzd (vagy nem is küzd) valamiféle kollektív banalizálódás ellen. Ebben a helyzetben életmentő dolog B terveket kovácsolni, illetve alternatív hálózatokat kiépíteni. Ennek egyik eszköze lehet a külföldi orientáció, ami még lírikusként sem lehetetlen, noha tényleg sokat segít, ha valaki több lábon áll, képes intermediális együttműködésekre, miközben ez a „konceptuálisabb” művészmodell a magyar irodalmi kontextusban idegen és/vagy kicsit „gyanús.” De valamit csinálni kell, mert különben ennyi volt. Mostanában például az underground fogalmának újra kitalálását látom az egyik fontos esztétikai kihívásnak, miszerint hogyan lehet nemzetközileg nyitott és élhető (!) alternatív struktúrákat kidolgozni. Lehet, hogy sokakban felmerül, miért kéne újra „lemenni” undergroundba, a rossz hír azonban, hogy nem kell lemenni, mert már ott vagyunk – slam ide vagy oda. 
R: Ha már szóba került, a slam sokak szerint jó terep a dolgok kibeszélésére, a szólás szabadságának gyakorlására, sok jelentős esztéta foglalt állást mellette. Te, Marno Jánoshoz hasonlóan, távolságtartással kezeled. Szerinted mi hiányzik a műfajból?
NZM: A punk, mert a "punk a gyűlöletről szól és nem arról, hogy csak ironizálgatunk." (Najmányi László) Nem vagyok egy slamgyűlölő, sok szempontból hasznosnak látom a jelenséget, ugyanakkor úgy érzem, a slam sokkal szabadabb, változatosabb, vadabb is lehetne, és ami talán a legfontosabb, esztétikailag tudatosabb. És ezalatt nem azt értem, hogy akkor legyen olyan, mint a „tipikus” kortárs költészet, hanem azt, hogy radikalizálja esztétikai és mediális Másságát, akár önnön komfortérzésével szemben. 
R: Jól tudom, hogy az egyik legrangosabb folyóirat, a nemrégiben megszűnését bejelentő Holmi soha nem közölt tőled verset?  
NZM: Igen, ez igaz. Valahol büszke is vagyok erre. Jobban hangzik. Kritikusként amúgy sokszor szerepeltem a lapban, illetve a köteteimről is közöltek recenziókat, míg versek maguk sohasem mentek át Várady Szabolcs rostáján. De ez tiszta sor, itt egy alapvető ízléskülönbségről volt szó, aminek következetességét megtanultam elfogadni, és bizonyos értelemben tisztelni is. Az induló szerzők gyakori mániája a „mindenhol publikálás” vágya, pedig az sokkal érdekesebb kérdés, hogy ki hová miért nem küld(het)? A Holmiban számomra az volt a fontos, hogy a rendkívül esetleges, „ahogy esik, úgy puffan” tartalomszerkesztésű folyóiratokkal szemben az egyes rovatoknak nagyon kimunkált karaktere – már-már éthosza – volt, ami segített meghatározni (pro vagy kontra) az ember saját pozícióját az irodalmi térben. Nem hiszem, hogy a lap megszűnésével „berekesztődne” a magyar irodalom, ugyanakkor eltűnt egy jelentős identifikációs pont, aminek hiánya át fogja rendezni az erő- és ízlésviszonyokat. 
R: Verseidben kissé váratlanul megjelent a magyar folklór, természet, történelem. Persze nem akárhogy. Például Kossuth eljut a Marsra a legutóbbi, A hercegprímás elsírja magát című kötetedben. Ennek kapcsán eszembe jutott egy régi cikk. "A Telepesek, akárcsak a velük kábé egyidős szépírók […] idegenkedve nézik az idősebb nemzedéknek a múlthoz, az időhöz, a Történelemhez fűződő viszonyát. Mind a diktatúra, mind annak ambivalens nosztalgiája hidegen hagyja őket." – például ezt írta Borbély Szilárd többek közt rólad is pár éve. Szerinted lehet történelmen túlinak lenni? 
NZM: Nem, pedig milyen szép volna. Ugyanakkor Borbély Szilárd mondata mégis jól jellemzi az én kétezres évekbeli világérzékelésemet. Az ideológiamentesség káprázata és eksztázisa ez, amikor azt gondoltam, végleg „hátra” lehet hagyni bizonyos társadalmi-politikai ballasztokat, hogy az esztétikai szabadság kis körei érvényesüljenek. Hogy végre „tiszta szemmel” olvashassuk és kombinálhassuk újra az irodalmat. De ezek a lehetőségek illúzióként lepleződtek le, a történelem beelőzött, a társadalmi beágyazottság felismerése inkább negatív kontextusban történt meg. Most azt gondolom, hogy a jelen helyzetben elkerülhetetlen az új politikai esztétikák (meg)alapítása, mely egyszerre sürgető művészeti és gondolati feladat. A hercegprímás elsírja magátban már erre tettem kísérletet. A történelmi toposzok kiforgatása, a testesztétikai biopolitikába fordítása a népegészségügy, a nagycsaládok és a fajtisztaság fókuszba kerülése nem elvonatkoztatható a kortárs ideológiai mozgások kritikájától. Én ódzkodtam attól, hogy csasztuskákat vagy programverseket írjak, nem is szimpatizáltam különösebben az ún. közéleti líra nagy részével, mert úgy éreztem, ez a közéletiség a magyar líratradíció „legrosszabb” reflexeit aktiválja a szerzőkben, a reflektálatlan alanyi és képviseleti beszédpozíciót, a közérthetőség kényszerformáit. Ezzel szemben egy olyan beszédmódot próbáltam megtalálni, amely alkalmas a társadalmiság költői vizsgálatára, ugyanakkor nem tesz engedményeket valamiféle eszközszerűen értelmezett művészetképnek és (ki)szolgáló esztétikának. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek