19. Pride LMBTQ Filmfesztivál
2015.01.22.

Január 13-18. között zajlott Budapesten a 19. Pride LMBTQ Filmfesztivál. A kínálatból megnéztünk öt alkotást, amelyek nem csupán önmagukról szóltak, de betekintést nyújtottak abba is, hová jutott mára a melegjogi mozgalom. HUNGLER TÍMEA BESZÁMOLÓJA.

A holland Srácok (Jongens) és a brazil Amikor látlak (Hoje Eu Quero Voltar Sozinnho) című filmek coming-of-age mozik, középpontjukban így értelemszerűen a felnőtté válás és a nemi öntudatra ébredés áll. A holland film felső kameraállásból felvett gyönyörű képekkel, lassításokkal, a színészek testének finoman megkomponált szoborszerű beállításaival hangsúlyozza, hogy a felfedezés, a tapogatózás, a távolságtartás és a félénk közeledés egyszerre jut szerephez a karakterek életében, akik tizenöt éves atléták, egy váltófutásban jeleskedő sportcsapat tagjai. 

A vonzalom Sieger (Gijs Blom) és Marc (Ko Zandvliet) között szinte már a kezetektől fennáll, barátságuk egy nyár folyamán alakul át szerelemmé, amely ellen Sieger egy ideig hadakozik, egy iskolatársnőjét is belekeverve a románcba. Mischa Kemp filmje nem is az eredetinek éppen nem mondható dramaturgia miatt hagy nyomot a nézőben, sokkal inkább az intim hangulata a magával ragadó. Az erdővel és egy kis tóval tarkított holland táj nélkül, ahol a csapat nem csupán az edzését tartja, de a szabadidejét is tölti, elképzelhetetlen ez a film. A természet szépsége, biztonságot és örömöt nyújtó közelsége elengedhetetlen ahhoz, hogy a szereplők végül saját, igaz természetüket is megismerjék és kifejezzék. 

A másik coming-of age mozi, a brazil Amikor látlak szintén a rácsodálkozás filmje, ám dramaturgiailag és formailag jóval konvencionálisabb alkotás, mint a holland társa, ezért aztán felejthetőbb is. Annyiban azonban formabontó, hogy egy vak srác, Leo (Ghilherme Lobo) történetét meséli el, aki egy iskolai feladat kapcsán az új osztálytársával, Gabriellel (Fabio Audi) napi kapcsolatba kerülve döbben rá a saját szexuális orientációjára. A film szereplői számára nem okoz különösebb lelki konfliktust, hogy felvállalják önmagukat és az érzéseiket: magától értetődően jön számukra a vallomás, az első csók, sőt még az is, hogy a kapcsolatukat a külvilág felé deklarálják. Leo számára a saját melegsége az önállóságáért folytatott küzdelmének, a felnőtté válásának a része, nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, mint annak, hogy megszabaduljon végre a szülei féltő gondoskodásától.

Még nála is természetesebb egy kaliforniai lány rockbandának, hogy a tagjai – természetesen a rajongóikon kívül – ¬a csajokat szeretik. A film a Girltrash! címre hallgató websorozat musical prequelje (!), amit a stáb igazi filgud-mozinak szánhatott: ha az egy éjszakába sűrített kalandok között akad is mindenféle kínos bonyodalom (mindenki másra gerjed, mint aki jutna neki), drámázás, pénzbehajtás és izgalom a sorsdöntő fellépéstől, mindezt a zene felülírja, így mire a nap felkel, a problémák egy csapásra meg is oldódnak. Leszbikus filgud musical kategóriában a Girtrash: All Night Long mindenképpen maradandó alkotásnak tekinthető.  

A Teszt (Test) című amerikai filmdrámára azonban egy rossz szavunk sem lehet. A film San Franciscóban az AIDS-fóbia időszakában, 1985-ben játszódik, amikor még semmi konkrétat nem tudtak a betegség terjedéséről, a kimutatására kidolgozott teszt azonban már rendelkezésre állt. A tánc világából érkező rendező, Chris Mason Johnson (a Ballet Frankfurt tagja volt a kilencvenes években) természetesen egy tánccsoportot választott ennek a fenyegetettségnek a bemutatására, és jobban nem is dönthetett volna: a próbákra, a fellépésekre, a közös bulikra végig rányomja a bélyegét a folyamatos szorongás és feszültség, amely végül a film egyik legjobb jelenetében, egy zseniális és eredeti táncbetétben robban. A történet főszereplője egyébként egy beugró táncos, Frankie (Scott Marlowe), aki legalább annyira vonzódik a társulat rosszfiújához, Toddhoz (Matthew Risch), mint amennyire tart is tőle. Kettőjük formálódó, alakuló kapcsolata jól példázza, hogy a körülmények hatására hogyan gondolta újra a meleg közösség az életét és alakította ki az új normáit. 

A Talán egyszer (Any Day Now) még korábbra, a hetvenes évekbe repíti vissza a nézőt, és mint ilyen, sokkal harcosabb hangot üt meg az előző filmeknél, kevésbé kezeli magától értetődőként a másság kérdését. A film főszereplője egy jobb sorsra érdemes, énekesi ambíciókat dédelgető drag queen, Rudy (Alan Cumming), aki egy egyéjszakásnak induló kalandban talál rá a lelki társára, az ügyvédre, Paulra (Garret Dillahunt). Épp ilyen váratlan fordulat az is, hogy a pár egyszer csak szülővé lesz: a Rudy házában lakó, börtönbüntetését töltő drogos anya Down-kóros gyermekét, Marcót (Isaac Leyva) fogadják magukhoz – elfogadható szülőknek azonban csak addig bizonyulnak az állam szemében, amíg fény nem derül a kapcsolatuk valódi természetére. Egyszóval a film még abban az özönvíz előtti érában játszódik, amikor a közvélekedés egy gyerek felnevelésére egy meleg párnál még a drogos mamát vagy az árvaházat is jobb megoldásnak tartotta. A film melodráma, igazi könnyes katarzissal, amelyben az Alan Cumming által előadott dalok a legemlékezetesebb részek, ám arra mindenképpen jó apropó, hogy lássuk, honnan indultunk és hogyan érkeztünk meg a Srácok, az Amikor látlak vagy épp a Girtrash: All Night Long világába.