Bagossy László nem szokott blöffölni; ha színpadra állít egy előadást, akkor azzal általában közölni akar valamit, amit nem tudtunk, vagy tudtunk, de nem olyan pontosan és részletesen, mint ő. Emiatt elég tanácstalanul néztem a Tartuffe-öt, és erőltettem az agyam, hogy megtaláljam a választ arra a kérdésre, mi a csodáért fontos nekünk Molière és/vagy Parti Nagy Lajos szövege itt és most. Megnyugtató felelet viszont csak az előadás utolsó jelenetében érkezett a színpadról.
A díszlet (Bagossy Levente) egy vakítóan fehér luxusnappali, ami olyan steril és rendezett, mintha egy kipárnázott laboratóriumot néznénk, hihetetlennek tűnik, hogy itt egy család éli a mindennapjait. Minden, ami élettel tölthetné meg a szobát – akvárium vagy kandalló – egy plazmatévé képernyőjén keresztül jelenik meg. És kissé életidegen maga a család is, az első képben tablóba rendeződve ülnek és állnak, messze egymástól, mintha Madame Tussaud viaszfigurái lennének. Viszonyok nem nagyon vannak, inkább csak érdekek, családi szeretet helyett hűvös udvariasság. Ez alól talán azok a szereplők a kivételek, akik nem tartoznak a szorosan vett családi körbe. Cléante (Csuja Imre), a hipszterszemüveges, értelmiségi nagybácsi, aki józanésszel, önzetlenül próbál segíteni, és Orgont a helyes útra terelgetni, és ott van még Dorin (Kerekes Éva), aki az anya szerepét magára öltve próbál segíteni Mariannak, és feleségként vitatkozik a ház urával.
 Pálya Pompónia, Nagy Zsolt |
Znamenák István Orgonként igazi szerelmes férfit alakít. Amit Tartuffe iránt érez, az ezúttal nem puszta alázat vagy vallásos buzgalom, hanem nettó szexuális vágy. Ezt egyértelművé teszik a kettőjük közti intim, testi kontaktusok, az ölelés, a simogatás, és az, hogy Orgon egyszer sem néz úgy feleségére, Elmirára, ahogy Tartuffe-re. Hősszerelmesként, izgatottan ül le Tartuffe szobája elé az eljegyzési gyűrűkkel is, térdén a két nyitott ékszeres dobozzal úgy tűnik, mintha nem vejét, hanem jövendőbelijét várná ott. Ez az olvasat természetesen megváltoztatja a súlypontokat az előadásban. A hitről és erényről folytatott beszéd itt már minden szereplő szájából hazug képmutatás: Tartuffe cselszövésre használja, Pogány Judit falusi nagymamája üres frázisokká koptatja, hogy saját erényességét összemérje a fiatalok vélt fertőjével, Orgon pedig ezen a nyelven fejezi ki rajongását Tartuffe iránt. Azonban mikor kiderül, hogy vágyának tárgya szívesebben szeretné a feleségét, Orgon nyomban elhagyja a vallási buzgalom nyelvét, és válogatatlan káromkodásba kezd.
Az előadás Tartuffe-je pedig végtelenül agresszív és rosszul adja a megszállott hívőt. Egy szempillantás erejéig sem hisszük el neki, hogy bármiféle viszonyban áll a valódi istenhittel, sőt a legelső pillanattól ellenszenvesnek tűnik. Nagy Zsolt egy ösztönembert játszik, aki meg van áldva némi ésszel, de nem egy bonyolult, kiismerhetetlen figura. Ráadásul ez a Tartuffe egy olyan hatalmas ripacs, amilyet még nem látott a világ, ha nehéz helyzetbe kerül, földhöz csapkodja magát és hisztériázik, mint egy elkényeztetett hároméves. Nem csoda tehát, hogy csak a vak szerelem teheti őt hitelessé egy amúgy józan gondolkodású férfi szemében.
 Znamenák István, Nagy Zsolt |
Éppen Nagy Zsolt erőszakos, ösztönös figurája miatt brutális az a jelenet is, amelyben Pálya Pompónia Elmirája lebuktatja Tartuffe-öt. Szexuális erőszak ez, éppen csak az aktusig nem jut el, Tartuffe már a bugyit is letépte a kétségbeesetten kiáltozó Elmiráról, de Orgon még akkor is az asztal alatt lapul gyáván és összetörten.
Kevésbé izgalmasak azok a jelenetek, amelyekben a fiatalok szerepelnek, Marian (Kókai Tünde) és Valér (Patkós Márton) civódása, Damis (Dóra Béla) hősködése minden ok és cél nélkül jelenik meg a színpadon, és a ki kivel házasodhat problémakör kissé anakronisztikusnak is tűnik, ha a történet a jelenben játszódik, márpedig minden jel erre utal. Feltehetőleg ezért is nem érzem valódinak Kókai Tünde és Patkós Márton figuráját, vagy csak nem értem, hogy lehetnek ennyire vértelenek és töketlenek 2015-ben. És az sem világos, hogy a gyönyörű feleség, Pálya Pompónia, akinek a fél melle mindig kilóg a szatén háziköntöse alól, milyen szerepet tölt be a család életében. De amit legfőképp nem értek, az az, hogy miért kapja az előadás végén a legnagyobb tapsot Pogány Judit, akinek se tere, se ideje Pernelle-né egysíkú szerepének árnyalására.
 Znamenák István, Kókai Tünde. Fotók: PUskel Zsolt, PORT.hu |
Az előadás legfontosabb része az utolsó öt perc. A rex ex machina a befejezésben egy gordiuszi csomó, amit a rendezők részéről nagyon nem elegáns átvágni, hanem szépen ki kell bogozniuk. Tudjuk, hogy Molière átírta a drámaszöveg végét, jönnie kell a királynak és meg kell oldania mindent, mert csak úgy áll helyre a (politikai) világrend, ez tiszta sor. Bagossyt ez a hatalmi kényszer érdekelte, ami egy szempillantás alatt meg tud változtatni mindent, a világ aktuális állását vagy épp egy drámaszöveg utolsó jelenetét. Viszont nem kecsegtet azzal a hiú reménnyel, hogy általa a világ jó irányba változik.
A megismert térbe, az ismerős szereplők közé – itt is, mint a tavalyi Hamlet-rendezésének végén – idegenek lépnek. Ám míg a Hamlet csontvázakkal szelfiző norvégjai passzív szemlélődők voltak csupán a katasztrófa helyszínén, addig a Tartuffe-ben megjelenő idegenek – a TEK, fotósok, egy TV-stáb – roppant aktívan szervezik át a terepet, bebizonyítva, hogy a hatalom keze elér bárki hálószobájáig. A megkukultan álló, tébláboló családot nézve pedig ez legalább olyan nyomasztó, mintha Tartuffe tisztességesen kisemmizte volna őket.