Hiszen pontosan ez a költészet, a jó, a katartikus, a társadalmilag hasznos költészet dolga. A megszólalás, a beszéd kitüntetett módjaiként úgy működtetni nyelvet, hogy az új kapcsolatokat hozzon létre a rendezett világ dolgai között.

Turi Tímea második, immár a Magvetőnél megjelent verseskötete címével igen magas várakozásokat ébreszt, kis túlzással azt mondhatnám, már magáról a címről is hosszú oldalakat lehetne írni – hát még a remekbeszabott borító sokszorosan rétegzett képi világáról. Azért emelem ki ennek fontosságát, mert a kötet egyik vitathatatlan erénye a remek címadás: a hedonista olvasó bizonyára zavarban lesz, hogy lineáris olvasást megszakítva melyik versre ugorjon: A szexuális forradalomra, Az anyám szüzességére vagy A férfiak apró kis titkaira. (Nálam a Konkáv piknik volt a befutó.) 

Ha viszont konzervatív módon az elején kezdjük az olvasást, mindjárt tisztábban látunk azzal kapcsolatban, a szerző hogyan építi fel ezt a bizonyos „kibeszélést” a „nem-beszéd” fátyla mögül. A Meridián című, a kötet élére emelt, így bizonyára kiemelt figyelemmel olvasandó szöveg egy közösség nevében való megszólalást jelent be. „Mindannyian most érünk be. / Most érünk be, és elbukunk” – szól a felütés, majd a zárlatban variációként ismételve, kis eltéréssel újra. Míg a „Szétnézünk, és a gerincünk roppan, / a hangunk furcsán cseng, idegen hangunk” – sorok mintha egy generáció felelősségéről, a rá nehezedő erkölcsi nyomásról szólnának (politika? közélet? a szolidaritás hiánya? – indulna rögtön a gondolatmenet), de a következő sorok ennek az ellenkezőjéről: boldog beteljesülésről, az önazonosság nyugodt izgalmáról tanúskodnak: „Istenem, mennyi munka van abban, (…) hogy végre azok vagyunk, akik lenni akartunk.” Beérkezettség, elbukás, beteljesült önmegvalósítás ellentétei feszítik ezt a verset, és bár többféle értelmezést is megenged, ha a paradoxont fel akarja oldani az olvasó, az egyik oldalra süketnek kell maradnia. 

Hasonló érzés fogott el a Fehér elefánt című vers olvastán (ebből való a hátlapra tett idézet is). Felfokozza a kíváncsiságot, voltaképpen a női, a nőiség definíciójának lehetőségét is meglebegteti – ami egyébként az egész kötetre jellemző. „Nem a test tesz nővé. Nem a lélek / érzékenysége” – közeledünk, majd meg is kapjuk a választ: „Hanem az, hogy / minden nőnek van egy története, amit / nem mesél el.” A vers itt a várakozást meghazudtolva végül önmagába fordul, máskor a szövegek tautológiával vagy – mint itt – lényegi állítás megfogalmazása nélkül érnek véget (hiszen a trauma mint kibeszéletlen történet végső soron visszavezethető a „testre” és az „érzékeny lélekre”). Feltételezésem szerint ez egybevág a szerzői intencióval. Vagyis azzal, hogy az említett közösségi beszédmód, a gondolati háttér vagy a túlcsorduló kulturális utalások csak eseti jelenségek, a költői koncepció egyfajta laza, női tematikákat előtérbe helyező beszédmód kialakítása, amibe tökéletesen beleillik az, hogy inkább az egyes versek, mint a szövegegész szintjén van a nagyobb hangsúly.  

Noha a szöveg kísérletet tesz arra, hogy a címek és verssorok variálásával, sok ismétléssel egy szoros intertextuális hálóvá váljon, ám ehhez a korpusz túl rövid. Egy-egy ötlet, szó vagy szóösszetétel többször is felbukkan, így már akár másodszor olvasva is olyan érzésünk lehet, mintha nagyon sokszor találkoztunk volna az adott szövegrésszel. A háló, ha úgy nézem, megképződik, viszont üres marad: a karcsú kötetben összegyűjtött rövid versek egy ilyen szöveghálózat működtetésére nem nyújtanak elég mélységet és teret. Éppígy kissé oktalannak, elnagyoltnak tűnik a ciklusokra osztása. Ennél számomra sokkal kevésbé hierarchizáltnak látszik ez a verseskötet: épp a szabad asszociáció, a hétköznapi és közérdeklődésre számot tartó gondolatfutamok verssé formálása, egyfajta szubjektív mellérendelés az, ami az értékét adja. Ugyanakkor ezek a szövegek természetükből adódóan – és a várakozással talán némileg ellentétben – sokkal inkább tematizálnak, mint választ adnak. A naiv olvasó könnyen lépre mehet: nem afféle költészetbe csomagolt füveskönyvet kap, amit női magazinok mellékleteként is árulhatnának, de többé-kevésbé szellemes aforizmákkal színesített, a poétikát, a metaforákat és a hangzás szépségét zárójelbe tevő lírát.  

Az eddigi idézetekből is látható, hogy a kötet verseinek nyelve hangsúlyosan az élőbeszédhez közelít, és csak itt-ott fordul elő, hogy felülstilizált, szándékoltan retorikusnak ható szólamokkal egészül ki (pl.: „Kopár ág rajzát sebzi az égbe / más finom mondata”, Tájvers). Amikor póz nélküli, kötetlenül elhangzó, végletekig banális mondatokban skicceli fel a főként az idő múlásától rettegő férfiak és nők belső monológjait, akkor a leghitelesebb. Például a Költözés című versben: „Nézem a kredencet és arra gondolok, / nem tudom, milyen nap van ma”. A szándékos túlírtság, a rafinált bőbeszédűség más helyeken kevésbé sikerült módon mutatja fel magát, éppen a vitalitás hiánya miatt: „A világban akarok élni, és hogy én legyek a világ. / Hogy unterman legyek és főszereplő. Én! Én! / Hogy az akarás tegyen azzá, aki vagyok, / és hogy független legyek minden akarástól.” (Zubolymatiné – a vers egyik fontos ihletője Babits A lírikus epilógja című verse.)

Turi Tímea néhány versével a kortárs költészeti kontextust is megidézi, sőt újraírás révén mintegy belekapcsolja magát. Meghökkentően széles spektrumon zajlik ez a játék: Szabó T. Anna és Marno János költészetét ebből a szempontból tekinthetjük egymástól igen távol álló pontoknak, míg a Borbély Szilárd emlékére írt vers (Az örökkévalóság: félelem) egy tragikus sorsra való emlékezéssel bővíti a tiszteletteljes imitációk körét. Lehetnek ezek iránytűk vagy jelzőoszlopok a szerző számára, az a költészeteszmény és nyelvfelfogás azonban, ami ebben a kötetben érvényesül, eltér az előbb említett szerzőkétől.  Sokkal inkább hagyatkozik a kimondás, az elbeszélés gesztusára, mint a vers megformálására, a stilizálásra, a nyelvi játék potenciáljának kiaknázására.