Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ZSIGERI KÖTŐDÉS

Beszélgetés Rusznyák Gáborral
2017. szept. 20.
Ritka, hogy egy rendező két vidéki színházban jegyzett két előadása is a kritikusdíj várományosai között szerepeljen. A miskolci Kivilágos kivirradtig és a kecskeméti Mágnás Miska rendezőjét, Rusznyák Gábort kérdeztük. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Bántó lenne, ha azt mondanám, hogy te egy vidéki színházrendező vagy?

Rusznyák Gábor: Nem, dehogy. Az vagyok. Mondhatnám, hogy nem hívnak a fővárosi színházigazgatók – ami igaz is – de ez nyilván ennél bonyolultabb… Ha az embernek nem úgy sikerülnek Budapesten az előadásai, akkor itt bezárulnak előtte az ajtók. A szakma pici és zárt, nagyon korán beáraz, dobozol. Színészsorsokon is látom, hogy milyen nehéz egyik fakkból átkerülni a másikba. Persze ellenpéldaként ott vannak a folyton mellényúló és ennek ellenére valahogy mégis mindig helyzetbe kerülő színházi emberek. Nekem a kezdet, a Vígszínház, kudarc volt. Utána jött két év Erdély, majd Kaposvár, ahol befogadtak, jól éreztem magam. A Radnótiban rendeztem kettőt, az első sikerült, a másodiknál már nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. Dolgoztam függetlenekkel is, de azok alól meg kiment a talaj. Tudom, hogy szóba szoktam kerülni pesti színházakban, de aztán ezekből nem lesz meghívás. Erről nyilván tehetek én is. Vidéki színházrendező vagyok. Ennek van jó meg rossz oldala is. A vidék átka, hogy a legjobb előadás is legfeljebb huszonvalahányat megy, és mire megjelenik róla egy kritika – már ha megjelenik -, legtöbbször már le is ment a széria. Ezek az előadások máshogy vesznek el az időben. Nagy boldogság, hogy a Kivilágos kivirradtig megkapta a figyelmet, ebből talán jut a következőre is. 

Rusznyák Gábor
Rusznyák Gábor

R: Mennyire mások vidéken az elvárások?

RG: Más a súlya egy-egy előadásnak. Pesten nagyobb a verseny, több a színház és az egybevetés. Vidéken műfajoknak és a sokfajta nézői igénynek kell megfelelni egy helyen, de ezt lehet úgy tenni, hogy közben az ember önbecsülése se sérüljön. Vagyis meg kell adni az operettet azoknak, akik amiatt jönnek be a színházba, de meg lehet próbálni belerakni valami többet is. Így történt a Mágnás Miskánál is. Ehhez persze elengedhetetlen egyfajta belső igényesség az adott társulat részéről. Úgy látom, hogy a „műhelyjelleg”, leszámítva a függetleneket, a fővárostól távol, Szombathelyen vagy Miskolcon jobban tud működni. Ez volt Kaposvár titka is: ott volt az a fortyogó, néha fojtogató valami, amiből aztán kibuggyant a „csoda”. Nekem a színházban is fontos az otthonérzet, amit eddig vidéken találtam meg. Persze szerencse is kellett hozzá. Kaposváron az első előadásom, a Platonov a társulaton belül pozitív élmény volt. Azt mondták: ez jó srác, dolgozzunk vele. Miskolcon A Gézagyereknek hasonlóan jó belső fogadtatása volt, így kialakult egy kölcsönös bizalom. 

R: Azt mondod, fontos, hogy a társulat mit érez egy munka alatt, de lényeges, hogy te milyennek látod, hogy a nézők mit gondolnak, meg számít a kritikusok véleménye is. Mennyire találkoznak ezek az igények? 

RG: Ritka, amikor mindez egy irányba mutat. A legrosszabb, ha a rendező azt hiszi, most valami nagyot dobott, miközben a társulat gyűlölte csinálni, a nézők nem szerették és még a kritikusok is fanyalogtak… Az tényleg kivételes, amikor minden együtt van. Ezt tapasztaltam meg belső szemlélőként, amikor Süsüvel (Schilling Árpád – a szerk.) a Baalt és a W-Munkáscirkuszt csináltuk, vagy Mohával (Mohácsi János – a szerk.) a Csak egy szöget. Nem tudtuk, hogy milyen lesz, de azt igen, hogy erős dolgot hozunk létre. Rendezőként is volt már pár ilyen élményem, legutóbb a Kivilágos kivirradtig. Ott is tudtuk, hogy valami fontos születik, és ez megsokszorozta a csapat erejét. Van az a rendező, aki úgy éri el a „csodát”, hogy fanatizálni tudja a színészeit, akik aztán még egy keresztre is hajlandóak lennének magukat felszögezni.

Jelenet a kecskeméti Mágnás Miskából
Jelenet a kecskeméti Mágnás Miskából

R: Te az a rendező vagy, aki odasétál a kereszthez, és megnézi, hogyan van beverve a szög?

RG Inkább az, aki azt mondja, hogy figyelj, a kereszt és a szög fájdalmas, de ha bele akarod verni a kezedbe, akkor tőlem csináld.  Nem szoktam rákényszeríteni senkit semmire. Az a színház, amit én szeretek, a hétköznapit akarja eljuttatni a költészetig. Ebben a személyesség irdatlanul fontos, ami a bizalmon alapul. Ha új ember kerül a rendszerbe, megpróbálom megismerni, megérteni. Mivel az előadásaim szövegét jobbára én öntöm végleges formába, így tudok olyan mondatokat adni a színész szájába, tudom olyan helyzetekbe hozni, amelyekben hiteles tud lenni, őszintén és egyszerűen tud létezni. Ezért is nehezebb szűz társulattal nekifognom egy munkának: hat hét alatt erre nincs idő. Persze az, hogy megtörténik-e a „csoda”, nem feltétlenül ettől függ. Van, hogy szinte magától elrepül az egész.

R: Rengeteg klasszikus szöveggel foglalkoztál: Shakespeare, Csehov, Szophoklész és mások. Te választod, vagy a kezedbe adják a drámákat?

RG: A vidéki színházakban a rendezőkre műfajok jutnak. Vígjáték, kortárs magyar, kortárs külföldi, klasszikus külföldi, gyerekdarab, operett… Miskolcon és Kecskeméten is így működünk, és ezen belül lehet gondolkodni azon, hogy kit mi érdekel, kinek mi jut eszébe a színészekről. Szeretnék több kortárssal foglalkozni, de arra jut a legkevesebb hely és idő. S az évek során az is kiderült, hogy talán „jól áll” nekem Móricz, Bródy vagy Szép Ernő. 

R: Valóban, jó pár éve foglalkoztat a századfordulós magyar világ. Honnan ez a vonzalom?

RG: Ez egyrészről zsigeri kötődés. Nagyapám birkanyájas hortobágyi pásztor volt, én második generációs értelmiségi vagyok. Gyerekkoromban sokat jártunk hozzá, amúgy meg egy Békés megyei kis faluban nőttem fel. Úgy hiszem, értem azt a fajta zártságot és befelé létezést, ahogyan a magyar vidék él, és azon a szemüvegen keresztül nézem, amelyiken a századforduló írónemzedéke látta és láttatta a magyar vidéket és benne a magyar embert. A Kivilágos kivirradtig régi terv volt. Nagyon adja magát a színpadnak, iszonyú erős az alaphelyzet és rendkívül bonyolultan járják körbe a zsidókérdést. Amúgy is jó regénnyel foglalatoskodni, de ezt az anyagot különösen jó volt dramatizálni. El kellett dönteni a színpadi formát, a szerkezetet. Kiválasztani a figurákat, akik „élni” fognak, a szövegeket, amelyek el kellett, hogy hangozzanak, közeget, helyzeteket teremteni.

Jelenetek a Kivilágos kivirradtig című előadásból
Jelenetek a Kivilágos kivirradtig című előadásból

R: Az, hogy itt harmincnál is több embert mozgatsz a színpadon, Kaposvár hatása?

RG: Persze, Kaposvár… és Moha. Ő is azért hoz be több embert egy élethelyzethez, hogy minél többféle hang, vélemény tudjon hozzászólni a fő eseményhez. Én is próbálok úgy elindítani mindenkit, hogy ne legyen tétlen ember a színpadon, hogy mindenkinek legyen dolga, története vagy feladványa.

R: Az előadásban a miskolci társulat teljes korfája megjelenik.

RG: Ez is szerencse. Úgy alakult, hogy a jó energiákkal rendelkező, éppen érkező fiatalok motiválták a tapasztaltabb színészeket, az idősebbek pedig azt érezték, hogy most átadhatnak valamit. Ez rosszul is elsülhetett volna, de itt oda-vissza jól működött, jól húzták egymást. Meg velem is szívesen jöttek. 

R: Mennyire nehéz életben tartani egy ilyen típusú előadást?

RG: Ez egy nagyon érzékeny szerkezet. Az előadás tud tíz perccel hosszabb, vagy öt perccel rövidebb is lenni. Attól függ, aznap hogyan kapták el a fonalat. Minden színész behozza a színpadra az aznapját. A miskolci Sirály volt hasonló élményem, ahol nagyon személyes színjátszás zajlott és ugyanilyen sérülékeny volt amiatt, hogy épp milyen állapotban voltak a színészek, illetve hogyan tudtak kommunikálni a nézőkkel. 

R: A Kivilágos kivirradtig kizárólag elismerő kritikákat kapott. Nem volt mindig felhőtlen a viszonyod a kritikával. 

RG: Az ember mindig reméli, hogy talán végre átkerül egy másik polcra. Ez nem nyafogás. Engem egyszerűen nem ért az a szerencse, hogy kezdettől fogva nézték volna a munkáimat. Két ujjamon meg tudom számolni azokat a kritikusokat, akik a Tótferitől a Kivilágosig nagyjából tudják, hogy miken és hogyan mentem keresztül. Voltak jobb és rosszabb előadásaim, ezt én belülről természetesnek éltem és élem meg. Ott van például A képzelt beteg a Pestiben, aminek a súlyát még most is cipelem, hisz még mindig megy. Tudom, milyen, és tudom, hogy van, aki az alapján ítél meg. (Nyilván az se véletlen, hogy idén elővettem újra Kecskeméten.) Szerintem tisztességesen akkor lehet egy előadásról írni, ha legalább négy-öt munkát már látott a kritikus attól a rendezőtől, társulattól. Nekem, „vidéki” rendezőnek sokszor jutott az, hogy a szaklap kiadta egy helyi egyetemistának vagy kezdő kritikusnak, hogy az előadásomról írjon. Életében először látott tőlem valamit, s írta, amit írt…

R: Te most meg vagy sértődve.

RG: Jaj, nem! Természetesen vannak fájdalmaim… Előadások, amelyek mellett elment a szakma. Székely Gábor sokat emlegette, hogy Koltai Tamásék őt korán „elkapták”, és a folyamatos kommunikáció mennyire és hogyan vitte előre az ő pályáját. Szóval ez inkább egyfajta irigység… Legfeljebb. Iszonyú inspiratív tud lenni egy valóban szakmai értékelés. El tudja mozdítani az embert. A pozitív visszajelzés magabiztosabbá tesz, a negatív meg arra ösztökél – már ha hiszel, abban amit csinálsz -, hogy pontosabban, plasztikusabban fogalmazz legközelebb. Nincs könnyű dolgotok, ezt nem állítom. Biztos nem tudatos, de érzékelhető, hogy elnézőbbek vagytok egyesekkel és ha ők „hibáznak”, arról inkább hallgattok. Talán kialakul egy kelleténél személyesebb viszony, fontossá válik valaki a számotokra, és ettől drukkerré váltok, mindenesetre nem ugyanazt kéritek számon az egyik előadáson vagy színészen, mint a másikon. Egy előadás a nézők emlékezetében, esetleg felvételen, de legfőképpen a kritika által marad fenn s kerül a „helyére”, arra a bizonyos polcra… Én csak azt akarom mondani, hogy amit ti csináltok, az fontos és egy alkotó egész pályájára kihat. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek