Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EZ MÉGSEM AMERIKA

The Interview
2015. jan. 13.
Bátor vállalkozás a The Interview című film, nagyon sokat bevállal. De ha már így alakult, akkor szólhatna valami értelmesről is. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

A The Interview decemberben teljesen felpörgette az internetet. A filmet, ami elteszi láb alól Kim Dzsongunt, a neten forgalmazta a Sony, miután az amerikai mozik levették azt a műsorukról, mert észak-koreai csoportok halálosan megfenyegették őket. Észak-Korea egyébként nem csak fenyegetésekkel próbálta megsemmisíteni a filmet, panaszt tett az ENSZ-nél is, aztán a Béke Őrzői nevű csoport hekkertámadást indított a Sony stúdiója ellen. Mindez pedig nem megakadályozta a film terjedését, hanem még nagyobb reklámot csinált neki világszerte, sőt a kalózpéldányok szépen elterjedtek az észak-koreai feketepiacon is.
Tudjuk a világsajtóból, hogy Észak-Korea borzalmas hely. Ennyit a film készítői is megállapítottak róla, aztán megvonták a vállukat, ennyiben maradtak. Megkockáztatom, hogy egy átlagos hírolvasó összetettebben látja az ottani helyzetet, mint Seth Rogen és Evan Goldberg rendezők. Vagyis a film nem annyira Észak-Koreáról szól, hanem arról, hogyan képzeli el egy átlag amerikai Észak-Koreát, s így a film céljával ellentétben nem csak a rendszert és a vezér figuráját teszi gúny tárgyává, hanem az uralkodását elszenvedő nép problémáit is bagatellizálja.
Seth Rogen, James Franco
Seth Rogen, James Franco
De talán mindegy is, hogy mennyire homogén, felületes és bugyuta a kép a rendszerről, hiszen a film legfőbb célkitűzése nem az, hogy bármit is elmondjon az ott uralkodó állapotokról, hanem inkább, hogy reprezentálja a hős Amerikát, ami értékrendjével, demokratikusságával képes még a legszélsőségesebb rendszereket is megváltoztatni, akár a világ másik végén. Mindez akkor is így van, ha két még oly korlátolt és szerencsétlen amerikai is vállalja a misszionárius szerepét, mint itt.
 
A film két főszereplője, Dave Skylark (James Franco) és Aaron Rapoport (Seth Rogen) egy amerikai talkshow-t üzemeltet, a Skylark Tonight-ot. A műsor ostoba, üres fecsegés amerikai celebekkel, a két férfi meg is unja gyorsan. Ekkor kitalálják, hogy megcsinálják életük interjúját Kim Dzsongunnal, akinek – mit ad isten – kedvenc műsora a Skylark Tonight. Különben nem állíthatnám, hogy az alapkoncepció annyira elrugaszkodott volna a valóságtól. Emlékezzünk csak az izomagyú Dennis Rodmanre, a Chicago Bulls sztárjátékosára, aki valami perverz okból kifolyólag önkéntes diplomáciai látogatást tett Észak-Koreában, és pozitív élményekkel tért vissza hazájába. Akkor azt nyilatkozta a sajtónak, hogy ugyan nem tudja megbocsátani az emberi jogok semmibevételét Dzsongunnak, de a barátjának tekinti, mert magánemberként jó embernek találta.
Randall Park
Randall Park
Az utóbbi paradoxon egyébként megismétlődik a filmben is, Dave Skylark – aki egy végtelenül kedves, ám ugyanannyira oktondi figura James Franco alakításában – egy közösen átbulizott nap után szívből megkedveli Dzsongunt. Együtt szürcsölik a mojitót, Katy Perry-t hallgatva egy tankkal randalíroznak, kurváznak és kosarazgatnak is egy kicsit. Messze ezek a film legviccesebb jelenetei, kicsit kiemelkednek a film amúgy teljesen tapló, amerikai humorából, aminek végletessége egy kevésbé kreatív Family guy epizódot juttatnak az eszembe.
Nemcsak a sztori nagyon Amerika egyébként, hanem a vezért játszó Randall Park figurája is, aki ugyan nem hízott húsz kilót a szerep kedvéért, mint Renée Zellweger a Bridget Jonesban, de mindenesetre nagyon hitelesen van kitömve a jelmeze alatt. Hiú, feminin férfit alakít, aki folyton a haját dobálja és tökéletes fogsorát villogtatja, the true American smile. Képtelen vagyok távol-keleti férfiként tekinteni rá, és sajnos egy röpke pillanatra sem tudom azonosítani Kim Dzsongunnal, hiába a külsőségekben megjelenő hasonlóságok.
Nem szabad elvitatni a filmtől azt, hogy az iróniát nemcsak a koreai viszonyokkal, hanem Amerikával szemben is nagy elánnal működteti. A főszereplőink egy jóléti állam igazi tunya balfékei, ami főképp a koreai militáns közegben válik feltűnővé. Szerencsétlenkedésüket, amiből a film poénjainak döntő többsége származik, már-már kellemetlen nézni. És mikor a csinos koreai katonalány (aki természetesen átáll az ő oldalukra) megkérdezi, hogyan kívánják megsemmisíteni Kim Dzsongunt, akkor a válaszuk az, hogy megölik, hiszen ez az amerikai módszer.
Bénaságuk ellenére mégis ők maradnak azok a nagyon szimpatikus figurák, akik roppant intellektuálisan és humánusan egy interjú segítségével teszik tönkre az észak-koreai önkényuralmi rendszert. Persze ne menjünk el szó nélkül amellett az apróság mellett se, hogy később, menekülés közben el is teszik a vezért láb alól, biztos, ami biztos, de addigra a népnek már egy pillanat alatt kinyílt a szeme, tehát kezdődhet a nyugati típusú demokrácia Észak-Koreában is, hurrá. És persze, eszembe jutott a Becstelen brigantyk című Tarantino-film is, tudják, aminek a végén egy moziban megölik az amcsik Hitlert, és arra gondoltam, hogy mennyivel elegánsabb formája volt az a posztmodern történethamisításnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek