Shakespeare: IV. Henrik / Miskolci Nemzeti Színház
2015.01.01.

Egy kétestés királydrámát kevesebb, mint három óra alatt előadni úgy, hogy összetett figurák rajzolódjanak ki és a történet is követhető maradjon, nem könnyű. Zenével, dalokkal, extra betétekkel dúsítani az anyagot egyenesen nyaktörő mutatvány. Szerencsére mégis van, aki megpróbálja. SÁNDOR ZITA KRITIKÁJA.

A Miskolci Nemzeti Színház a 2014/2015-ös évadot Shakespeare-évként határozza meg, s ez a névadás komoly tematikus elköteleződést jelent: minden hónapban van egy Shakespeare-darab, amit különböző műfajokban, diákelőadásokkal, kiállításokkal körbejárnak. Így szükségszerű, hogy a repertoárba nem csak az ismert és sokat játszott darabok, hanem ritkán előadottak is belekerülnek, mint például a IV. Henrik

Góczán Judit dramaturg és Kiss Csaba rendező alaposan, apró részletekre is gondosan ügyelve átszerkesztette Shakespeare szövegét, átformált számos szereplőt, áthelyezte a hangsúlyokat – mindezt azért, hogy az uralkodó regnálásának utolsó szakaszát ne a harctéren, lovakkal és kardokkal megvívott csaták jellemezzék, hanem összeesküvők vitái, tolmácsok fordításai és nem fordításai, bűnök számonkérése és újraértelmezése. Röviden szólva, a miskolci előadás számunkra ismerős helyzetekre konvertálja át a XV. századi eseményeket. 

A Kiss Csaba rendezte IV. Henrik nem is a címszereplő királyról szól, hanem a körülményekről, arról a számtalan szálról és ügyről, ami az uralkodót körülveszi. Az ellenzék egyre hangosabban és idegesebben állítja, hogy a király nem joggal ül a trónon, régi ígéreteket és előjogokat emleget. Miközben készülődik a felkelés, melyhez megsértett, kegyből kiesett urak, idegen hatalmak s az egyház egy része is csatlakozik, addig a családi probléma is kirajzolódik. A herceg menekülne a politikától és a hatalommal járó felelősségtől, inkább a nagy hasú, zsíros és mocskos szájú örök bohócot, Falstaffot követi; kartonpapír a koronája, Coca-Colás üveg a jogara, popcorn hullik palástja alól. IV. Henrik maga sem tagadja, hogy bajban van, de nem cselekszik; Gáspár Tibor komor, a kiállásra mindig ügyelő, mikrofonba beszélő királyt alakít. Mivel a miskolci előadásban a harctérig nem jut el a politikai konfliktus – a széthúzó ellenzék vezetőit idejekorán lepuffantják –, az uralkodó hatalma csak a beszédekben mutatkozik meg, az alattvalók csupán a trónhoz lojálisak. 

Rusznák András
Rusznák András
Sem ő, sem az ellenzék nincs meggyőződve saját igazáról, jóformán csak a szerencsén múlik, hogy melyik oldal nyer: leghevesebb ellenlábasát, Harry Percy-t (Simon Zoltán) sem fia, Henrik herceg öli meg, hanem egy furcsa, jeleneteken (és talán időn) kívüli figura, egy fehérre meszelt férfi, aki a véletlenül arra járó herceg kezéből veszi ki a fegyvert. Shakespeare ezt a gyilkosságot egy bosszúra esküvő, apját védő, és rátermettségét bizonyítani akaró fiú hősi tetteként írja meg, a méltó ellenfelek közötti párbaj Kiss Csaba értelmezésében egy ernyedten és mesterkélten húsba találó, idegen kézből jövő tőrszúrásként jelenik meg a színpadon. A hősi tettek elmaradnak, az ígéretek és a szavak át- és újraértelmezéseié a főszerep, az államigazgatási akciókat izgalmasságban és harsányságban túlszárnyalja Falstaff borok és nők, rablások és tréfák körül forgó öncélú világa.

Az aktualizáló ihletettség üdvözlendő módon nem esik túlzásba, a kompozíciót hidegfejjel végrehajtott vágások és toldások jellemzik. A Berzsenyi Krisztina keze alatt készült jelmezek hűvösek és kimértek, az államügyekről tárgyaló urak hosszú, egyenes szabású, nehéz és zárt kabátokat hordanak; Henrik herceg bohém, örökké mulatozó társasága farmerruhát visel, ám a rojtok, szakadások, az árnyalatok is pontosan kiszámítottak. Zeke Edit tere hideg és dísztelen: a színes fényeket is szürkén visszaverő fémoszlopok veszik körbe a nagyszínpad szinte üresen maradó terét, jobb oldalt egy nagy, felfüggesztett fémtéglalap lóg és ereszkedik le-fel, a baloldali fémkocka dobogóként és éles peremű ágyként funkcionál. 

Szegedi Dezső, Seres Ildikó
Szegedi Dezső, Seres Ildikó
Ez a letisztult, egyenesekkel és sarkokkal teli tér tehát egy alaposan kilúgozott történetnek ad helyet, mely ügyesen van ugyan vezetve, de az átalakításoknak megvan a maguk ára. Rusznák Andrásnak például lehetetlen feladata van, hiszen az iszákos, rablásokba keveredő trónörökös jellemfejlődése nem fér bele a háromórás előadásba. Az apa dörgedelmeire eszmélő, a bűneit a csatában magáról lemosó fiú helyett egy hirtelenjében megváltozott, farmerruhát lazán öltönyre cserélő herceget alakít, a kimaradt jellemformáló elemeket Rusznák állandó keserűséggel, önironikus játékmóddal igyekszik valahogy pótolni. A szerkezetnek és Zoltán Áron ügyes alakításának köszönhetően a kisebbik fiú szerepe megnő, s bátyjával szemben mintegy trónkövetelőként lép fel. 

Fotók: Éder Vera, Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Éder Vera, Miskolci Nemzeti Színház
A nyesegetések és összevonások mellett Kiss Csaba számos olyan elemet is beleillesztett az előadásba, amely gazdagítja a jelentésrétegeket, meglepi a nézőt. Fontos és nagyon hatásos, hogy Falstaff csapatát egy állandóan zenélő rezesbanda kíséri, az államügyeket intéző urak szavait pedig egy kis vonós zenekar követi, erősíti – Márkos Albert ötletesen komponálta meg a különböző hangulatú egységeket. Az előadásban igen hangsúlyos szerepet kap a zene, idősíkot vált és ironizál: az udvarba érkező díszvendég (Molnár Anna) csapnivaló áriája mulatságos, és középkori udvari hangulatot teremt, Lepedő Dolly (Jancsó Dóra) tánccal és tátogással előadott dalbetéte (mely egy zene nélküli playback-gyakorlat) a tehetségkutató műsorok paródiájaként is értelmezhető. A legszebb és talán legösszetettebb szakaszok Harsányi Attila nevéhez főződnek, aki walesi földesúrként az idegen szövetségest képviseli. Owen Glendower ebben a változatban nem tud angolul, viselkedése, mozdulatai és hanghordozása az idegenség tapasztalatát rendkívül plasztikusan ábrázolják. A végig walesi nyelven beszélő Harsányi (a színlap szerint a walesi szövegek dr. Adrian Bury munkájának köszönhetőek) megrendítően szaval, sőt meggyőző erővel énekel. Szegedi Dezső Falstaffja nagydarab és öreg, de kevéssé huncut és játékos, nehezen hiszem, hogy az állandóan keserű herceget magával tudná ragadni.

Az okos színpadi takarékosság (a Shakespeare-nél említett faliszőnyeg például az előadásban hosszú vörös anyaggá válik, amely palást, takaró, kötél, szőnyeg szerepben is feltűnik) ellenére a jelenetek fölösleges utalásokkal terheltek. A sok betét széttartóvá teszi a produkciót, a nehezen dekódolható elemek – például a fehérre festett Pásztor Pál (alias Groom), aki időről időre megjelenik, rendezkedik a színpadon, beleszól az ügyek menetébe, de nem lehet tudni, hogy mit is csinál pontosan – törésekként, repedésekként hatnak az egyébként kompakt előadás „testén”. Széttartó és egységes? Igen, az előadás mind a kettő egyszerre: működő és érvényes, a hibáival is érdekes paradoxon.

Szerző: Sándor Zita
Rendező:  Kiss Csaba,  Játsszák:  Gáspár Tibor,  Rusznák András,  Zoltán Áron,  Zayzon Zsolt,  Fandl Ferenc,  Kincses Károly,  Simon Zoltán,  Harsányi Attila,  Pásztor Pál,  Bősze György,  Szegedi Dezső,  Salat Lehel,  Ódor Kristóf,  Cservenák Vilmos,  Szabó Irén,  Seres Ildikó,  Jancsó Dóra,  Molnár Anna,  Díszlettervező:  Zeke Edit,  Jelmeztervező:  Berzsenyi Krisztina,  Dramaturg:  Góczán Judit,  Zene:  Márkos Albert,  Fény:  Vida Zoltán,  Rendezőasszisztens:  Radnai Erika