Pintér Béla - Darvas Benedek: Parasztopera / Weöres Sándor Színház
2015.01.27.

Én nagyon sokat röhögtem már a Parasztoperán. A Pintér Béláék elrajzolt, parodisztikus elhajlásokkal teli előadásán épp úgy, mint a Mohácsi rendezte kaposvári vizsgán, aztán a pécsi, szalmabálákkal kibélelt produkción. Szombathelyen alig sikerült elmosolyodnom. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Sodró Eliza és Matusek Attila e.h.
Sodró Eliza és Matusek Attila e.h.

Mert az még jópofa, hogy a függönyre – mert van függöny, majdnem-rendes majdnem-piros majdnem-bársony – egy kéz fonódik, mintha szét akarná húzni; aztán szét is húzza a műkéz, amely csuklóban végződik. A díszlet is megannyi függöny, amelyre Mohácsi András csöppet sem paraszti, viszont városi kispolgári környezetet festett: szekrénysort, tán hatvanas évek-beli varia, meg tévé, meg állólámpa, és sok festett könyv, inkább polcdísz, mint olvasnivaló. Remete Kriszta jelmezei is ezt a kort és az elegancia igyekezetét mutatják markánsan. A falon a régóta elment idősebb fiú jókora képe. Innen, noha ez a fiú szüleinek lakása – készül esküvőre a lány, aki – Sodró Liza alakításában – elviselhetetlenül repdes, mindenkit puszilgat, csupa negéd a viszketegségig, kívül hordja eltúlzott boldogságát, s hogy miért túlozza el, azt is megtudjuk hamarosan. Ja, a tévében – igazi – egymást fölzabáló állatokat látunk.

A sztorit szerintem mindenki ismeri: Pintér Béla balladaszerű, némileg „antikizált” (vagyis az antik, később analitikus drámákra hajazó) történetében egy, a múltban elkövetett tragikus vétség zilálja össze, illetve inkább szét a jelent. Hőseink egyszerű emberek; a menyasszony családja apa-anya-lány, a vőlegényé apa-anya-fiú-örökbe fogadott lány, utóbbi módos, előbbi kevésbé. Az esküvő kényszeredett, hiszen a menyasszony erősen terhes; a vőlegény helytállásból készül nősülni, hiszen valójában a mostohatestvérébe, az örökbefogadott lányba szerelmes, ha ugyan valakibe egyáltalán, mert ez sem biztos. A mostohatestvér viszont szerelmes – nem is rejti fájdalmát és keserűségét a készülődés idején. Elkeseredését növeli, hogy őt viszont a részeges állomásfőnökhöz készül hozzáadni az apja, mégpedig két hold szőlőért cserébe.

Bánfalvi Eszter
Bánfalvi Eszter

Mohácsi János rendezésében senki nem takargat semmit – azt a bizonyos régesrégi bűnt kivéve, amelyről elkövetői nem tudják, valójában mit követtek el (pont úgy, ahogy Oidipusz sem tudta, kit ölt meg). Kívül hordja sebzettségét, sértettségét mindenki – és a belerendezett csöndek épp arra valók, hogy ezt mind mi, a közönség is észre vegyük. Hogy a lány késve érkező szülei – akiket reflexből hellyel kínál a családfő, noha a színpadon egy árva szék sincsen – egyenlőtlen, fáradt kapcsolatban élnek: a feleség nyíltan „ekézi” nem is olyan jámbor lelkész férjét (aki látványosan mutatja, mennyire tetszik neki az örökbefogadott lány) és feltűnően szivarozik, persze ezzel is mutat valamit; hogy a fiú apja a fölhorgadásaival, anyja pedig fáradt-szomorú tűrésével egyfolytában a közös bűnre gondol és utal; hogy a fiatalok, akiknek minden vélt tudása téves, zavartan téblábolnak...

Méretes életképet látunk, de immár nem a balladai módon sűrített figurákkal, hanem hétköznapi, mondhatni, ismerős változataikkal. A szerény mértékben fölkapaszkodni vágyó, szándékai szerint „normálisan” élni akaró népség élethazugságokra épülő világát a részeges – vagy nem is részeges, csak úgy csinál – állomásfőnök kavarja fel, valahogy úgy, mint a vak jós az antik drámában: összerakja a darabkákat, és lerántja az összes leplet. Az előadásnak ezen a pontján azt kell figyelnünk, hogy mindenki máskor, más ponton fogja fel a handabandázó férfi szavait: a fogadott lány érti meg legelébb, hogy itt nem lesz esküvő, és nem leplezi kárörömét; a fiú megkönnyebbül, de a „lánycserétől” határozottan boldogtalan; és a lány anyja is gyorsan összerakja, hogy régesrégi kalandja bevallásának itt az ideje; és a fiú szülei is most tudják meg, hogy ki volt az áldozata a húsz évvel korábbi közös gyilkosságnak. A megelevenedő múltbeli jeleneteknek – a „cowboy-jal” visszapergetett röpke légyottnak, valamint a húsz évvel korábban éjszakai szállást kérő fiú megölésének – tanúja az egész jelenkori gyülekezet. Mindenki reagál mindenre.

Hartai Petra e.h. és Mertz Tibor. Forrás: port.hu/Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt
Hartai Petra e.h. és Mertz Tibor. Forrás: port.hu/Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt
Keserű Parasztopera ez – és keserűek benne a Kovács Márton által koreografált táncbetétek is, a pillanatnyi együttmozgás semmiféle közösséget nem kovácsol. Az alakítások közül a két anyát játszó Bánfalvi Eszter és Kiss Mari emelkedik ki, akik egész sorsot pakolnak a figurákba, no meg Sodró Liza a hoppon maradt menyasszony szerepében, aki énekével is hozza az „operát”. Mertz Tibor szépen idézőjelezi az állomásfőnök részegségét, Hartai Petra és Matusek Attila jól értik és játsszák Mohácsi nyelvét – nevetésből kevés volt, az is a torkunkra forrt, s ha máson nem, hát Mohácsi Szappanoperáinak változásán látjuk, merre tartunk.
Szerző: Csáki Judit
Író:  Pintér Béla,  Zeneszerző:  Darvas Benedek,  Díszlettervező:  Mohácsi András,  Jelmeztervező:  Remete Kriszta,  Koreográfia:  Kovács Márton,  Zenei vezető:  Kovács Márton / Máriás Zsolt,  Rendező:  Mohácsi János,  Szereplők:  Kiss Mari,  Szabó Tibor,  Hartai Petra e.h.,  Matusek Attila e.h.,  Sodró Eliza,  Orosz Róbert,  Bánfalvi Eszter,  Mertz Tibor,  Szerémi Zoltán