Káva: Elveszettek – A hiányzó pillanat / MU Színház
2015.03.08.

Eszméletlen férfi fekszik az út szélén. Talán részeg, az meg szinte biztos, hogy hajléktalan. Próbáljam meg felébreszteni? Hívjam a mentőket? Megetessem, megitassam, befogadjam a lakásomba? Esetleg tegyek úgy, mintha nem vettem volna észre? JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Mit nékem Hekuba, pláne Oidipusz vagy Desdemona! A még oly híres vagy hírhedt alakok problémái nem az enyémek, az ő világuk távoli és idegen, velem ez úgysem fordulhatna elő, tehát közöm sincs hozzájuk. Az én dolgom annyi, hogy az őket és más, kitalált alakokat eljátszó színészeket az egyezményes jel megadásakor, mondjuk, a függöny lehullása után megtapsolom, a színházépületből távozom, az ott látottakról ilyen vagy olyan formában tudósítom barátaimat és üzletfeleimet. Pont. 

Számos oka van annak, hogy a nézőt a megszokott, nagyon leegyszerűsítő módon, legtöbbnyire mégis joggal passzívnak mondott szerepéből kimozdító színházi előadások egyre népszerűbbek Magyarországon az utóbbi években. Hogy ez üdvözlendő és bőkezű támogatásra érdemes irány, arra álljon itt csupán egyetlen bizonyíték. Bármely színházcsináló és néző által könnyedén belátható tény, hogy miközben a hagyományos színházak törzsközönsége lassan elöregszik, a nézőutánpótlás nem tolong a zsöllyékben. Magyarán az idejük java részét online, különböző virtuális valóságokban töltő fiataloknak nemigen fűlik a foga ahhoz, hogy halott vagy sosemvolt figurákról szóló kitalált történeteket hallgassanak elsötétített termekben. Mi lesz így néhány év(tized) múlva a színházépületekkel és a benne dolgozókkal?

A válság jeleinek felismerésével párhuzamosan gyorsan terjed az egyik lehetséges kiút is: ha egyszer a fiatalok nem jönnek színházba, a színháznak kell házhoz mennie. (Schilling Árpád és a Krétakör ebben is úttörő volt, gondoljunk a 2007 óta játszott hamlet.ws-re.) Az olyan, programjaikkal valóban az egész országot elkötelezetten járó, a hivatalos színházi szakma részéről viszont máig nem eléggé megbecsült tudással és tapasztalattal rendelkező színházi nevelési csapatok, mint amilyen a Kerekasztal vagy a Káva, alapvető szereppel bírnak a következő színháznézői generációk megszólításában, sőt felnevelésében. Meggyőződésem, hogy ők azok közé tartoznak, akik képesek meggyőzni Virtuália gyermekeit, hogy a színház érvényes és érdekes, valami igazán kúl dolog. 

Takács Gábor
Takács Gábor
Főleg akkor, ha egy előadás olyan gondokat feszeget, amelyekkel nap mint nap szembesülnek a fiatalok, de se a hivatalos média, se a központosított közoktatás nemigen veszteget ezekre szót, továbbra is követve azt a közös közelmúltunkból is ismerős álláspontot, miszerint ha nem beszélünk egy problémáról, akkor az nem létezik. A szolidaritás, a tolerancia, a másik elfogadása és tiszteletben tartása, a rászorulók segítése, az elnyomottak megszólalási lehetőséghez juttatása – csupa égetően aktuális, nem a helyén kezelt téma a mai Magyarországon. A Káva társadalmi igazságosság melletti elköteleződése példaértékű: problémaközpontú, gyakran tabutémákat tárgyaló projektjeik nem egyszerűen kiegészítik, hanem sok esetben helyettesítik az ezekről való közbeszédet. Makacsul járják ezt az utat, még akkor is, ha összehasonlíthatatlanul kevesebbekhez jut el az ő hangjuk, mint a pozícióban lévő, ám hasonló kérdésekkel nem törődőké.

A jelen cikk bevezetőjében idézett eset tipikusan olyan kérdés – és itt már rátérünk a Káva részvételi színházi előadására –, amire nemigen lehet egyértelmű választ adni, ettől pedig máris jó színházi alapanyaggá válik. Persze az Elveszettek felvezető részében, amikor a foglalkozást vezető Takács Gábor azt kéri a nézőktől, hogy mondjanak akár saját példákat a másokért való felelősségvállalásra, számos egyéb eset előkerül az állatmentéstől az ételosztáson át a környezetvédelemig bezárólag. Ami a legtöbb esetben közös, az a dilemma, hogy ti. van-e értelme, valódi haszna a még oly apró segítségnyújtásnak is?

Kardos János, Lakatos Gina
Kardos János, Lakatos Gina
A fikció szerint a Verziók nevű amatőr színházi csapat nyílt próbáján vagyunk. A két drámatanártól eltekintve roma fiatalokból álló társulat (akiket a Káva és az AnBlokk közös produkciójából, az Elveszettek „előzményeként” nézhető A hiányzó padtársból ismerhetünk) egy karácsonykor játszódó, francia darabot próbál, ám van egy pont, ahol elakadtak. A mi jelenlétünk itt válik hangsúlyossá, hiszen tőlünk várnak ötleteket és segítséget a folytatáshoz-lezáráshoz. A színházzal keretezett színház izgalmas játékra ad lehetőséget: miközben mi kitartóan igyekszünk boldog (?) véget találni egy hangsúlyozottan fiktív történethez, valójában folyamatosan egyetlen kérdésre keressük a választ egyénileg és/vagy közösen, arra ti., hogy mi mit tennénk hasonló helyzetben? A roma színészek közreműködése újabb réteggel gazdagítja a játékot: a fikció szerint jómódú, felső középosztályhoz tartozó állampolgárokat alakítanak, vagyis olyanokat, akiknek minden lehetőségük adott ahhoz, hogy segítsenek a rászorulókon. A menekülteken, az üldözötteken, vagy, mondjuk, a romákon… 

A francia szociológus, Luc Boltanski La nuit de Bellelande című, 2008-ban kötetben megjelent drámája adja az előadás kiindulási alapját (dramaturg, író: Róbert Júlia). A szokásos karácsonyi készülődést a családon belüli, ilyenkor szinte borítékolható, rövid lefolyású játszmák és kis kaliberű összezörrenések fűszerezik. Bár mindjárt itt a szenteste, az apa a szomszéd faluba ment egy barátjához, felesége (Lakatos Gina) nem is nagyon törekszik a családfői szerep átvételére. Egyetemista lányuk (Csatlós Melinda) hasonló korú barátjával évődik (Moczó Róbert), a családi vacsorára hivatalos az utóbbi egy forgatókönyvíró haverja (Varga Attila) és az ő húga (Beri Amália) is. Azonban egyszer csak rejtélyes figura toppan be, alaposan megbolygatva az egyensúlyi állapotot. Előbb egy kétségbeesett ápolónő (Kovács Szabina) tudosít arról, hogy a közelben súlyos baleset történt, majd a hirtelen-váratlan beállító új állatorvos (Kardos János) megerősíti az elhangzottakat. Nem kérdés, muszáj segíteni a rászorulóknak. És innentől az abszurd és a szürreális határán mozgó, valószínűtlen és felkavaró eseménysor veszi kezdetét, ami ugyanakkor több pontján kísértetiesen emlékeztet arra az ügyvitelre, amivel ma Magyarországon nap mint nap szembesülni vagyunk kénytelenek.

Varga Attila, Csatlós Melinda, Lakatos Gina
Varga Attila, Csatlós Melinda, Lakatos Gina
Ugyanis a társadalmat kicsiben megjelenítő család ahelyett, hogy néhány nagyon alapvető kérdésben gyors elhatározásra jutna, az alig leplezett diktátori ambíciókkal rendelkező orvos parancsainak engedelmeskedve mindennel foglalkozik, csak épp a mentéssel nem törődik egy fikarcnyit sem. A hierarchia villámgyorsan felépül, a rendszer hatékonysága azonban bőven hagy maga után kívánnivalót. Bámulatos, ahogy a családtagok egyre újabb és egyre kevésbé védhető álfeladatokat találnak ki egymásnak és maguknak, miközben gondolkodás nélkül alávetik magukat a teljhatalmát maradéktalanul kihasználó rejtélyes figurának. 

Aki a bizarr pszichológiai kísérlet vezetőjeként szemmel láthatóan élvezi, ahogy manipulálja, kijátssza, egymásnak ugrasztja a családtagokat, s közben észrevétlenül átveszi a mindvégig távol lévő apa szerepét (is). Az előzmények alapján szükségszerű, hogy valaki legalább megpróbálja felemelni a szavát ellene: a kérdés, hogy az egyetlen, végrehajtás helyett gondolkodni hajlandó emberre hallgat-e bárki a tömegből? A kétrészes este első felének lezárása előtt végre megérkezik az apa (Takács Gábor), ám az ünnepi asztalon gőzölgő leves körül dermedten ülő családot hiába faggatja, választ nem kap. Mi történt itt? Ki a felelős? Van-e egyáltalán felelős? Egyáltalán: történt itt valami? Ha mind megegyezünk abban, hogy nem történt semmi különös, akkor az úgy is van. 

Fotók: Csoszó Gabriella. Forrás: KÁVA
Fotók: Csoszó Gabriella. Forrás: KÁVA Kulturális Műhely
Vagy mégsem? Az Elveszettek második fele ezt a kérdést járja körül a játszani hajlandó nézőknek a részvételt felkínáló színházi előadás eszköztárával, hiszen ez az a pont, ahonnan a fiktív társulat úgymond nem tud továbblépni. A játszók a történettel kapcsolatos legalapvetőbb kérdések megválaszolására biztatják a nézőket (pl. kicsoda valójában az állatorvos?), majd az elvont és a konkrét helyzetet ütköztetik egymással (pl. mi az, ami a mai magyar valóságban megtalálható a történetből?). Az előadásnak ez a legizgalmasabb és nyilvánvalóan leginkább változékony része: nem kell mesterdetektívnek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy a MU Színházban tartott sajtóbemutatón egészen másfajta és máshonnan fogalmazott válaszok születtek az újságíróktól, mint például egy borsodi falusi iskolában.

A Kávások által remekül kézben tartott beszélgetés gondosan járja körbe a kapcsolódó kérdéseket az ismerősség-idegenség érzésétől a lehetséges segítségnyújtási módokon át egészen addig, hogy kiket képzelünk a házon kívül rekedtek helyére. Végül a csoportokra felosztott nézőknek lehetőségük van állóképeket komponálni, és így megtalálni a történet folytatását, azt a bizonyos hiányzó pillanatot, ami az egyik lehetséges kulcsként szerintük beleillene a történet zárjába. 

Nem, egy színházi előadástól nem változik meg a világunk, efféle illúziókba ne ringassuk magunkat, a Kávások sem teszik. A közös gondolkodásból és a komolyan vett játékból viszont talán képesek vagyunk bátorságot meríteni akkor, amikor legközelebb a Másikról kell gondoskodni. 
Rendező:  Sereglei András,  Szereplők:  Csatlós Melinda,  Moczó Róbert,  Varga Attila,  Beri Amália,  Lakatos Gina,  Kardos János,  Kovács Szabina,  Takács Gábor,  Dramaturg:  Róbert Júlia,  Látványterv:  Kiss Gabriella,  Kutatók:  Horváth Katalin, Oblath Márton,  Készült:  Az AnBlokk Egyesület Részvételi Műhelyének közreműködésével,  Film:  Tóth Ridovics Máté,  Szakmai programvezető:  Takács Gábor,  Projektvezető:  Oblath Márton