A nyolcvanas évektől kezdve a posztdramatikus színház egyes irányzatai egyre inkább kezdték magukévá tenni a szociális munka céljait és eszközeit. Ettől egy furcsa homályzóna jött létre a megszokott színházfogalom határán, ahol az adott produkciót egyszerre lehet nézni színház-esztétikai, illetve szociológiai/pedagógiai perspektívából. Ennek az is a velejárója, hogy a társulatok sorra foglalják el a színházépületen kívüli tereket, például utcákat, középületeket, intézményeket, stb. 

A Koma pontosan ezt a jelenséget példázza: a csapat 2010 óta dolgozik a XV. kerületben élőkkel, színházi módszereikkel bevonva és hatva a résztvevőkre saját lakhelyükön. A Blokkoló ennek a folyamatnak a legújabb állomása. Ezúttal kilenc helybeli fiatal készített személyes előadást a társulat tagjainak a segítségével, amit most egy Nyírpalota úti lakótelepen tekinthet meg bárki.

Két lakás két-két szobájában látunk összesen négy darab jelenetet, amelyek között egy stábtag vezeti a nézőket. A történetek alapvetően kamaszkori párkapcsolatok és barátságok körül forognak, végletes konfliktusokra kiélezve az egyes szituációkat. Az elsőben egy vagány tinédzser lány szobájában vagyunk, ahol két barátnő (vagy testvér) kapcsolata folyamatosan zátonyra fut. Egy fiú szereplő megjelenése és a konfliktus rejtélyes lezárása, ekkor még nem, hanem majd csak az előadás későbbi helyszínein világosodik meg pontosan. Ez egyébként az egyetlen jelenet, ahol az alkotók a realisztikus kifejezésmódoktól eltávolodnak és tánccal, illetve A lé meg a Lolát idéző narratív újrakezdésekkel sűrítik a törődés és veszekedés elkerülhetetlen hullámvölgyeit. A második jelenet, hét emelettel feljebb ellenben egy fiúszoba: a már-már eltúlzott rendetlenségben barátok és barátnők előtti titkolózásoknak, kibeszéléseknek és leleplezéseknek lehetünk tanúi. Eközben betekintést nyerünk a lakótelepi mindennapokba is: gitározás, csézés, tippmix tölti ki a srácok idejét.

Ezután a harmadik jelenethez ismét egy tinédzser lány szobájába vezetnek minket, de ez egészen másmilyen, mint a korábbi. Lakója aranyos, naiv lány, aki az Alkonyat Bellájáról és a nagy szerelemről álmodozik. Igazi tini románc tárul elénk: hősünk fiúja kezdeti titokzatosságának múlásával elveszti minden érdekességét. Ez volt az a jelenet, ahol az események bensőséges elbeszélése mellett mintha valami tanulságot vagy felnőttes következtetést is sugalltak volna a történet végével: a túlságosan háziassá vált fiú kidobása és az új pasi becserkészése végeredményben, ha nem is volt „hiba”, de korántsem javított a helyzeten. Végül az utolsó, negyedik epizódban válik egyértelművé, hogy a külön-külön megtekintett jelenetek a fiktív világban egyazon időben játszódnak és a szereplők sorsai összeérnek. Egy fiatal drogdíler lakásán vagyunk, akinek megjátszott keménysége lassan összeomlik az újabb és újabb látogatók hatására. Összességében mind a négy jelenetről elmondható, hogy a feszes, alapvetően konfliktusokra kihegyezett dramaturgia végigsodorja a nézőt az eseményeken, az üresjáratok ritkák és egy-két mondat van csupán, ami nem cseng életszerűen az amúgy hangsúlyosan realisztikus ábrázolások során. Az amatőr és őszinte ötleteket sikerült professzionálisan kifejezni.

Az előadás során a nézőket húszperces időeltolásokkal indított, tízfős csoportokban vezetik helyszínről helyszínre, az egyes szobákban a színészek folyamatosan ismétlik a jeleneteket. Ezt a kihívást azzal fokozzák tovább, hogy nem egy szereplő több jelenetben is szerepel, adott esetben oda-vissza rohanva az egyes szobák között. Ez vezet a már említett üresjáratokhoz, a végeredmény azonban őket igazolja: a lakótelepi közeg nem öncélú, az önmagukban nem túl komplikált vagy eredeti történetek beépülve a térbe élettel töltődnek meg. Ami rendes színpadon kétségkívül nem működne, itt színházi élmény. A helyspecifikus előadáshoz ugyanis hozzátartozik az, hogy a nézőknek csendben kell végigosonni a lakások között a szomszédok miatt, zaj és taps nélkül kell ott hagyni az egyes jeleneteket, amelyek látszólag csak meglesett pillanatok. Valóban belépünk a lakótelep intim szférájába. A legérdekesebb pillanatok egyike a csoportom számára kétségtelenül az volt, amikor egy ott lakó néni keresztezte az utunkat a liftben, majd egy veszekedés közepén eltűnt a saját lakásában. Egyszerre érezhettük azt, hogy az ő lakása is ugyanolyan konfliktusoknak a színpada, mint amikbe itt most belelesünk, de azt is, hogy a színház az élet részévé vált: a hölgy ugyanis miattunk morgott.

Éppen ez a kettősség volt olyan megkapó a fiatalok játékában is. Egyrészt dacára annak, hogy amatőr színészekről van szó, állták a sarat a kisszobába zsúfolt nézők extrém közelségével szemben, a kiállásuk, a magabiztosságuk vitathatatlanul megvolt. A teljesség igénye nélkül, kiemelném Almássi Virág élethű kiborulásait, illetve Katona Krisztina hangulatingadozásait a naiv lány szerepében. Másrészt mégiscsak a játék kapcsolata a valósággal a legizgalmasabb. Ahogyan profi színpadon, úgy profi színészekkel is más lett volna a hatás. Az előadás előtt egy összevágott felvételt láthatunk a „titokszobából”: a színészek vallanak még a próbafolyamat során egy kamerának, a szerepléssel kapcsolatos kétségeikről, hol személyesen, hol viccesen, de mégiscsak végig őszintén. A fiatalok nem csupán a saját élményeiket játsszák a saját környezetükben, de az előadás a szemünk előtt lesz az életük része: a nézők felét közelben élők tették ki, a lakótelep önmagának játszik, önmagát fejezi ki.

Nekünk pedig, távolabb lakóknak, jó volt belelesni az itteniek életébe. Az előadás végén a nézők szintén bevonulhattak egyenként a titokszobába és a kamerafelvételen keresztül tapsolhatták meg a fiatalokat vagy üzenhettek nekik. Igazi közösségi élmény. Sajnos, idő hiányában erre nem volt lehetőségem, így ezúton küldöm elismerésemet.