Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉJI VADAK ÉS VÉRSZAG

Hemlock Grove
2014. dec. 13.
Nem jövünk azzal, hogy „méltatlanul mellőzték” 2013-ban Eli Roth horrorszériáját, a Hemlock Grove-ot, mert ez így nem igaz. Voltak sokkal jobb újoncok az adott évben, viszont bizarrabbak, zavarba ejtőbbek, merészebbek és őrültebbek aligha. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
A Hemlock Grove 2015-ben a harmadik évaddal vesz végleg búcsút a nézőktől, méghozzá a Netflix egyik első eredeti szériájaként – épp ezért kicsit messzebbről kezdjük az elemzését. Egészen pontosan onnan, hogy Reed Hastings, a Netflix agytrösztje és vezetője egy ideje már tényleg a frászt hozza a legnevesebb kábeltévékre, meg úgy általában véve a tévére mint médiumra is. 

Hogy miért? Mert a neten elérhető szolgáltatása, vagyis a már saját tartalmakat is kínáló digitális könyvtára tökéletesen alkalmazkodik a kor követelményeihez, vagy egy népszerű lózunggal élve: a megváltozott fogyasztói szokásokhoz. Mióta a sorozatok a reneszánszukat élik – egyrészt a Maffiózóktól (The Sopranos) datálható színvonal-emelkedésnek, másrészt a hivatalos on-demand szolgáltatásoknak és, ne legyünk álnaivak, a torrentoldalaknak hála – hozzászoktunk például ahhoz, hogy csak azt követően kezdünk bele egy-egy sorozatba, hogy annak az egész évada lefutott már a tévében: teljes szezonokat töltünk le a szerverekről, hogy aztán a saját tempónkban haladjunk a részekkel. 
Ahogy pár száz évvel korábban a vaskos könyvek fejezeteit faltuk egymás után, most ugyanúgy „olvassuk” zsinórban az egyes epizódokat, akár hármat-négyet is lenyomunk belőlük alkalmanként. Erre jött rá Hastings, amikor legelőször 2013 februárjában a Netflix exkluzív tartalmaként mind a tizenhárom részét feltolta a Kártyavárnak (House of Cards) egyszerre a hálóra, majd áprilisban ugyanezt megtette a Hemlock Grove tizenhárom részével, júliusban pedig a szintén tizenhárom részes Orange is the New Black című szériával. Akkor szeded le, amikor akarod, akkor nézed és olyan tempóban, amikor és ahogy akarod – fordíthatjuk le az üzenetet. 
A pionír szerephez, vagyis ahhoz, hogy itt épp egy digitális forradalom zajlik, és a tévé mibenlétére, jövőjére kérdeznek rá, ráadásul nagyon komoly nevek asszisztáltak, David Finchertől és Kevin Spacey-től kezdve (Kártyavár), az Orange is the New Blacket jegyző Jenji Kohanig, aki a Showtime nyolc évadot megélt díjnyertes sorozatával, a Nancy ül a fűbennel (Weeds) már rég beírta magát a sorozattörténelembe. Mind a három emlegetett eredeti Netflix széria 2014-ben új évadot kapott, sőt jelezve, hogy tényleg feltűnt a színen egy új nyelvet beszélő tartalomszolgáltató, amelyik kihívást jelent az HBO, Showtime, AMC, FX kábelcsatornák uralta sorozatpiacnak, David Fincher elnyert egy Emmyt a Kártyavár pilotjának rendezéséért, Robin Wright pedig egy Golden Globe-ot az ugyanabban a sorozatban nyújtott alakításáért; a börtön dramedy, az Orange is the New Black pedig számos jelölést kapott.   
A Hemlock Grove nem nyert ugyan semmit, és nem is valószínű, hogy fog valaha, mégis az itthon legkevésbé ismert eredeti Netflix-szériaként érdemes megemlékezni róla. Először is azért, mert farkasember-vámpír tematikája ellenére lényegében azoknak készült, akiknek már nagyon elegük van az említett éjszakai lényekből. A Hemlock Grove azonban nem paródia, sokkal inkább jellemzi valamiféle eltartó irónia (főként az első évadot), posztmodern csiki-csuki játék, vagyis egyszerre veszi magát véresen komolyan és véresen komolytalanul.   

A Brian McGreevy 2012-es regénye alapján született első évadban tényleg akad minden(ki), mint a búcsúban. A történet a pennsylvaniai kisvárosban, Hemlock Grove-ban játszódik, ahová épp beköltözik (pontosabban annak az egyik erdejébe, egy lakókocsiba) a roma Rumancek család, az anya (Lili Taylor) és annak 17 éves fia, Peter (Landon Liboiron), aki mellesleg, ha telihold van, farkasemberré alakul. A telekről pont rálátni a Godfrey birtokra, vagyis a város leggazdagabb családjának a hajlékára, ahol szintén egy egyedülálló anya, Olivia (Famke Janssen) neveli a két gyermekét, Romant (Bill Skarsgård) és Shelley-t (Madeleine Martin). Az előbbi, ahogy maga Olivia is, vámpír, de nem tudja magáról/magukról, az utóbbi pedig lényegében Frankenstein démonja, aki hiába barátságos, jó lelkű lányka, ha mindenkire a frászt hozza.
Peter és Roman egy gimibe jár, és az életunt, szupercool vámpírt nagyon is izgatná a torzonborz hipster román származású farkasember, aki viszont anyja tanácsára hallgatva inkább nem haverkodna az előbbivel, de hát az élet, mint tudjuk, nagy mókamester! Hemlock Grove-ban egyre több tinilány megcsonkított holttestére bukkannak rá, és kezd terjedni a pletyka, hogy Peternek köze lehet a brutális bűnesetekhez; ráadásul Roman unokahúga, Letha (Penelope Mitchell), aki mindkét srácnak a szívügye, elmondása szerint egy angyaltól esett teherbe, és megtartja a magzatot. 
Lássuk be, ennyi sületlenség egy szüzsébe sűrítve vagy valami kínosan rosszat, vagy valami tényleg eredetit hoz. Nos, a Hemlock Grove első évada azzal, hogy a színészei jól adják ezt a mitológián innen és túl, vagyis a „kinn is vagyok, benn is vagyok” játékot, egyszerre rántják be a történetbe a nézőt és idegenítik el tőle, bemutatva ezzel annak abszurditását. A kétezres években feltűnt és „splat pack” néven elhíresült horror-rendezőgenerációhoz (Alexsandre Aja, Neil Marshall, James Wan, Greg McLean) tartozó Eli Roth majdhogynem hátborzongatóan szép és hihetetlenül gusztustalan szekvenciákban élheti ki magát a sorozatban, a szürreálisan bizarr álomjelenetektől kezdve egészen a legalja torture pornig. Mindeközben azzal, hogy a természetfeletti jelenségekre az összes freudiánus és mitológiai magyarázatot megadja Letha apjának és Olivia szeretőjének, a pszichiáter Dr. Norman Godfrey-nek (Dougray Scott) az alakján keresztül a bölcsészeket is kielégíti, sőt még az Alkonyat young adult rajongói is megkapják, ami nekik jár, hiszen ebben a sorozatban tényleg két tini, egy farkasember meg egy identitásválságba került vámpír a főszereplő! 
Akik azzal – tegyük hozzá –, hogy nyomozni kezdenek a sorozatgyilkosságok ügyében, a buddy movie zsánerébe is besimulnak – és ahogy Guy Ritchie is megengedte magának Sherlock és Watson viszonyában a homoerotikus áthallást, a Hemlock Grove is érezteti, munkál itt valamiféle feszkó az ösztönlény farkasember és az arisztokratikus vámpír között (anélkül, hogy elárulnánk, hogyan alakul a kapcsolatuk, annyit elmondhatunk, a második szezon tartogat e téren is fordulatokat).

A popkultúra összeházasítása az identitás kérdéseivel és az olyan mitológiai utalásokkal, mint a katabaszisz, vagyis az alászállás az alvilágba (az első szezon képileg legmívesebben megmunkált és egyik legjobb epizódja az azonos címre hallgató nyolcadik rész, a Catabasis) vagy az ugyanezen az évadon végigvonuló uroborosz szimbóluma (saját farkába harapó kígyó/sárkány), nyilvánvalóvá teszik, hogy nem kevés ambíció fűtötte a sorozat alkotóit. És az első szezon – a maga kikacsintós, ellentmondásosan beteges módján – kompakt egésszé is állt össze, ami sajnos a második évadról már nem mondható el. A Hemlock Grove a folytatásban mintha „megijedt” volna a saját pionírságától – no meg attól, hogy sok nézőnek nem mindig jött át, hogy most valami nevetségesen rosszat vagy épp ellenkezőleg, egészen zseniálisat lát-e a képernyőn –, és elkezdte sokkal komolyabban venni önmagát, de természetesen továbbra is azokban az epizódokban maradt a legizgalmasabb, amelyekben az első szezonban bevezetett bújócskát adta elő.
 
A Hemlock Grove az utóbbi években már-már lejáratott farkasember-vámpír mitológiához – iróniájának hála – mindenképpen hozzátett, és abban is az egyik úttörő volt, hogy a hagyományosan nem egy „légtérben” mozgó mitikus figurákat közös nevezőre hozta. E téren az ABC Egyszer volt, hol nem volt (Once Upon A Time) című sorozatát említhetjük a felmenői között, amelyben napjaink maine-i kisvárosát mesehősök népesítették be, vagy a Being Human – Emberbőrben című szériát (előzmény: A vámpír, a vérfarkas és a szellem). Ráadásul a Hemlock Grove nélkül valószínű, hogy a Netflix egyik legfőbb konkurense, a Showtime sem érezte volna feltétlenül szükségét, hogy megteremtse a maga zsibvásárát, Frankenstein doktorral, Dorian Gray-jel, Van Helsinggel meg egy csomó vámpírral és vérfarkassal, vagyis 2014-ben útjára indítsa a Londoni rémtörténeteket.       

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek