Hogy ezen az estén nem valami poros emlékmű nyögvenyelős felállításáról lesz szó, arra nagyon korán rájövünk a Spinoza Ház színháznézésre tökéletesen alkalmatlan székein szorongva. Amikor még épp azon töprengek, vajon hogyan fogja megakadályozni az egyszemélyes pódiumesteken majdhogynem kötelező üdvözlő tapsot, Lázár Kati gyakorlatilag berobban a színpadra. Ellentmondást nem tűrve lép be, rögtön sztoriban van, és bár utólag visszanézve a másfél óra talán kissé sok a jóból, a színésznő a maga szerkesztette anyagot végig magabiztosan tartja kézben. 

Lázár nagyjából követi Jászai életének kronológiáját, de ami ennél érdekesebb, hogy idővel az az érzésem, hogy mintha a nem épp fényes gyerekkorból, az elhúzódó pályára lépésből vagy a legfényesebb napokból is kizárólag csak a csúfra emlékezne. A hatvanadik életévét betöltött Jászai látszólag csapongó visszaemlékezéseit szeszélyesen kapcsolja össze a nála jóval fiatalabb Plesch János iránt érzett múlhatatlan, az előadásban sokáig csupán szemérmesen sejtetett-elhallgatott, de azért nagyon is valóságos szerelme: az el-elkalandozó betétek vággyal és keserűséggel, reménnyel és csalódottsággal vannak átitatva. A kései találkozást és annak érzelmi következményeit azonban a színpadi Jászai végig nagyon tudatosan elnyomja: akkor kerül csak elő a semmiből egy-egy rövid passzus Jánosról, amikor a helyzet már tarthatatlan.

Márpedig ilyen helyzet sokszor, zavarba ejtően sokszor van a Lázár Kati szavaiból és mozdulataiból megképződő Jászai Mari életében. Fölösleges volna, bár nem elképzelhetetlen ezt az alakot hozzámérni a Jászai ránk maradt leveleiből, naplóiból körvonalazható képzeletbeli figurához, hiszen amit ezen az estén kapunk, az egy nagy színésznő elmélyült, szigorúan és vállaltan szubjektív olvasata egy másik nagy színésznő színpadi és azon kívüli életéről. Lelki, szellemi rokonság köti össze kettejüket? Nyilvánvalóan, de több ez ennél: Lázár Kati jól érzékelhetően személyes ügyének tekinti a publikum előtt zajló randevúját Jászai Marival.

Milyen ez az asszony? Valaki, akit sosem dédelgetett az élet, valaki, aki alighanem önmaga számára is megmagyarázhatatlan okokból, ösztönösen vonzódott már egészen korán a színpadhoz. Vagyis hát nagyon is érthető okokból: a „kis Mari” sanyarú, sivár életében csak akkor érezte jól magát, amikor elmenekülhetett belőle, amikor végre úgy tehetett, mintha valaki más lenne. Sokáig nem tudta, hogy ez a valami, a se itt, se ott közötti létezés a színház, csak azt érezte, hogy ez az ő egyetlen és valódi terepe. Lehetne mondani, hogy bizonyos epizódokból hiú, féltékeny, sértődött, komplexusos alak képe bontakozik ki, és alighanem igazunk is volna, de azért markánsabb a tehetségtelenséget és a becstelenséget eltűrni képtelen művész profilja. 

Egyszerre megmosolyogtató és nagyon is komoly a mérföldkőként visszatérő, a színészi nagyság kibontakozását egyre elodázó mondat a szövegben: „De hol volt még a színház?” A többi, vagyis ami a színpadon kívül volt, lehetne akár néma csend is, hiszen kit érdekel a tapsvihar után öltözőjébe visszavonuló sztár magánélete? Senkit és mindenkit: Lázár monodrámája ebből a kettősségből építkezve tud emlékezetessé válni.

A színésznő végig veszélyes kötéltáncot jár. Mert alighanem zsákutca lenne a Jászai koráról szóló ismeretterjesztő vonulat túlzott felerősítése, de azért például az előző századfordulón is még nagyon érvényes jellemző, miszerint a saját tulajdonú jelmeze teszi a színészt, bőséges illusztrációt nyer. Ahogy a tegnapi és mai színházi belügyek közötti párhuzam is kiáltó: Lázár Kati ízlését és arányérzékét dicséri, hogy nem ragadunk bele fölösleges, kikacsingatós aktualizálásba, miközben például a Nemzeti Színház kríziséről szóló bekezdéseket érti, akinek van rá füle. 

És idetartoznak az olyan megtorpanások is, mint például amikor Budapestről való elkerülésének helyszíneként Kolozsvár helyett „véletlenül” Kaposvár úszik Lázár/Jászai szájára, ám ő épp elegendő hosszúságú szünetet tartva, hamiskás félmosollyal kanyarodik vissza a saját félmúltból a kölcsönvett régmúltba. Épp ilyen könnyeden siklunk át Keglevich és Festetics tényleg megjegyezhetetlen nevének összecserélésén is: hogy a színésznő hibázott vagy csak eljátssza a bakit, teljesen mindegy, akkor már a tenyeréből eszünk. 

A reflexió Jászai szerepén belül maradva is rendre előkerül: a nagy alakítások, Élektra, Médeia, Stuart Mária mind-mind életre kelnek egy-egy félmondat, mozdulat vagy arckifejezés erejéig. A zsebkendőnyi színpadra behordott tárgyak tán fölöslegesnek tűnnek, de valójában az emlékezést segítő kellékek. Lázár Kati sorra veszi mindet, közben meg szép lassan az ujja köré csavar minket ennek a rettenetes, nagy asszonynak a megidézésével. Hirtelen váltásai meghökkentően széles skálán mozognak, szívet tépő zokogásból falat rengető kacagásba vált, majd vissza. Azt játssza, hogy játszik. Mi meg hálásan tapsolunk neki, nem tehetünk mást.