Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÚJRATÖLTVE

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál 2014 / Kolozsvár
2014. dec. 9.
Kevés üdítőbb dolog van a megosztó színháznál; az olyan művészetnél, ahol nincs minden előre lezongorázva, ahol jut tér és idő a vitának, a kételynek, a kérdéseknek. Kolozsvár egyértelműen ilyen hely az Interferenciák első napjai alapján. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.
Hirtelen nem is igen tudnék olyan, komolyan vehető színházi fesztivált megnevezni, ahol ennyi vitára ingerlő előadást láttam volna egyhuzamban, mint a november végén kezdődött, a Kolozsvári Állami Magyar Színház által negyedszer megrendezett Interferenciákon. A számomra egyértelmű csúcspontot jelentő produkciókat is jó néhányan értetlenül fogadták, máskor meg én nem tudtam felfogni, mit eszik a neves szakmabeli egy erősen feledhető előadáson. Félreértés ne essék: az előadások utáni, olykor hajnalba nyúló beszélgetéseken általában nem a tetszik/nem tetszik közötti unalmas választásról volt szó, hanem inkább az egymáshoz nem mérhető, mert nagyon eltérő színházi nyelveken megszólaló, markáns teljesítmények közötti különbségtételről, érvek és ellenérvek egymásnak eresztéséről.

Mi itt, Magyarországon kissé el vagyunk szokva az effajta, a lehető legjobb értelemben vett provokációtól: mintha a programot válogató, a fesztivált és a színházat igazgató Tompa Gábor szándékosan csupa ellentmondásos, a saját színházi univerzumában feltehetően működőképes, ám eredeti környezetétől megfosztva hol sután megszólaló, máskor meg váratlan jelentésekkel gazdagodó előadásokat hívott volna meg. A kontextus elvékonyodása vagy épp megizmosodása persze összefügg azzal is, hogy a nézősereg erősen nemzetközi: a többnyire teltházas nézőtereken a helyi érdeklődők mellett Európa és a világ minden pontjáról érkező kritikusok, újságírók, menedzserek, rendezők követik árgus szemekkel a színpadi történéseket.
Az először 2007 végén megrendezett Interferenciák virtuális történetét átlapozva feltűnő, hogy a kezdetben főleg hazai pályán versenyző, vagyis a színház saját kiváló produkcióival előrukkoló fesztivál (lásd az első kiadásról szóló beszámolónkat itt – a szerk.) mostanra inkább a külföldi vendégeire koncentrál, ezzel feladva a saját portékát bemutató showcase-jelleget, megnyerve viszont új és régi ismerősöket a határokon túlról. Fájdalmas ugyanakkor, hogy idén egyetlen magyarországi előadás se kapott meghívást, miközben a programból akár több produkciót is szívesen odaadtam volna egy kis hazaiért. 
A továbbiakban a fesztivál általam végigkövetett öt napján látott tíz előadásból kettőt emelek csak ki. Mindkettő egy jól ismert klasszikus mai ritmusra átigazított változata, mindkettő erősen megosztotta közönségét, és mégis: mindkettőt érdemes volt látni, mert mindkettőben világosan tetten érhető volt a szándék és a gondolat, még ha mindkét megvalósítással lehet és kell is vitatkozni.

A berlini Schaubühnét irányító Thomas Ostermeier Ibsen-rendezése, A nép ellensége látszólag az egyszerűbb eset. Az előadás két éve járja a világot, ha jól számolom, Afrika kivételével minden kontinensen megfordult már. Ezért aztán a híre jócskán megelőzte a produkciót: a gondolkodni hajlandó közönség bevonásáról és a karakteresen kortárs Ibsen-olvasatról szóló előzetesek több mint ígéretesek, ám az előadás ennél jóval többet nyújt: kivételes intellektuális élményt, egy olyan ritka, szikrázóan okos estét, ahol az előadásidő közel három órájában minden pillanatnak, mondatnak, gesztusnak súlya és jelentése van.
A Magyarországon jó ideig nem különösebben népszerű, jelenleg a Katonában Zsámbéki Gábor remek rendezésében látható darabban (kritikánkat ld. itt – a szerk.) a kisváros megélhetését biztosító gyógyvízről kiderül, hogy valójában mérget felbugyogó forrás. A kellemetlen igazság megalkuvás nélküli közzététele mellett kiálló Stockmann doktor és a várost polgármesterként irányító fivére közötti konfliktus válhatna akár papírízű tézisek felmutatásává, de Ostermeier laza eleganciával találja meg a mába vezető utat a közel másfélszáz éves Ibsen-szövegben. 
Hogy várostól, országtól függetlenül nem kell persze sokat keresgélnie, az kiderült mindkét kolozsvári estén. Amikor a Stockmann indítványáról és egyben sorsáról határozó népgyűlési jelenetnél a nézőtéri fények feljönnek és a város lakóinak szerepében találjuk magunkat, a feladat látszólag pofonegyszerű: ha valóban úgy gondoljuk, hogy az orvosnak igaza van – márpedig a magasba lendülő kézerdő ezt mutatta –, akkor rajta, érveljünk mikrofonba a teljes transzparencia, egyben a város biztos csődbevitele mellett. A hírek szerint az első estén pazarul, az általam látott másodikon kissé lagymatagon működött közre a közönség; igaz, a jelenet után (alighanem szükségszerűen) megtörik az előadás lendülete. Akárhogy is, mindkét ízben előkerült a verespataki aranybánya ügye – Ibsen nem forog a sírjában. 
Jelenet A nép ellensége című előadásból
Jelenet A nép ellensége című előadásból
Történelmi, földrajzi, szociális és ezer más oka van annak, hogy ez a jelenet, mármint a közönség aktivizálása miért tud működni, mondjuk, Berlinben vagy Kolozsváron, és miért vagyok pesszimista afelől, hogyan vizsgázna belőle a budapesti közönség. Ennél azonban érdekesebb az az út, amin eljutunk eddig a pontig: Ostermeier rendezése egyetlen percig sem titkolja, hogy színházban vagyunk (Jan Pappelbaum feketedoboz-díszletének falain krétával felrajzolt, ebből következően letörölhető és újratervezhető enteriőr, miközben ez utalás a helyzet tanórai példaszerűségére is), ám a színpadon látható részletgazdag világ annyira közvetlen, ismerős, hétköznapi, és mindezek ellenére mégis egyértelműen elemelt, hogy a nézők bekapcsolása az előadásba már-már egyenesen következik az előzményekből.
Stockmann (Christoph Gawenda, Schilling Árpád egykori Phaidrájának Hippolytosa) és felesége (Eva Meckbach) a középosztálybeli fiatal értelmiségiek nem könnyű, de azért nem is túl nehéz életét éli. A pár nyilvánvalóan nem dúskál, de különösebb anyagi gondjai se lehetnek, nemrég született gyermekük hol nyűg, hol örömforrás, náluk héderező barátaikkal olykor belecsapnak a gitárhúrokba, hiszen közös zenekaruk van: nem állítanám, hogy nagyvilági ez az életvitel, de azért nem is olyan rossz. A mindig kifogástalanul elegáns polgármester testvér (Ingo Hülsmann, Michael Thalheimer nálunk is látott Faustjának címszereplője) és a köztük lévő konfliktus szinte eleve elrendelt: a generációs, gondolkodásbeli, vagyoni, hatalmi különbségeket végletesen elmélyíti Stockmann felfedezése a mérgező gyógyvízről. 
A polgármester pedig semmilyen eszköztől nem riad vissza, ha saját érdekei érvényesítéséről van szó. Mert nem lehetnek illúzióink, itt a város sorsa, a következő generációk meg az idelátogató fürdővendégek életminősége sokadlagos szempont a zsigeri politikus szemében. A kisszerű helyi notabilitásoknak nincs valódi választási lehetőségük, de ami ennél jóval riasztóbb (és már megint eszembe juttatja a mát), hogy szavakban még épp hogy, tettekben viszont már egyáltalán nem állnak ki Stockmann mellett. A végül mindent beborító mocsok pedig az ő kezükhöz tapad, de együtt tudnak élni a tudattal. 

Egyértelműen és öles léptekkel haladunk a káosz felé egy másik előadásban is. A világhíres csapatot, a Cheek by Jowl-t vezető Declan Donnellan francia nyelven, francia színészekkel adatja elő a százhúsz éve a színháztörténet egyik legnagyobb botrányát kavart Jarry-darabot, az Übü királyt. A kétórás tour de force-t kitörő lelkesedéssel fogadta a kolozsvári közönség, s bár valóban minőségi színjátszást látunk, az egy rugóra járó előadás (ami az Übü-előadások elsöprő többségében egyszerre adottság és kényszer) szerkezete viszonylag korán lelepleződik, onnantól pedig a fokozás és a túlzás hoz csak meglepetést, s a (le)pusztulás képeinek részletező megfestésénél túl sokat időz a remek összjátékot produkáló társulat.
Igaz, muszáj, hogy beleteljen némi időbe, míg idáig eljutunk, hiszen az első percekben mintha egy másik darab előadásába csöppennénk. Jómódú, felső középosztálybeli család nappaliját látjuk, a hófehér szőnyegen kanapé, dohányzó- és ebédlőasztal, a krémszínű hátsó fal a színpad teljes szélességét elfoglalja, stilizált kandalló, szolid, nonfiguratív kortárs festmények, szerény, ám hatásos virágkompozíciók, a fal két szélén két ajtó. Elegancia, visszafogottság, stílusérzék, jó ízlés, egyszóval minden, ami nem az Übü király világa. 
A kanapén durcás képű fiatalember (Sylvain Levitte) unatkozik, aki kézikamerájával felfedező útra indul a szobában, majd az ajtók mögött feltáruló, számunkra csak (az előre rögzített) felvételeken látható jókora lakás összes helyiségében. Minden, de tényleg minden érdekli az önkéntes operatőrt: a konyhában ebédet készítő férfi orrlyukában lévő összeszáradt piszokra épp úgy ráfókuszál, mint a vécékagyló előtti szőnyeg szélén lévő, szabad szemmel nem látható, most óriási nagyításban elénk kerülő gyanús, barnás foltra. Lakáskörútját befejezve visszatér a szobába, ahol a vendégek fogadására készülő szülei az érthetetlenségig halk hangon társalognak, olyan harmóniát és idillt sugározva egymás és a nézőtér felé, amilyen valóban csak a pehelykönnyű francia filmek sajátja. 
Jelenet az Übü király című előadásból
Jelenet az Übü király című előadásból
A tökéletes lakásban a tökéletes házaspár a tökéletes partyra készül. Pusztulniuk kell: az unatkozó fiú felemeli kezeit, mire zöldes, gonosz fény önti el a színt, szülei összegörnyednek, arcuk torz grimaszba rándul. Majd a rossz tündér leengedi kezét, a fények visszaállnak, minden megy tovább, mint eddig. A továbbiakban erre a modellre kezd beindulni az előadás: a szülők játsszák Übü papát és Übü mamát, barátaik és fiuk a darab többi szereplőjét. Az akolmeleg valóság és a rideg rémálom egyre sűrűbben váltogatja egymást, közben az Übü-szöveget tördelik szét hosszabb-rövidebb etapokra a szereplők.
A dolog akkor kezd érdekes lenni, amikor a szemétdombon dagonyázó Übü bemutatása után az országa nemeseit gondolkodás nélkül lemészároló Übühöz érünk: a lakás berendezési tárgyai és a vacsora hozzávalói ötletesen alakulnak át szúró-gyilkoló fegyverekké, a konyhából meg kínzókamra lesz. A patika tisztaságú nappali pedig egyre inkább magán viseli az álombeli pusztítás nagyon is valóságos nyomait: a terepet eluraló káosz jelei a süppedős szőnyegbe taposott müzli, a falra felkent ketchup, a földön szétszórt virágcsokrok és ezer más apróság. A tér tehát bemocskolódik, átalakul az egymással vad játékokat űző szereplők által, sőt idővel – és itt új lendületet kaphatott volna az előadás – reális és szürreális nem egymás után, hanem egymásban tükröződve jelenik meg. 
Nyilván hosszan lehetne értekezni arról, hogy az előadás a minden emberben megbúvó állat felszínre töréséről, a civilizáció ránk rótta kényszerek lerázásáról, a bennünk lévő ősi ösztönök szabályozhatatlan kirobbanásáról beszél érzékletes képekben, hatásos jelenetekben. Az én emlékeimben ez az Übü mégis inkább egy bravúros, látványos, ügyes produkcióként marad meg. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek