Garry Winogrand / Jeu de Paume, Párizs
2015.01.18.

… ennek a winograndi kémiának fontos eleme a költőiség. Némely kép melankóliája – gyakran nőalakokkal – az elveszett nemzedék záróakkordjaként cseng a fülünkben. VERESS GYÖNGYI ÍRÁSA.

A San Francisco-i Modern Művészetek Múzeuma és a washingtoni Nemzeti Művészeti Galéria közös Garry Winogrand-kiállítása Párizsban debütált október közepén. A helyszín a Jeu de Paume, amelyben az amerikai street art fotós retrospektívjével párhuzamosan több esemény is fut. Egyikük, egy magyar vonatkozású, nemrég ért véget: a Salamon Eszter 1949 című három héten át zajló performansz-dokumentációs kállítás az identitáskeresés kérdéskörét járta körbe ugyanitt. 
 
A háború utáni Amerika krónikásaként definiált Garry Winogrand képeit bemutató retrospektív alapos és nagyméretű, két teljes emeleten három részből épül fel: Bronxtól Manhattanig, Amerikát tanulmányozom, Pompa és hanyatlás. A tárlat első két részében az 1950 és 1971 közé eső időszak munkái tekinthetőek meg, a New Yorkon belül és kívül megörökített pillanatok. A Pompa és hanyatlás a kései fotókat gyűjti egybe, főként texasi és Los Angeles-i helyszínekre koncentrálva.
 
A kiállítás különlegessége, hogy a bemutatott fényképek egyharmadát sose látta még a közönség, az idén harminc éve halott művész hozzávetőlegesen 300 000 negatívot hagyott hátra korai halálakor. Sok képét előhívta ugyan a maga számára, ám ezek nem kaptak publicitást. Winogrand elsősorban a gyorsaságra, újabb pillanatok megörökítésére törekedett, kevésbé foglalkozott művei rendszerezésével. 


A hagyaték sokszínű, sokfélén csengő alkotásokból áll össze, művészetét vizuális kakofóniának is szokták nevezi, hiszen témái között az ismert politikus, színésznő, sportoló és a munkás, a glamour és a szegénység, az intim hangvételű portré és a nagyvárosi, harsány tömegjelenet egyaránt jelen van.

Garry Winogrand első számú színtere az utca. Akárcsak egy színpadon, úgy sorakoznak fel objektíve elé az események, és mindig ott van a megfelelő momentum, amit precízen lestoppol. Winogrand nagyvonalú, merész történetmondó, és sosem mesterkélt. A legképtelenebb helyzetek is természetesnek hatnak a fotóin. Ha ráhallgatunk, miért is ne lehetne szaltózni egyet a levegőben szivarral a szájban, öltönyösen New York közepén? Miért is ne sétáltathatna csimpánzokat egy fekete férfi egy szép szőke nővel? Ez a kép több szinten is ütős: a hatvanas évek Amerikájában egy vegyes pár a nyílt utcán még nem annyira egyértelmű jelenség, a fotó készítésének évében, 1967-ben már azonos jogokkal rendelkezik ugyan minden állampolgár, de a komoly etnikai lázongások még nem csitultak el.  


Egy másik különös kép egy utcai, baleseti helyszínt dokumentál, a félrehúzott sérültnek csupán a lába látszik a kép sarkában. A sérült már kivonult a színről (balra el), ám ott maradt a kép centrumában a vértócsa és a földön heverő kalap, amelyet a spontán összecsődült járókelők – köztük apáca és bámészkodó gyerek – fognak körül. A winograndi szcéna kép a képben: épp azt bámuljuk, ahogy ők bámulnak. A főszereplő gyakorlatilag már nincs jelen fizikai mivoltában, helyette a vér és a kalap Damoklész kardjaként sejlik fel a színen. Vagy ott a betört orrú, kabriós gengszternek és barátnőjének elmosódott alakja. Egy másik képen vasárnapi autós randizók cerkófmajommal. 

Winograndnál mindez csupa hétköznapi utcakép. Tiszta Amerika. Érezni, hogy a fotós nem a szenzációt vadássza, alapvetően az utca világát dokumentálja csendesen, vegytisztán, és így sodródnak a hálójába bizonyos események. A kiállító tér egyik falán elhelyezett idézetben így vall erről: „Olykor olyan, mintha az egész világ egy jelenet volna, amelyre jegyet váltottam. Egy hatalmas előadás, amelyben semmi sem történne meg, ha nem lennék a helyszínen a fényképezőgépemmel.” 

A fotós képein gyakran visszatérő, kiemelt elem az emberi kéz. A hátulról fotózott alakok gyakran fej nélkül, vagy oldalról tűnnek fel. Nem törekszik a szimmetriára, a harmónia nála máshol gyökerezik: az összhatásban. Egyik legelképesztőbb képe az 1964-es New York-i világkiállítás parkbéli jelenete: a véget nem érő padon különböző párhuzamos események zajlanak. Három különböző történetet mesél el nekünk Winogrand: udvaroltató, megfáradt és a szomszédjuk újságját leső lányoktól zsúfolt a fotó. Kidübörög belőle a zsivaj és az akció. 

Winogrand vérbeli street photographer, kíváncsi, örök kereső lény: „Azért fényképezek, hogy kiderítsem, mire is hasonlít egy dolog, amikor lefényképezem.”  Portréit intimitás és fanyar humor jellemzi. A kamerának grimaszolók, a politikai felvonulások zsúfolt utcaképének kisemberei vagy politikusaik a pódiumon, a kacéran összenéző szerelmesek és gyanakvó, komoly férfiak a kor Amerikájának szerves összetevői. És ennek a winograndi kémiának fontos eleme a költőiség. Némely kép melankóliája – gyakran nőalakokkal – az elveszett nemzedék záróakkordjaként cseng a fülünkben. 

A képek forrása: Jeu de Paume
A képek forrása: Jeu de Paume
Gyönyörű fénykép a Statue Liberty Ferry, New York című kép 1968-ból. Tökéletes kompozíció, egy színházi vagy filmbeli jelenet sem lehetne jobban megtervezett, csakhogy ez itt a spontán valóság. A Szabadság-szoborhoz igyekvő komp elegáns utasainak elhelyezkedése bámulatos módon követi a komp vonalait, egyetlen ember sem lézeng a középső üres térben. Az utasok a komp ornamentikájává válnak. Ebben a kialakult rendben a kép központi párosa csak fokozza a színpadias hatást: elkülönülnek ugyan a többiektől, de a komp tartórúdjának dőlve ők is a vízi eszköz részévé válnak. A kép egy csodás, art decósan vonalazott műremek. Winogrand képes a hétköznapiságból előhívni a különöset, az egyedit.  Mohón ragadja meg és örökíti át nekünk csodás látomásait. 

„Azt mondhatnánk, hogy a fényképezést tanulmányozom – és ez igaz; de, valójában Amerikát tanulmányozom.” Garry Winogrand fotóművészete maga a természetes teatralitás vagy inkább a teátrális természetesség. Naturalista színház az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek Amerikájáról. Korhatár nélkül fogyasztható.

A kiállítás megtekinthető 2015. február 8-ig.