Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AHOVÁ MINDEN AJTÓ VEZET

Puccini: Tosca / Staatsoper Hannover
2014. nov. 9.
Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna Puccini Toscáját állította színpadra a Hannoveri Állami Operában. A magyar rendezőpáros előadása erőteljesen beszél politika és művészet kapcsolatáról, illetve a szabad individuum lehetetlen helyzetéről egy totalitárius rendszerben. És ehhez persze köze van Petőfi Sándornak is. BÍRÓ BENCE ÍRÁSA.
A Tosca Puccini talán legerősebb drámai töltettel bíró operája. Három főszereplője közül kettő művész, a harmadik politikus és katona. A történet során a festő Cavaradossi és szerelme, az énekesnő Tosca kerül szembe a hatalommal, amit Scarpia rendőrfőnök testesít meg. Victorien Sardou, a drámai alapanyag szerzője, és Puccini e három karakter hálójában vizsgálja az emberi és hatalmi viszonyokat, azt, hogy meddig bírunk hűek maradni önmagunkhoz, és azt, hogy mikor válunk saját érzelmeink vagy egy politikai rendszer kiszolgáltatottjaivá. 

Az opera egyébként nehezen született meg, mert egyrészt Sardou nem könnyen adta oda a megzenésítés jogát, másrészt a zeneszerző is sokat veszített lelkesedéséből, amikor a legendás Sarah Bernhardtot épp rossz formában, állítólag betegen látta a címszerepben. Mindenesetre, amikor már többen is pályáztak a jogokra (köztük valószínűleg az öreg Verdi is), a két szerző gyorsan megegyezett, és 1900. január 14-én, Rómában megvalósult Puccini ötödik operájának ősbemutatója.
A Tosca kevésbé romantikus vagy lírikus, inkább szenvedélyes, gyötrelmes és sötét opera Puccini életművében. Míg a szerző korábbi szerelmesei elsősorban saját erkölcsi vagy fizikai gyengeségük miatt buknak el, itt a Scarpia által képviselt elnyomó rendszer áldozatai. A Tosca hősei nem lágyszívűek és esendők, hanem határozottak és bátrak. Maga Puccini írta a következőket: „A Bohémélettel könnyeket akartam fakasztani, a Toscával az emberek igazságérzetét akarom felébreszteni. Eddig finom voltam, most kegyetlen akarok lenni.”
Ennek a kegyetlenségnek a szellemében járt el Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna is, amikor Hannoverben színpadra állította a művet. A színpadképet is jegyző páros az első felvonás templombelsője helyett egy alagsori sírkamrába helyezte a történetet. Az első sírkőn, amit észreveszek, nagy meglepetésemre Petőfi Sándor neve áll, illetve a következő dátum: 1823-1849. Nem messze tőle Nagy Imre, 1896-1958. A többi táblán is ismerős nevek: Rosa Luxemburg, Jan Palach, Che Guevara, Gandhi és így tovább. Lázadók, forradalmárok, örök szembenállók, különböző politikai rendszerek áldozatai nyugszanak a templom pincéjében. 
Jelenet az előadásból
Brian Davis. Fotó: Thomas M. Jauk
Ők már mind elbuktak a fennálló hatalommal szemben, és ez nem ígér semmi jót, amikor Cavaradossi és Tosca is szembekerül vele. Az előbbi azért, mert egy szökevény köztársaságpártit bújtat, az utóbbi pedig szerelmétől vezérelve sodródik az ellenálló szerepkörébe. Pedig úgy tűnik, Toscának egészen idáig semmi gondja nem volt a rendszerrel. Ha kurzusművész nem is, de mindenképp elismert énekesnő a katonák és a civilek körében egyaránt. Előkelő ruhái, díszes bundája anyagi jólétről tanúskodnak, tehát minden bizonnyal megbecsült alkotója a regnáló kultúrpolitikának. Nem úgy a festő Cavaradossi, aki a sötét katakombákban, silány papírra kénytelen festeni forradalmár Madonna-képeit.
A befogadói gondolatok irányát leginkább a második és harmadik felvonás nagyszabású színpadképe határozza meg: egy hatalmas kockaépület, amelyet kívülről csupa-csupa ajtó borít. Ezek majd mindegyike nyílik és záródik, betekintést engedve a tömb belsejébe: katonák, titkos ügynökök, politikai foglyok és gépírónők dolgoznak benne. Egyszerre pártközpont, rendőrkapitányság és börtön, a kafkai bürokrácia, a kihallgatások és kivégzések helyszíne. Ez Scarpia birodalma, maga a terror háza, egy szervezett diktatórikus rendszer magja. Félelmetes és kikerülhetetlen intézmény, hiszen minden ajtó ide, illetve innen nyílik.
Ivan Turšić, Rafael Rojas and Brian Davis. Fotó: Jörg Landsberg
Ivan Turšić, Rafael Rojas and Brian Davis. Fotó: Jörg Landsberg
Brian Davis a hatalmat magabiztosan a kezében tartó, a zsarnoki rendszer elveiben vakon bízó Scarpiát alakít. Egy gyenge pontja van csupán: mindennél jobban meg akarja magának szerezni Toscát. Ezt sikeresen ki is zsarolja, ám amikor végre közel kerül hozzá, a nő meglepetésére leszúrja. Brigitte Hahn nagy érzelmi amplitúdókat játszik és énekel, Toscája gyors döntéseket hozva, ösztönösen cselekszik, és mindent feláldoz Cavaradossi megmentésének érdekében. Rafael Rojas-szal való harmadik felvonásbeli töredezett szerelmi duettjük a kezdetekről és egy szebb jövőről mesél. Azonban a rendszer fogaskereke a vezér halála után sem áll meg: a festőt kivégzik, Tosca pedig menekülés közben, a rá szegezett fegyverek közepette szimbolikusan a mélybe veti magát.
Az opera zenei szerkezete igazodik a fordulatos cselekményhez. Kevés a nagy ária (a címszereplőnek is csak egy jut), a szerző inkább a hosszabb kettősökből konstruálja meg a zenei építményt, és ezeket a duetteket is sok megszakítással, jó drámai érzékkel tördeli darabokra. A kórus csak egyszer, az első felvonás végén játszik jelentős szerepet. Az öltözetük a 40-es, 50-es éveket és persze az ’56-os forradalmat juttatja eszembe. A Te Deum – kórus közben azonban levetik ezeket, és kiderül, hogy alatta mindenki ugyanazt az egyenruhát viseli. Így lesznek forradalmárokból bürokraták, az utca embereiből ügynökök, szabad egyéniségekből uniformizálódott tömeg. Egy pillanat műve az egész.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek