Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HALOTTAK LAPJA

Holmi 25 év, 2014. október
2014. nov. 7.
A Holmi 25. születésnapján a szerkesztők arra az elhatározásra jutottak, hogy a rendszerváltás hajnalán megindult folyóiratot megszüntetik, nem csinálják tovább. Ez a szám ünnepélyes búcsú egyben, ha még az év végéig meg is jelenik majd a lap. SÁNTHA JÓZSEF ÍRÁSA.
„S még hittem, hogy ha a világ csak álom /…
Nem hagyhatom úgy, ahogy itt találtam.” (Vas István)
A kritikusnak a legkevésbé feladata, lehetősége is alig, hogy az okokat kutassa, netán a huszonöt év mérlegét megvonja. Feladata csupán annyi, hogy referáljon erről az ünnepi összeállításról, amely a sors különös akaratából a halottak napján jött ki a nyomdából, benne pedig a lap elhunyt íróinak, szerkesztőinek állít emléket. Szép gesztus, mindenekelőtt azonban nehéz és bonyolult elhatározásra vall a szerkesztők igyekezete.
A Nyitányt Parti Nagy Lajos adja meg szellemes, kissé rezignált, érzelmileg és gondolatilag túlsúlyos, rövid fejezetekből álló, a lap szellemi becsét, a szerkesztők eltökéltségét dicsérő rövid írásában. Személyes élményekkel, apró szösszenetekkel színesített írásában a kavargó világ szüntelen áradásából testté sűrűsödő objektumnak, kézbe vehető dolognak, egy olyan holminak tekinti a folyóiratot, amelyet csak egy rézdrót tart össze, dicséri a „tán nem forradalmi, de einstandolhatatlan szellemet”, majd átadja a színpadot a szereplőknek.
 „Van tehát a világba belevonó hasonlat (…), és van egy kiragadó.”
(Szentkuthy Miklós)
A függöny felgördül, és Rakovszky Zsuzsa áriája köti le az olvasó figyelmét, talán egy, az első kötetéhez méltóan súlyos, a gyermekkort, az idő metafizikáját sűrű, barokkos képekben kibontó remekművet hallhatunk tőle. Az ódon tárgyak hiánya úgy ragyog „elő a múltból, mint mikor pinceablak, / üvegpohár vagy fésű megdicsőül / alkonyatkor a földöntúli tűzben, / és velük összevetve a jelen / kísérteties és kissé valószerűtlen.”- zárja a versét. 

holmi 1

Petriről, aki mindenképpen a folyóirat szellemének zászlóvivője volt, akár Ady a Nyugatnak, többen is megemlékeznek. Kornis Mihály baráti, mégis a lényegre tapintó írása éppen arról a költőről szól, akinek sok szép verse, köztük talán számomra a legemlékezetesebb, korszakos jelentőségű Hogy eljussak a napsütötte sávig is itt jelent meg. Radnóti Sándor felhívta már a figyelmet a költőt búcsúztató nekrológjában anno, hogy Petri istent tagadó világában, egy centrális erőtér hiányában az emberi gonoszságra való nyitottságát, a szophoklészi ember mindenre való képességét teszi meg költészetének tengelyévé. Így alakul és változik ez a hol esendő, hol gunyoros, néha sátáni hang a halál közelében cinikussá.
Mándy Ivánt is többen megidézik: Tóth Krisztina egy leheletszerű novellával, amelyben a helyszín, a miliő, az emberek tétova viselkedésével, a legkevesebb információval világít meg egy lépcsőházi, liftbe rekedt asszonyi sírásból kibomló helyzetet, a Mesterre jellemző visszafogottsággal és eleganciával. A Márton Lászlóval készült interjúban az író sokoldalúan világít rá Mándy prózájára, annak újszerűségeire, a vágások, filmbeli megoldások nyelvére, és korlátaira, az utókor befogadásának, az életmű egészének mára kétségeket is támasztó értékeire. Az egyik legjelentősebb mai kritikusként és íróként, a Holmi szelleméhez méltóan nem rejti véka alá eme életmű kissé avítt világát, szűkös tematikáját. Mesterházi Mónika Rába Györggyel való találkozásairól emlékezik, leginkább azonban az egész ünnepi számon végigkövethető elmúlásról, a halálközeli élet tragikus kisszerűségéről, ahogy a nagy szellemek is romló testben lakozván nem kerülhetik el emberi megmérettetésüket, szemben a halállal már különös fontossága lesz annak a kegyelemnek, hogy ők alkotóként szellemi halált, Rilkével szólva „személyes halált” érdemelnének. 
Orbán Ottóra két költő, Kántor Péter és Sopotnik Zoltán versei emlékeznek, míg Somlyó Györgyről csodálatos, egész költői hitvallását megvilágító esszészerű tanulmányban emlékezik meg a fia, Somlyó Bálint. Talán a kötet egyik legmélyebb írása, amennyiben nemcsak a verseinek túlesztétizált szemléletével, hanem a modern költészeten iskolázott, s a legnagyobb klasszikusokkal egyenértékű fordításokkal gazdagította a magyar nyelven olvasható világirodalmat, tette hozzáférhetővé és kortárssá Kavafisz, Eliot, Pessoa szövegeit, Vas Istvánnal, Kálnokyval, Tandorival közösen egy egész új szemlélet és versbeszéd lehetőségét teremtve a hetvenes évekig a világtól elzárt magyar költészetnek. Hogy Somlyó milyen mélyen és hitelesen követte a huszadik század poétikai újdonságait, arra csak egy rövid idézetet másolnék ki a tanulmányból: „Mit tud a költő? …Nem csak azt, amit megtanulni, hanem azt, amit voltaképpen tudni sem lehet.”
„Felvilágosít Huncz úr, a hentes, hogy ez tevehús (…) rajta van a körbélyeg: Marokkó” (Szántó Piroska)
A füzet kissé frivolabb hangütést is megenged, elsősorban Bán Zoltán András jóvoltából, aki egy nagyszerű ügynök-regény után most az író Tar Sándorra emlékezik. A kritikus legszebb napjait élvén, a Balassáról, Kertész Imréről terjesztett véleményezései után most is majd mindenkibe belemar; csúcs-kijelentése, hogy míg Tar Sándornak nem állt jól a lebukása után az antiszemita felbuzdulása, addig Kertésznek ez is meghökkentően jól áll. Figyelemre méltó vallomása az is, hogy az Esterházyval, Nádassal kezdődő hetvenes éveket nem tekinti a magyar próza új nyitányának, s hogy Balassa kijelentése, miszerint kortárs magyar kritikus lesz, „úgy csengett, mintha kijelentené: úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” 
Hasonlóan pompás Kőrizs Imre Horatius verseinek 1961-ben megjelent fordításairól szóló írása is, amelyben a két karakteres fordítói ízlés, a szerkesztő Devecseri értelmetlenségig formahű, a kritikus Vas István pedig a fordító szabadságának a védelmében lép fel. Mindez Kőrizs szerint öt évvel a forradalom után maga is egy burkolt a dogmatikusok (antik metrika) és a szabadságpártiak közötti ideológiai vita volt, amely az értelmetlen szóvirágok egymás mellé passzírozása helyett a gondolatok épségben való megőrzésének, a magyar nyelv törvényeinek a betartására figyelmeztet. Keresztesi József, immár sokadszor egy félig elfeledett költőre, Baka Istvánra emlékezik, akinek erőteljes lírája semmiképpen nem érdemli ezt a korai kihunyást, hiszen egyéb írásaiban is, különösen az utolsó kötetében a korszak lírájának legmagasabb csúcsait ostromolta. (Sztyapan Pehotnij testamentuma)
„Joyce esetében csupán egy ravasz gyengeelméjűnek (…) hosszú időre sikeres blöffjéről, egy vakmerő orálszadistáról van szó” (Kerényi Károly leveléből idéz Kocziszky Éva)
Az emlékező rész utolsó harmada három esszészerű tanulmányt közöl. Kis János a halott barátra, Eörsi Istvánra, annak is az utolsó években megjelent, a Jób-problematikát tárgyaló befejezetlen művével foglalkozik, miért is lett fontos számára ez a bibliai téma, miként tartotta megvalósíthatatlannak a semmibe taszított lélek szenvedéseinek megírását, utóbb miként vált ez a téma számára mégis, a sors szeszélye folytán utolsó írói megnyilatkozásainak egyetlen terepévé, amikor a beteg ember úgy gondolja: „megpróbálom megmenteni (…) a saját személyemet, vagy más szóval a stílusomat.” 
Wilheim András és Kőszeg Ferenc tanulmányai némileg átlépik a búcsúszám eddig példás visszafogottsággal és önfegyelemmel íródott emlékezéseinek kereteit, talán abból a megfontolásból, hogy mindkét halott a Holmi szerkesztőségének meghatározó alakja volt éveken keresztül.  Az első cikkben Wilheim hosszan és az egész életpályát átfogóan szeretné Fodor Géza zene-esztétikai, -kritikusi életművét átvilágítani, miféle gátak, fékek, a korai marxista nézeteiből következő totális világlép foglya volt. Kőszeg Ferenc pedig arra vállalkozik, hogy Domokos Mátyás gazdag irodalomtörténeti, kritikusi tevékenységét ismertesse meg az olvasóval. Mivel szeretettel és elegánsan jobboldali gondolkodónak nevezi volt barátját, és ennek az egyes állomásai, a magyar népies írókkal való kapcsolata, a mindenféle esztétikától, különösen pedig posztmodern irodalomtól való távolságtartása néha követhetetlen ellentmondásokat okoz megnyilatkozásaiban, még e bő terjedelem is kevésnek mutatkozik minderre, tekintve az életmű zavarba ejtő gazdagságát és konzervatív beállítottságát, amely éppen a Holmi szerkesztőségéből való kiválására ösztönözhette. Mintha nem lenne elégséges néha csak a jó ízlés és a műveltség, különösen a kilencvenes évek egyre élesedő ideológiai csatározásaiban mutatkozik ez meg bántóan. 
Egészében egy roppant érdekes és figyelemfelhívó anyaggal készült ez a búcsúszám. A korlátolt terjedelmi lehetőségeknek megfelelően, most is egészen különös, elmés és bátor írások születtek. Annyi új tudással, információval lett gazdagabb a kritikus, hogy négy-öt könyvet is sietve szeretne megszerezni, hogy hiányos olvasottságát kiegészítse. Ennél többet egyik folyóirat sem tehet a magyar irodalomért. 
(A fejezetek élén álló idézeteket a Holmi 1989. 1. számából mazsoláztam ki.)

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek