Beszélgetés Dragomán Györggyel
2014.11.04.

A fehér király után kilenc évvel, idén jelent meg Dragomán György Máglya című regénye, mely a diktatúra utáni évek történetét meséli el. Van-e igazság, létezik-e szabadság? Képesek vagyunk szabadon élni? Új regénye kapcsán beszélgettünk Dragomán György íróval. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A fehér királyban egy nagyapa-apa-fiú történetén keresztül ismerjük meg a diktatúra éveit. A Máglya című regényben a nagymama és lányunokája az elbeszélők. Az, hogy férfi vagy női hangon mesélődik el a történet, megváltoztatja az elbeszélés súlypontjait, milyenségét?

Dragomán György: Akkor dől el a könyvem története, amikor már tudom, ki beszél, hogyan beszél. Itt Emma a főszereplő, egyes szám első személyben, jelen időben beszél. Ahogy meghallottam a hangját, elkezdtem lassan megismerni. Egészen máshogy beszélt, mint A fehér király Dzsátája: az övé hadarós pörgő hang, Emmáé kopogósabb, zihálóbb. Aztán megtaláltam mellé a nagymama precízen áradó hangját is. Egyes szám második személyben beszél, ellenpontozza, kiegészíti Emma hangját. Amikor ezekre rájöttem, tudtam, hogyan fog kinézni a regény szerkezete. Ez meghatározza a történetet is. Hatalmas mozaikot rakok össze írás közben.

Dragomán György
Dragomán György
R: Úgy fogalmaztál, hogy írás közben ismerted meg a lányt. Nincsen előre pontosan kitalált karakter? Az írás a szereplők megismerésének folyamata is?

DGy: Vannak sejtetéseim, de számomra az írás úgy működik, hogy nem tudom előre, mit fogok találni. Át kell kukucskálni, egy másik személyen keresztül kell lássam azt a másik világot. Olyan, mint egy idegent megismerni. Minél több időt töltök vele, annál inkább kezdek rájönni a mozdulataiból, a gesztusaiból arra, hogy ki ő. Egy reggel felébredtem, megláttam a kezem árnyékát a falon. Olyan volt, mint egy negatív röntgenfelvétel. Úgy láttam, mintha nem az én kezem, az én árnyékom lenne, hanem ahogy Emma látja a saját keze árnyékát. Benne volt a fáradtság és az izomláz fájdalma, mögötte pedig a futás ereje. Akkor jöttem rá, hogy Emma tájfutó.

R: Ahogy a hangok, úgy a képek és a szagok is nagyon erősek az írásaidban. Melyik jelenik meg először? Képekben, filmként látod a történeteidet?

DGy: Képeket szoktam látni, de amikor egy figurába erősen belekerülök, akkor az érzékelés teljességével jelenik az meg. A lényeg, hogy bőr alá kerüljön az ember. Számomra nagyon fontos a testi érzékelés. Első regényem, A pusztítás könyve olyan kísérlet volt, ahol a teljes testi érzékelést próbáltam empirista módon, prózában visszaadni. Ez velem maradt. Fontos számomra az érintés, a szagok, az ízek, a bőrérzékelés, ezen belül az emlékezés, ennek a reflektív feldolgozása. A fehér királyban ezt kevésbé lehetett megcsinálni, mert más volt a fókuszpont. Nagyon nagy váltás volt A pusztítás könyve után A fehér király. Legalább ekkora váltás a Máglya. Az emlékezés mint tudatformáló momentum, nem nagyon jelent meg eddigi írásaimban. Itt tudatosabb lett a hang, fontos benne minden szag, íz és emlék. A Máglya erősen szól az emlékezésről, az emlékezés formálta tudatról, miközben a hang jelen idejű.

R: Kilenc év telt el A fehér király és a Máglya című regény megjelenése között. Más a két főszereplő, Dzsátá és Emma elbeszélésmódja. Ez a kilenc év a te fejlődéstörténeted is? Bátrabban, erőteljesebben nyúlsz az emlékezés-témához?

DGy: Nem. A könyveimmel egy bizonyos utat járok végig. A Máglya nagyobb szerkezetű könyv, mint A fehér király. Több idő van benne, nagyobb méretében, fókuszában is. Ott egy évet és a diktatúra szűk szeletét mutatom be. A Máglya ötven év történetét íveli át, visszakerülünk a történelem örvényébe. Ebből a szempontból talán bátrabb lettem, nagyobb vásznon festek, több szereplőt mozgatok. Sokkal összetettebb az időkezelés. Emma személyisége egészen más, mint Dzsátáé. A könyv sok szempontból párbeszéd Emma és a nagymamája között.

R: A párbeszédek mellett külön szálat alkotnak a nagymama monológjai, melyek elfeledtetett múltat mesélnek el. Rengeteg titok mozgatja a történeteket. A Máglya a titkok könyve is?

DGy: Nagyon fontosak a titkok, azok a pontok, amelyekre felépül a könyv. Érdekes úgy írni, hogy sok titkot én sem tudok. Amiket igen, sokszor azokat is el kell felejteni. A titkok meghatározóak az ember személyiségében, sok mindent elárulnak rólunk. A könyv úgy kezdődik, hogy Emma semmit sem tud, lassan derül ki sok minden. És sok minden titokban marad továbbra is. Mintha negatív domborművet rajzolna a múltról. A kérdés, feloldhatóak-e a titkok, és hogy van-e igazság? Megnyugvást jelent a titok feloldása vagy mégsem? 


R: A könyv befejezése mindkét olvasatot megengedi. A nagy temetés jelentheti a megnyugvást, a szabadság eljövetelét, de a múlt sötét foltjai gátolják ezt. Megnyugvást ad a befejezés?

DGy: Íróként nem lehet célja az embernek, hogy megnyugvást találjon. A szövegen belül ezek a kérdések nem értelmezhetőek. Csak azt látom, meddig tart, hol ér véget, de hogy mi következik azután, nem szabad látni. Pontosan tudom, hol a vége, azon túl nem akarok tudni. Ez azért fontos, hogy kiszakadhassak a történetből, és írhassak tovább. Akik olvasták a regényt, sokrétűen látják a befejezését. A Máglya részben arról is szól, hogy az igazság sokféle módon értelmezhető. Az igazság szubjektív, egy tizenhárom éves lány nem feltétlenül képes objektíven látni azt, bár minden erejével megpróbálja. Csak az ő igazsága marad.

R: A nagymamának van egy belső monológja, egy holokauszt történet, kurzívval jelölve, mely végigvonul a regény folyamán. 

DGy: Fontos volt ezzel a holokauszt történettel szembenéznem, nagyon sok mindennek a gyökere. A saját családom miatt is fontos. Nem tudom, hogy szökött meg a gettóból a nagyanyám, pontosan mikor született az anyám. Egy ilyen súlyos dologról ennyire keveset tudunk, miközben a létünk függ tőle. Amikor elkezdtem visszamenni a múltba, tudtam, eddig kell visszanyúlnom. Bár a történet komplexen megvolt a fejemben, nem lineárisan írok, inkább mint a rózsa, amelynek szirmait szétszedem, és újra összerakom. Volt, hogy nyolc-kilenc jelenetet írtam párhuzamosan

R: Összerakás-technikával írsz. Ez a motívum, akár az, ahogy a nagymama és a nagyapa összeraknak darabkáiból egy törött vázát, számodra fontos momentum.

DGy: Mindig izgatott, hogyan lehet kicsiből nagyot csinálni. Sokak szerint nagy kérdés, hogy novellákat vagy regényt írok. Szerintem a két műfaj nem zárja ki egymást. Ebből a könyvből a megjelenése előtt több részt tárcaként közöltem. Amikor ezek a kis darabok egymás mellé kerülnek, többé válnak. Az időszerkezet, a szerkezetek keverése, hogy mi a regény és mi az idő, mindig izgatott. Hogy a kis darabokból hogyan épül az egész. Úgy írok, mintha egy 3D-s mozaikot raknék ki a fejemben.

R: Feleséged, Szabó T. Anna Kolozsváron élte kamaszéveit. A történetekben, Emma hangjában benne van az övé is?

DGy: Nem a története, az érzékenysége van benne. Annát tizenöt évesen ismertem meg. Azt, hogyan gondolkodik egy kamasz lány, tőle tudom. De a könyv kevés ponton kapcsolódik a családom, családja történeteihez is. Volt egy antiszemita dédnagyanyám meg egy zsidó nagyanyám. A pontos történetüket nem ismerem, de az indulataik talán belekerültek a könyvbe.

R: Kamaszként élted meg a diktatúrát, települtél át családoddal Magyarországra. Más a rálátás abból a nézőpontból, mint a felnőtt visszaemlékezése.

DGy: Tizenévesen éltem meg a kivándorlást, a magyarországi rendszerváltást, a román forradalmat. Két év alatt zajlott le minden. Egyre tudatosabban figyeltem arra, mi történik körülöttem, miközben szenvedélyesen szerelmes voltam és erősen idealista. Ez a két év meghatározta, hogy ki lettem. Ezalatt váltam felnőtté. Ennek az összes élménye benne van a könyvben.

R: A főszereplőket halottak veszik körül. Mennyiben a hiányok, a nincsenek története a regény?

DGy: Gyászkönyv. Írás közben tudtam is, nem is, hogy a könyvben saját apámat gyászolom, aki A fehér király megjelenése előtt halt meg. Olvasta, de már nem láthatta. Ez a hiány, a fájdalom fontos része a könyvnek. A saját belső fájdalmam erejéből született a Máglya. Reménytelenségekből indul, de míg A fehér király a sötétségbe vezet, a Máglya talán kivezetést mutat a sötétségből. Számomra itt látszik a fény. Emmának megvan a lehetősége, hogy szabadon élhessen. Ennek a szabadságnak a lehetőségéről írok.


R: Amikor a diktatúrák természetéről, a szabadság lehetőségéről vagy az elveszett szabadságról írsz, mennyiben van benne a ma, a szabadság fogyó levegője?

DGy: Amikor írok, ez nem számít. Sötéten látom a világot, nem történhet olyan, ami meglepne. A történelemről mindig azt gondoltam, hogy alapállapota a diktatúra, az elnyomás, a háború. Ha van fellélegzés, az maga a csoda. Én akkor is ezekről írnék, ha a világ legszabadabb helyén élnék. Természetesen nem tetszik, hogy a hatalom korlátozza a szabadságot, de ez nem függ össze az írásaimmal. Kafkának és Beckettnek van igaza. Az a konstrukció, amit felépítettek, számomra az igazság. Azóta is abban a „Kastélyban” élünk, csak olykor világosabban. Pesszimista világokról írok, de idealista vagyok. Erősen kamasz maradtam, hiszek abban, hogy létezik szabadság, s újra és újra ennek a kérdésnek próbálok nekimenni.

R: A könyv címe, a máglya sok mindenre utal. A holokausztra, a borzalmakra, a halottakra, a nagymama varázslataira, a mágiára. Már A fehér királyban is írsz mágiáról, a mostani könyvednek ez az egyik fő szála. Vonzódsz hozzá?

DGy: Engem is meglepett, hogy ilyen szinten bekerült a könyvbe. Sose gondoltam magamról, hogy misztikus író lennék. A természetfölötti sose vonzott, nem olvastam ezekről, de írás közben láttam a jelenségeket. Realista írónak gondolom magam, de abban a világban, amiről írni kezdtem, fizikailag reálisan működött a mágia. Írás közben túl közel vagyok a szöveghez, nem látom, mit érintek, de ahogy kezdtem hátralépni, láttam, hogy a titkok és a varázslat összekapcsolódnak egymással, működtetni tudják a könyvet. Ahhoz, hogy úgy írjak a rituálékról, mintha megtörténtek volna, ahhoz az kell, hogy megtörténtnek lássam azokat. Ez már olvasói értelmezés, de akár a diktatúrán belül megteremtett minimális belső szabadságot lehet így, szimbólumokként vagy mágiaként kezelni. Azt hiszem, Emma szabad, de legalábbis minden mozdulatában benne van, hogy próbál szabad lenni.
Szerző: Marton Éva