Beszélgetés Reisz Gáborral
2014.10.30.

A 2010-es évek eddigi legjobb és legfontosabb magyar filmje arról szól, milyen a 2010-es évek Magyarországán élni és felnőni – és ezen nevetni is képes. Az elsőfilmes Reisz Gáborral formai játékosságról, gerilla filmkészítésről és a fiatal rendezőgenerációról beszélgettünk. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: A VAN könnyednek tűnik, de nagyon sok munka van benne: megszakításokkal, de másfél éven keresztül forgattatok, ráadásul nagyon kevés pénzből.

Reisz Gábor: Az egyeztetés jelenti a legnagyobb nehézséget egy ilyen hosszú forgatás során. Többször is előfordult, hogy a stáb tagjai nem értek rá forgatni, mert olyan kevés pénzből dolgoztunk, hogy más munkákat is el kellett vállalniuk. Talán akkor is elhúzódott volna, ha koncentráltabban tudunk forgatni, mert én nagyon élveztem ezt a laza, könnyed munkamenetet. Így volt lehetőség pótforgatásokra, amit nem lehet megcsinálni, ha naponta több millióba kerül a forgatás. Igényeltem a kísérletezést, hogy egy jelenetet többféleképpen is megcsináljunk, hogy aztán a vágóasztalon válogathassunk majd köztük.

Reisz Gábor
Reisz Gábor
R: Jakab Juli mondta rólad, hogy olyan vagy, mint egy lassú bika, amelyik „nem rohan bele a falba, hanem odaáll, és addig tolja a szarvaival, amíg le nem rombolja”. Ráadásul hasonlítasz a Bikanyak főszerepét játszó színészre, Matthias Schoenaertsra. Tényleg ilyen bikakarakter lennél?

RG: A lassúság tényleg jellemző rám. Nehezen termelem ki az ötleteket. Ezt a filmet is viszonylag sokáig írtam ahhoz képest, hogy mennyire egyszerű a történet. Hosszú volt a forgatás is, és előfordult, hogy elkeseredtem valami miatt, ha nem sikerült. De ha ilyen szinten benne vagy egy filmben – nekem pedig szinte minden területen bele kellett folynom a munkába, hogy egyáltalán elkészülhessen a film –, akkor csak az lebeg előtted, hogy végigcsináld. Ha valakinek a megélhetése miatt kell aggódnia, és azt látja, hogy félvállról veszed a dolgokat, akkor sosem készül el egy ilyen film. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha önző módon viszed előre a dolgokat és időnként sajnos belegázolsz mások életébe. Ez a legrosszabb része. Szerencsére azért engem nem utáltak meg a stábtagok. Annyira kevesen voltunk, hogy igazi csapatként tudtunk együttműködni.

R: Van egyfajta katalógusjellege a filmnek, összefoglalja, milyen is ma Budapesten élni. Tele van aha-élményekkel, hogy tényleg ilyen a 4-6-oson utazni, ilyen a budapesti éjszakai élet, ilyen huszonévesként felnőni manapság. Írtál katalógust?

RG: Abból indultam ki, ami velem történt, vagy amit én szeretek. Sok epizód azokból a jegyzetekből született, amiket a BKK járművein való utazások során készítettem. Kiragasztottam a papírokat a falra, rendezgettem azokat, és ezekből állt össze a film első váza. Voltak köztük olyan jelenetek is, amik aztán kimaradtak. Áron például a valóságban még bogarasabb, mint a filmben. Nem szereti a rezet, emiatt nem kapaszkodik a járműveken és sokszor lábujjhegyen áll. Sokat ötleteltünk, ezt hogyan lehetne belerakni a filmbe. Végül ki kellett szednünk, mert Áronnal eleve nehéz azonosulni. Egy fiatal bölcsész srác, aki nem csinál semmit, gyorsan beszél, lábujjhegyen is áll és nem fogja meg a fémet, túl meredek lett volna főszereplőnek. Kivettünk még egy liftes jelenetet is, amely a szerelmi szál csúcspontja lett volna. Rájöttünk, hogy sokkal erősebb a film, ha csak a végén jelenik meg Juli.

R: Enyedi Ildikó rendezőosztályába jártál az SZFE-n, aki formailag szintén nagyon játékos filmeket készített.

RG: Amikor felvételiztem, rajongtam a Simon mágusért, és tetszett Az én XX. századom is. Az egyetem alatt sokféle filmet és kísérleti alkotást – például Michel Gondry vagy a Balázs Béla Stúdió filmjeit – mutatott nekünk. A játékosságot, a görcsmentes, könnyed fogalmazásmódot teljes mértékben tőle tanultam. Azt is hangsúlyozta, hogy próbáljunk személyes filmeket csinálni, és ne érezzük magunkat korlátozva a filmes szabályrendszerektől, még ha van is olyan, amit be kell tartani. A VAN-nál igyekeztem megszabadulni mindenféle koncepciótól. Nem dolgoztam ki például előre a képi világot, úgy gondoltam, majd megoldjuk valahogy a jeleneteket. Ennél a filmnél sokkal fontosabb volt a vágás. Ez a film jól nem felvéve, hanem megvágva van. A vágást sokszor lebecsülik, pedig hatalmas az ereje, a legrosszabb színészi játékot is képes feljavítani. Tálas Zsófinak rengeteg ötlete volt, amikkel komplett jeleneteket mentett meg.

R: A VAN dalai akkor születtek, amikor épp nem haladtál az írással. Hogyan tudott egymásra hatni film és zene?

RG: Laptoppal rögzítettem a demókat a dalokból, és sokszor visszahallgattam azokat az írás során. Ha nem ment az írás, elpengettem egy számot, felvettem, visszahallgattam, és arra írtam jelenetet. Ha nem is sajátból, de sokszor merítek ihletet zenéből. A fejemben van általában két-három filmterv, és mindegyiknek saját mappája van a gépemen külön playlisttel, amire összegyűjtöm azokat a dalokat, amik inspirálólag hathatnak rám. A filmvégi futós zene, a Rone: Parade nagyon fontos volt – nem viccelek – napi kétszer-háromszor is meghallgattam. Tudtam, hogy egyszer ezt fogom hallgatni és vége lesz a filmnek, és ezt már elképzelni is nagyon felemelő érzés volt.

R: Korábban még hetvenes évekbeli magyar zenéket, Kexet, Non-Stopot, Dogst képzeltél a filmhez. Azonosultál az akkori, nyomottabb és kiábrándultabb hangulatú világgal?

RG: Inkább azt mondanám, hogy felfedeztem, mennyi jó zene született akkoriban, amiket nem ismertem. Kexet hallgattam már korábban is, de a többi zenén meglepődtem, hogy mennyire jók és mennyire jól szólnak. A VAN kapcsán a passzív lázadás gondolata foglalkoztatott, és ezekben a zenékben megvan ennek a hangulata.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
R: Áront inkább passzív lázadónak látod, mint kallódó fiatalnak?

RG: Nem sok könyvet olvastam életemben, de nekem meghatározó élmény volt A hosszútávfutó magányosságának a vége. Áron természetesen sodródó, de a passzivitása, az, ahogyan nem csinál semmit, számomra időnként egy egyfajta kilépés a társadalomból.

R: Ha Sillitoe regényét nem is, de rengeteg párhuzamot emlegetnek a VAN-nal kapcsolatban: francia újhullám és magyar új érzékenység, Woody Allen és Michel Gondry, és persze nemzedéki közérzetfilmek a Rám csaj még nem volt ilyen hatással-tól a Moszkva térig. Ezek közül vagy ezeken felül mi hatott rád?

RG: Az amerikai indie filmek. Például az In Search of a Midnight Kiss, ami kevés pénzből készült, nem akar nagy dolgokat véghezvinni, de döbbenetesen jól működik. Ha szerethetők a karakterek és jó a sztori, akkor behúz a film, bármennyi pénzből is készült. Az egyszerűség egyfajta szimpátiát is kivált a nézőből. Egy profi filmhez már sokkal nagyobb elvárásokkal ül le. Fontos hatásként emellett még a Diploma előtt-et említeném. Az a film úgy tökéletes, ahogy van, és a főszereplője talán egy kicsit rokon karakter Áronnal.

R: Nemrég került mozikba a Senki szigete, amely szintén a felnövés elodázásáról és fiatalokról szóló, fiatalos film. Szerinted ilyen történetekkel lehet visszacsalogatni a nézőket a moziba?

RG: Szerintem azzal lehetne visszahozni a nézőket, ha olyan helyen játszódnának és olyan karakterekről szólnának a magyar filmek, akiket ismerünk, mert a nézők akkor át tudnák élni a belső és külső konfliktusaikat. Én azért csináltam meg a VAN-t, mert hiszek abban, hogy azt kell kiindulópontnak tekinteni, ami itt és most van. A legtöbb magyar film egy nem létező világot épít fel annak érdekében, hogy behúzza a nézőket. A helyszínek csak illusztrációként jelennek meg a háttérben, a foglalkozásokról pedig sokszor szinte hazugságokat állítanak. Sok magyar film nem a létező itthoni közeget használja, hanem egy amerikai mázzal bevont, fiktív világot. Az is egy működőképes világ, csak épp nagyon eltávolodott a hazai nézőktől.


R: Minden filmed nagyon személyes jellegű. A szerzői, személyes filmkészítés érdekel, vagy a pénzhiány és a „csináld magad” forgatási módszerek eredménye, hogy eddig nem rendeztél zsánerfilmet?

RG: Szerintem nem válik annyira szét a szerzői és a zsánerfilmezés. Persze létezik az amerikai, ipari jellegű zsánerfilmkészítés, de alapvetően az ember nem tud elvonatkoztatni a saját személyiségétől akkor sem, ha műfaji filmet csinál. A történetet, a koncepciót, az instrukciókat a saját életéből hozza. A VAN esetében mindenesetre örültem, hogy kevés pénzből készült, nem pedig sok millióból. Egy 15-20 perces, pár százezer forintból készült kisfilmmel még nem tudom bebizonyítani, hogy képes vagyok egy drága nagyjátékfilmet is megcsinálni. Fontos a fokozatosság, és azt éreztem, hogy először magamnak is bizonyítanom kell. Sok más tényező is közrejátszott abban, hogy ez a film így készült el – megszűnt az MMK, a Filmalap még nem állt fel –, de végül örültem, hogy így alakult. Az a lényeg, hogy az ember tudjon alkalmazkodni a helyzethez.

R: Hogy érzed, a mostanában kijött elsőfilmek, mint a VAN, az Utóélet, az Isteni műszak, tudnak együtt hatni, és idővel egy hullámmá összeállni?

RG: Nekem az Utóélet és az Isteni műszak is tetszett, de csak az bennük a közös, hogy a karaktereik olyan szinten ki vannak dolgozva, amit ritkán látok magyar filmben. Főleg Bodzsár Márk 15 évvel ezelőtt játszódó zsánerfilmje lóg ki a sorból, hiszen az útkereső karakter hasonló az Utóéletben és a VAN-ban. Az Isteni műszak és az Utóélet valahogy mégis frissebb, mint az elmúlt évek magyar filmjei.

R: Érzel szellemi rokonságot a korosztályodbeli rendezőkkel?

RG: Nem. Több rendezővel és volt osztálytársaimmal is nagyon jóban vagyok, de velük is ritkábban járunk már össze, hogy megbeszéljük, mit is kéne csinálni. Akkor alkothatnánk hullámot, ha tudnánk hatni egymásra. Ehhez viszont zárt műhelymunkára lenne szükség. A Nekem Budapest kapcsán az volt a tapasztalatom, hogy az ego ehhez túl erőteljes. De ez nem biztos, hogy baj. A Simó-osztályt emlegetik az utolsó nagy hullámként, de azon felül, hogy egy osztályba jártak és hasonló a filmhez való viszonyuk, ott is nagyon eltérő alkotókról van szó. Számomra nem is ez a fura, hanem az, hogy a magyar film másfél éves szünete alatt nem történt szinte semmi. Azt hittem, hogy a filmipar leállása generál majd egy hullámot, de sajnos nem így történt.

R: Szerinted miért készül kevés a VAN-hoz hasonló, itt és most játszódó magyar film?

RG: A magyar filmről nehéz nyilatkozni egy kezdőnek. Van véleményem, de nem hiszem, hogy csak azért, mert csináltunk egy filmet, egyből annyira bölcs lennék, hogy meg tudjam fejteni, miért van ez.
Szerző: Soós Tamás