Magyar Filmhét 2014 – Kisjátékfilm-szekció
2014.10.28.

Az, aki nem látta már jóval a kapunyitás előtt a Magyar Filmhéten bemutatott jelentősebb rövidfilmeket, nem támaszthat igényt arra, hogy magyar filmkritikusnak nevezzék. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

Nem, nem teljesen gondolom komolyan a fentebb leírtakat. Csak érzékeltetni kívánom a helyzet abszurditását: a Magyar Filmhét, amely ha nevében nem is, de szellemében a Filmszemlék utódja kíván lenni, nem tud olyan fontos rövidfilmet felmutatni, amit ne lehetett volna már látni a neten vagy más rövidfilmes szemléken vagy fesztiválokon, mondjuk a Bushón. Az, hogy a bemutatott rövidfilmek száma 87 volt, nem a bőséget jelzi, nem azt, hogy élénk a magyar rövidfilmes élet, hanem azt, hogy a rendezvény szervezői arra az elemi követelményre sem figyeltek, hogy ne válogatás nélkül borítsák elénk az elmúlt három év rövidebb alkotásait. Egy Magyar Filmhéthez, a magyar film reprezentatív seregszemléjéhez méltatlan alkotások is feltűntek így. Bekerült szinte valamennyi filmes iskola szinte valamennyi végzősének alkotása, amatőr és fél-amatőr műhelyek munkái.

Ha egy külföldi kritikus betoppant volna egy terembe, nem győzött volna álmélkodni azon, hogy egymás mellé kerül egy a színészotthonban játszódó, nyugdíjas színészeket és érdemesebb fiatal tehetségeket is megmozgató, hátborzongatóan giccses darab és egy majdnem zseniális Kundera-adaptáció.

A magyar rövidfilmesek, gondolhatta volna a külföldi kritikus, aki még nem látta az alkotások javát, nagyon változatos műfajokban gondolkodnak, és ez jó, ám egy kisebbik részük még az alapvető szakmai fogásokat sem sajátította el, nem sokat gondol a montázsról, a film ritmusáról. A többségnek dramaturgiai ismeretei finoman fogalmazva hiányosak. Nagyon nem érzik még, milyen egy filmes mondat, mitől és hogyan lehet jó egy párbeszéd.

Külföldi kritikus nagy valószínűséggel azt sem érzékelné, hogy milyen jelentős különbségek vannak alkotói műhelyek között: hiszen a műsorfüzet nem igazítja el, nem tájékoztatja arról, hogy az alkotók hol tanultak és kinél. Márpedig elég élesen meghúzhatók a határvonalak a különböző filmes iskolák között. A legtöbb tehetség kétségkívül az SZFE műhelyéből kerül ki, de elég nagy számban jönnek fontos fiatal filmesek a MOME-ról és a hátáron túli Sapientiáról is. (A tündöklően tehetséges fiatal, Visky Ábel, akire itt figyeltem fel, mindkét iskola padjait koptatta.) 

Külföldi kritikus nehéz helyzetét tehát a műsorfüzet tovább nehezítené, baja nem csak a kaotikus műsorral lehetne. A program összeállítóinak védelmében tegyük hozzá, voltak egészen egységes színvonalú összeállítások, mintha arra azért törekedtek volna, hogy a magasabb minőség a magasabb minőség mellé kerüljön egy blokkban (de lehet, hogy mindez csak a véletlen műve volt – nem tudom). A Chris Marker követőjének látszó Lichter Péter Rimbaud című képzeletjátéka, montázsfilmje mellé került az egyik legérdekesebb és legfontosabb kisfilm, a Zoltán, melynek alkotója Gábor Lóránd. Nem egy sapientiás diák készített olyan filmet, ami a mai román film stilisztikai eszközeivel él - kézikamera, remek színészi munka, egyszerű, egyenes vonalú történetvezetés – de a Zoltán messze a legjobb ezek közül. Az ugyanebben a blokkban látható Mélylevegő és Turiszt, bár nem voltak hibátlanok, ugyancsak az átlagszínvonal fölöttinek voltak mondhatóak.

A filmek egy részét egyébként már korábban, a neten is látni lehetett: így például az egyik legtermékenyebb, több műfajban is alkotó, nagyszerű filmes, Szirmai Márton keserédes (kissé melankolikus) munkáit. Szinte mindegyik tiszta szatíra. Szirmai az, aki mer reflektálni jelen korunk állapotaira, túlzás azt állítani, hogy társadalmilag elkötelezett alkotó, ugyanakkor okos műveinek mindegyike szolidáris a lecsúszottakkal, a társadalom peremére szorultakkal. E szempontból sincs – műfaji változatosságot tekintve sem - hozzá fogható filmes. 

A Filmhét mindenesetre, mint kisfilmes seregszemle, alkalmas kellene, hogy legyen arra, hogy benne a külföldi kritikus kiszúrja a tehetségeket. Ahogy forgatókönyvíró a lehetséges alkotótársakat, rendező a számba jöhető új operatőröket, direktor az ambiciózus színészeket, egyszeri néző a jó nőket, a jövő sztárjait. (Helyzetüket nem könnyíti meg a már sokszor szidott katalógus, amiből kimaradt a színészek, operatőrök, vágók, forgatókönyvírók neve.) Mindenesetre érdemes felsorolni, kik azok, akik miatt érdemes lesz majd moziba járni, kik lehetnek a potenciális, jövőbeni Szabó Istvánok, Sára Sándorok, Pálfi Györgyök.

Nagy Dénes, a Revizoron már korábban is méltatott Lágy eső rendezője mindenképpen. Breier Ádám, aki feltűnően szép rövidjátékfilmet készített. A téma, az anyag pont ennyi játékidőt, 15 percet követelt, a Kubában tanult Breier arányérzéke, képalkotó tehetsége vitathatatlan. Szőcs Petra számos fesztiválon feltűnő műve is remek, Nagypál Orsi Körfogalom című nagyszerű kisfilmje bizonyos értelemben (a GPS is szereplővé válik) párdarabja a neten is nagy népszerűségnek örvendő Újratervezésnek, Tóth Barnabás filmjének. Jelentkezett filmmel Kárpáti György Mór, de a régészek közé keveredő sofőrfiú sztorija nem volt elég erős, nem elég jól megírt. Az elhallgatások, néma egymásra nézések rendezése persze most is bizonyították, hogy mennyire ért Kárpáti a színészvezetéshez, de csinált már ennél jobb kisfilmet is. Fonyó Gergely Látogatója briliáns ötletre épül (a forgatókönyvíró Tasnádi István): a középkorú férfi levelet kap, megkésve ugyan, de engedélyezik anyja abortuszát – ami a férfi életét azonnal kérdésessé teszi. Oláh Judit Szépségkirálynője is szépen összefogott, komoly munka, Bendó Zsuzsa kisfilmjének színész főszereplője (tízezer forintot kell gyorsan tarhálnia váratlanul megjelenő lányának) szomorú és érzékeny szocio-dráma, Szabó Szonja Turisztja ugyanúgy egyetlen, kedves poénra épül (szerencsés, hogy a helyszín ezúttal nem Budapest, hanem Esztergom). Képileg érettek és rokonszenvesek, a főként műfaji alkotásokat készítő Géczy Dávid filmjei.

A legkiforrottabb tehetségnek, a legfontosabb fiatal filmes alkotónak jelen pillanatban az említett Visky Ábel tűnik. Játszótársak című filmje olyan tempóérzékről tanúskodik, annyira pontosak a beállításai, hogy ezt látván nem mondhat mást egy külföldi kritikus sem: Viskynek azonnal lehetőséget kell adni egy nagyjátékfilmre. Nem ijed meg a nevesebb színészektől sem, Nagy Zsolt döbbenetesen hiteles macsó a filmjében, de a két szép fiatal színésznő, Trokán Nóra és Zsigmond Emőke is (ez utóbbi különösen – nem kétséges, a fiatal nemzedék egyik legjobbja ő) nagyszerű.

A külföldi kritikus örömmel konstatálhatta volna, hogy a magyar kisfilmes mezőny nagyon erős, hogy sok az igen tehetséges fiatal filmes, hogy van utánpótlás. A külföldi kritikus örülhetett volna, ha itt van. 

Ám külföldi kritikus nem volt a vetítéseken. Ebből a szempontból tehát nem a Filmszemle nemes hagyományának folytatója a Filmhét, hiszen a Filmszemle egykor éppen azért volt februárban, hogy minél több filmkritikus, külhoni producer itt legyen (ebben az időszakban csak a göteborgi fesztivál szívhatott el tőlünk fontos filmest), és vigye jó hírét a magyar filmnek. E Filmhét tehát éppen az egyik legfontosabb feladatát nem teljesítette.