Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TESTRABLÓK ÉJSZAKÁJA

Molière: Amphitryon / Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház
2014. okt. 22.
Még be sem léptünk a színházterembe, már kezdődik is a játék: az előcsarnokban lebeg az Éjszaka, és az oszlopok közt felfelé fürgén és ügyesen közlekedő Merkur társalog, vitatkozik vele. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Sikeresen rá is veszi, hogy segítse Jupiter vakmerő mutatványát: a diadalmas hadvezér, Amphitryon feleségének elcsábítását. Az inkább csak dramaturgiai funkcióval bíró előjátékot valószínűleg nem a benne szereplő információk miatt hagyta meg Hegymegi Máté, de talán nem is csupán a rendhagyó felütés, a hatásos kép kedvéért. Merthogy a lebegése közben szóról zenére váltó, szépen fuvolázó Éjszaka valóban átveszi a hatalmat a Földön – pontosabban a játéktéren, ahová Merkurt követve hamarosan belépünk.

Ez sajnos nem úgy értendő, hogy a továbbiakban Molière által ignorált figura integrálódna a játékba (ami azért is kár, mert Gera Marina olyan bájos, elegáns, erejével tisztában levő ifjú istennőt teremt a majdnem semmiből, aki némi átírói-rendezői invenció esetén izgalmasan kapcsolódhatna bele a további bonyodalmakba), hanem úgy, hogy az éji atmoszféra határozza meg a hangsúlyos jeleneteket. Ami akusztikus síkon hatásos is, jól megválasztott pillanatokban hangzik fel a fuvolaszó, hallatszik az ismerős dallam – a koncepció vizuális konzekvenciái azonban jóval kellemetlenebbek. A jelenetek tekintélyes részében ugyanis az optimálisnál kevesebb fény világítja meg a színpadot, ami soha nem szerencsés megoldás, de egy apró színészi rezdülésekre építő kamarajáték esetében kivált nem az. És nem ez az egyetlen pont, ahol úgy érzem, hogy a papíron érdekes, helyenként kifejezetten eredeti rendezői koncepció a megvalósítás döccenőin sérül könnyebben vagy súlyosan.
Minden Amphitryon-értelmezés meghatározó kérdései közé tartozik, hogy mit kezd a rendező Amphitryon és Jupiter, illetve Sosias és Merkur összetéveszthetőségével. Hogy illúziót teremteni próbál egymásra hasonlító (vagy olyanra öltöztetett, maszkírozott) színészek kiválasztásával vagy éppen ellenkezőleg, illúziót rombolni egymástól élesen eltérő alkatú színészek szerepeltetésével. Mindkettő lehet jó megoldás (bár előbbi jobban illik Molière-hez, az utóbbi pedig Kleisthez), ha jelentéssel bír. Hegymegi Máté azonban színpadi valósággá transzformálja az összetévesztést azáltal, hogy a két-két szerepet ugyanazokkal a színészekkel játszatja. Ezzel sikerül megérzékítenie azt az egzisztenciális káoszt, melyet az előadás domináns állapotként mutat meg: nemcsak a szereplők nincsenek tudatában a másik identitásának, de sokszor a néző (legalábbis a darabot nem ismerő néző) sem tudja, az istent vagy a halandót látja éppen. Azt a problémát pedig, hogy a szerepek alakítói néhány jelenetben egyszerre vannak jelen a színen, a rendező szellemesen hidalja át. 
Gera Marina, Fehér László
Gera Marina, Fehér László
Az első jelenetben feltűnő Merkúr (Fehér László) találkozik Sosiasszal és a kiadós verés után testét elrabolva felveszi az ő alakját – innentől játssza mindkét szerepet Kiss Attila. Amphitryon és Jupiter szembesülésének jelenete pedig kétszer pereg le; először csak a hadvezért, másodszor csak az istent látjuk, ám a többi szereplő a másik jelenlétére is reflektál. Ami az érzékcsalódás metaforáját éppúgy eszünkbe juttatja, mint az értelmezési variációk diverzitásának természetességét. Ám Jupiter utolsó, égi jelenésekor már egy kisfiú alakjában ül előttünk, s ő mondja el az égi szózatot – ami elvben jó ötlet lehet, megteremtheti további értelmezési variációk lehetőségét is, a gyakorlatban viszont a felléptetett kisfiú teljesen értelmezetlenül, alig érthetően darálja le a szöveget – ami nemcsak az ötletet csapja agyon, hanem az előadás befejezését is.
Papíron talán jó megoldásnak tűnhetett a fapallók alkotta díszlet is, melyen csak bukdácsolnak a sorsverte szereplők, később pedig „mozgásba lendül”. Ami bírhat metaforikus értelemmel, utalhat az emberi világ instabilitására és változékonyságára, az istenekkel való szembeszegülés veszedelmére – ám látványként nehezen értelmezhető, a színpad optimális bejátszását pedig csaknem lehetetlenné teszi. Igaz, a folyamatos alulvilágítottság miatt a látvány amúgy sem bír különösebb jelentőséggel; ahelyett, hogy az atmoszférát erősítené, megnehezíti a színészi munkát. Már csak azért is, mert az alakítások sokkal inkább a szövevényes emberi viszonyok kibontására koncentrálnak, mintsem a történések konzekvenciáinak egyetemes, filozofikus érvényű továbbgondolására. 
Kiss Attila, Nagy Zsolt
Kiss Attila, Nagy Zsolt
Noha a rendezői alapötlet elvben az identitáskeresés ontologikus kérdései felé is vihetné az előadást, a színészi játék inkább az isteni „szórakozás” következményeinek megélésére fókuszál. Vagyis nem az identitás kérdésének, az emberi lét törékenységének, a halandóság és hallhatatlanság ellentétpárjának kibontása áll a középpontban, hanem az az érzékenységből, szeretetből, kiszolgáltatottságból, kiábrándultságból, szenvedélyes dühből szőtt érzelmi háló, melyben a játék emberi hősei vergődnek. Így az alakítások fontos eszközei az apró gesztusok, a finom rebbenések, arcmozgások – mindezt a félhomály finoman szólva nem erősíti. Talán ezért is érződnek inkább korrektnek, szépen megmunkáltnak, mintsem valóban felkavarónak, szuggesztívnek az egyes szerepformálások. 
Nagy Zsolt és Kiss Attila jól élnek a kettős szerep kínálta lehetőségekkel; mindketten pontosan választják el a két figurát, de ügyelnek a fokozatosságra – minden jelenet elején, legalább néhány másodpercre bizonytalanságban hagyják a nézőt afelől, hogy melyik alakot látja éppen. Nagy Zsolt a hiú főisten alakjába némi finom iróniát csempész, míg a mind jobban összezavarodó hadvezér szerepében a szenvedély elbizonytalanodását és a tehetetlen düh fokozódását ábrázolja markánsan. Az első jelenetek Merkúrjaként Fehér László az isten érzéketlenségét, rideg fölényességét hangsúlyozza – ezt az attitűdöt veszi át pontosan és viszi végig Kiss Attila. Sosiasként pedig rutinosan ábrázolja a csupán boldogságra vágyó, azért foggal-körömmel küzdeni kész kisembert. Tőkés Nikoletta Alkmene kiszolgáltatottságát, zavarodottságát mutatja plasztikusan, míg Lapis Erika Kleantis józan földhözragadottságára, magabiztosságára, helyezi a hangsúlyt, és precízen építi fel a folyamatot, melynek során a magabiztosság falán rés keletkezik. 
Nagy Zsolt, Tőkés Nikoletta. Fotók: Bartók Kamaraszínház
Nagy Zsolt, Tőkés Nikoletta. Fotók: Mudra László – Bartók Kamaraszínház 
Noha előzetesen arra lehetett számítani, hogy maga a szöveg az alapmű jelentősebb átdolgozását jelenti majd, Szálinger BalázsKhaled-Abdo Szaida nyersfordítása alapján készült – szövegkönyve nem más, mint – következetes dramaturgiai változtatásokkal és húzásokkal is operáló – újrafordítás. E minőségében kicsit egyenetlennek érzem; a gördülékeny, jól mondható versek helyenként ugyan valóban eredetivé, erőteljessé tudják tenni a míves poézis és a kortárs szleng keveredését, másutt inkább csak az erre irányuló szándék érződik. És sem a szövegváltozatból, sem az előadásból nem egészen érthető, hogy miért Molière-t választották Kleist helyett az alkotók. Igaz, a kleisti metafizika kiterjesztését érezhetően nem ambicionálták, de a molière-i helyzetkomikumot, bohózati színeket is háttérbe szorították. Az előadás borongós világa, az emberi kiszolgáltatottság hangsúlyos ábrázolása viszont talán jobban illene a kleisti szövegváltozathoz. Ahhoz pedig, hogy a véges emberi hatalom komikumát és tragikumát egyszerre tudja felmutatni a játék, radikálisabb szerzői-rendezői beavatkozás szükségeltetne. Így leginkább a kitűnő alapötlet, néhány erős színészi pillanat, a szép fuvolaszó emléke marad meg a tehetséges, koncepciózus, de ötleteinek kivitelezését tekintve problematikus, igen egyenetlen előadásból.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek