Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ORSZÁGÚTON MARCOTULLIÉKKAL

Rita Marcotulli és Luciano Biondini koncertje /Cafe Budapest, Budapest Music Center
2014. okt. 20.
Az európai jazz legkorszerűbb válfajával is lehet nyűgözni a közönséget, ahogy Rita Marcotulli és partnere, Luciano Biondini tették az Opus Jazzclubban a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál égisze alatt. ZIPERNOVSZKY KORNÉL KRITIKÁJA.

Rita Marcotulli és Biondini
Rita Marcotulli és Luciano Biondini

Az 55 éves olasz zongorista, Rita Marcotulli nem annyira ismert, mint amennyire népszerű figurája az európai jazzéletnek. A paradoxonnal persze azt szerettem volna illusztrálni, hogy a legtöbben, akik megismerik, megjegyzik a nevét, figyelni kezdik, keresik felvételeit. Magyarországon játszott már Dewey Redman partnereként elég régen, sőt, a MOL-fesztiválon is szerepelt öt éve, tele is volt most az Opus. Marcotulli zenészcsaládból származott, szülővárosában, a római Santa Cecilián tanult. A nyolcvanas évek kezdete óta keresett kísérője amerikai sztároknak, fellépett Chet Baker, Billy Cobham, Peter Erskine, Steve Grossman, Joe Henderson és Joe Lovano zenekaraival. Pat Methenyvel a San Remói fesztiválon készült felvétele nagy nézettséget ért el a weben. Stílusáról azonban többet elárul, ha például az idén elhunyt brit-kanadai trombitással, Kenny Wheelerrel, vagy a brit Norma Winstone énekesnővel folytatott együttműködését említem. Történetesen az a duópartnere, akivel először láttam egy belgiumi jazzfesztiválon, Andy Sheppard szaxofonos szintén brit. Természetesen az olasz jazz kiválóságaival is sokat dolgozott, Enrico Ravával, Pino Danielével és másokkal. Ha ehhez még felsorolom a dán bőgős Palle Danielsson, a Garbarekkel nálunk is megfordult dobos-ütős, Marilyn Mazur, vagy a szintén a Café Budapest fesztiválon az Opusban, de pár nappal később fellépő francia Michel Portal nevét, akkor nagyjából körülírtam az európai jazz egy olyan stílusideálját, amelyben a világzenei hatások ugyan jelen vannak, és sokat merít az avantgárdból is, de nem bontja le az összes hagyományos formát: poszt is, modern is.

A jelenlegi turnén vele duózó Biondini tangóharmonikás, évek óta tagja Marcotulli kvartettjének, ő is az olasz jazz elitjébe tartozik, és mielőtt idáig eljutott volna, ő is, mint társa, csak klasszikus zenei tanulmányokat folytatott. Ritka hangszeresek mellett tűnt fel, mint az ud-mester Rabih Abou-Khalil, a francia tubás és szerpentes Michel Godard, újabban pedig a lengyel hegedűs Adam Bałdych, de ő is dolgozott például Enrico Ravával.

Harmonika és zongora duója: csupa billentyű, bár az egyik húrokat, a másik sípokat szólaltat meg, mégis, több a hasonlóság, mint a különbség: szóló melódia, akkordkíséret, orgonapont, mindkettő mindegyikre alkalmas – ilyenkor az összeszokottság semmivel sem pótolható erénye a felállásnak. Marcotulli és Biondini évek óta együtt játszanak, szinte meg sem fordult a fejemben, hogy a kompozíciókat, melyeket döntő többségükben Marcotulli jegyez, kvartetté kiegészülve is szokták játszani. Marcotulli egyébként énekesekkel is sokszor működik együtt. De itt duóban is érvényesült mind az ensemble jellegű megszólalás, mind a témák előadásánál a dallam primátusa, előrevivő lendülete (egyszer be is énekelte a melódiát egy témánál, de nem mikrofonba, csak árnyalatnak). Ezzel a zenével kapcsolatosan csupa mozgást kifejező kép jut az ember eszébe, Marcotulli balkezén az akkordfelbontások, Biondini tizenhatodos ritmusai, és leginkább az ismétlődő mintázatú hangközlépések, felfelé, azután lefelé kirajzolódó íveikkel, az ismétléseket kerülő, sokat variált, előre vivő dallammal. 

A koncerten
A koncerten

Az első pillanattól kezdve akkora lendületet vettek, aminek segítségével öt számból álló, közel negyven perces ciklusuk végéig meg sem álltak. Erről a felfogásról árulkodik annak a lemeznek a címe is, amelyet a duó februárban rögzített, az új európai jazz talán legfontosabb kiadója, az ACT kiadott, és amelyet mostani turnéjukon bemutatnak. Hogy az ACT „bevállalta”, holott korábban nem adott ki tőle lemezt, egyben annak elismerése is, hogy Marcotulli zongoráján régóta azok a hangok a szólnak, amelyek az akusztikus modern jazznek az európaiak által különösen sikeresen kultivált ágát naggyá tették. HaBobo Stenssonra, Esbjörn Svenssonra, Leszek Możdżerre, Michael Wolllnyra vagy Rebekka Bakkenre gondolunk, akkkor az is világos, hogy az ACT együtt futott fel ezzel a stílussal, amely a modern esztétikumából nem enged egy tapodtat sem, viszont széles körben népszerűvé vált, mert sokkal nyitottabb, mint a jazz mainstream.  

A Strada Invisible (Láthatatlan út/országút) a lemez címadó száma preparált zongorán, illetve kézzel megszólaltatott húrokkal indult a második rész elején, és Marcotulli az elektronikus effekteket is kezeli benne. Már a pusztán a cím is kíváncsivá tett a filmes vonatkozásokra, olyan erősen képekben halad előre ez a zene. A szám gyökerei máshová vezetnek, nem Fellinire utalnak: Marcotulli még régebben készített egy Pink Floyd feldolgozás-lemezt, már azon is szerepel a szerzeménye a vadonatúj CD másik slágerével, a tevegelős Tuareggel együtt. A duó egyetlen konferálásra, egy levegővételre állt csak meg a másodikban is a ráadásig: ekkor viszont Marcotulli el is mondta annak a filmnek a sztoriját röviden, amelyből választották a következő számot: a Mik a felhők című rövidfilmről van szó (az Olasz capriccio egyik darabja). Pasolini filmjéhez ezt a dalt Domenico Modugno írta és adja elő. Marcotulli saját filmzenéiből is játszott a koncerten, előző albuma is ezeken a munkáin alapult. A zongorista montázstechnikával illesztette össze számait, meglepő vágásai különböző térbeli mozgásokat voltak képesek indukálni a hallgató fantáziájában. Ehhez persze kellett az a briliáns technika, amellyel minidig is rendelkezett és amelynek köszönhetően annyi, a választékosságra kényes világsztár foglalkoztatta már. Biondini pedig azt váltogatta fantasztikusan – például vokális színeket imitálva a Felhők-ben, vagy karavános ringatást a Tuaregben – hogy mindig kontrasztot tudott nyújtani a zongoristához képest saját billentyűinek és gombjainak segítségével. Sokszor közhelyesen használt hangszerével szemben minden averzióm elfelejtettem, amikor játszani kezdett, mert rögtön 9-es akkordokkal indított. Persze azért érezhető volt, hogy Marcotulli a zenekarvezető, akkor is, amikor kvartetté egészülnek ki, és Marcotulli erősen pianisztikus modora kiterjesztéseként is értelmezhető Biondini játéka, viszont éppen az ő száma, az Aritmia mutatta meg, hogy a harmonikás amellett, hogy sokoldalú és invenciózus tagja bármilyen zenekarnak, nagyon jó szerző is. Ez a duó a komponálástól kezdve az élvezetes, spontán rögtönözésig mindent érdekesen és szórakoztatóan csinál, pompás vetítésben volt részünk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek