Robert Plant 2005-ben született újjá. Persze nem a semmiből. Voltak előjelek: például, hogy a kilencvenes évek végén lezárta a Led Zeppelin-es múltját. Jimmy Page-dzsel az MTV akkoriban népszerű Unplugged műsorában hozott össze egy koncertlemezt, áthangszerelt Zep-klasszikusokkal és világzene-színezetű, meditatív új szerzeményekkel. Négy évre rá egy szólóprojektet is grundoltak kettesben, az elfelejtett Walking Into Clarksdale-en a Zep-rockot vetkőztették ki a ráragadt bombasztból és dúsították fel a mindkettejük által kedvelt közel-keleti, folkos dallamokkal. A turnén, mely 1998 februárjában a budapesti Sportcsarnokba is befutott, azonban a régi számokat erőltették; jogosan, hiszen azért pengette ki a belépőt a közönség. Plant ezután már csak egyszer szállt fel a léghajóra, ezt a 2007-es, londoni estét örökítette meg a Celebration Day (a rock and roll életvitelbe belehalt John Bonham helyett fia, Jason páholta a bőröket). Utána, hiába a Jimmy Page és a John Paul Jones felől érkező nyomás és a 200 millió dolláros ajánlat, nemet mondott a turnéra, és ezt a nemet ismételgeti azóta is. (Ahogy angolosan indokolt: „nincs rosszabb egy csapat fáradt vén fingnál.”)

Tehette is, hiszen 2007-ben már sínre került a szólókarrierje. Pár hónappal a Zep reunion előtt hozta ki Alison Krauss bluegrass- és country-énekessel duettlemezét, a Grammy-n is taroló Raising Sandet. A kereskedelmi sikernél is fontosabb volt viszont, hogy az új évezredben zeneileg is újra feltalálta magát. Már a 2002-es Dreamland is ezt jelezte: albumnak ugyan felemás volt és kiegyensúlyozatlan, de egyes dalaiban már ott rejtőzött a nemsokára másod- vagy sokadvirágzó Plant, aki a lemez csúcspontját felrajzoló Hey Joe-átiratban dugta ki a fejét. Mint a 2005-ös Mighty ReArrangeren, a zenész itt is a múltjához visszanyúlva formálta meg a jövőjét, és a rock- és bluessztenderdet akkori együttesével, a Strange Sensationnel úgy kiforgatta magából, hogy Földes László se ismerne rá: a vészjósló, hangulatfestő elemként használt elektromos gitár, a filmszerű effektek, a széttorzított, darabos bluesriffek már a következő lemezt előlegezték.

Plant a Mighty ReArrangeren vetett számot karrierjével és stílusával. A továbblépés igényével helyezte modern alapokra az életművet átszövő stílusokat, és ágyazott be temérdeknyi zenei utalást régi Led Zeppelin számokra. A blues repetitív ritmusát például pulzáló keretes dobokkal, korszerű hangeffektekkel gondolta tovább, miközben kísérőzenekara az arab, indiai és észak-afrikai folkhatásokat építette be a nyugati rockzenébe. Átgondolt és míves volt a stíluskeverő koncepció, hiszen a szövegek a szeptember 11. utáni világ, a vallás, a politika és a háború által széttépett családok és nemzetek sanyarú helyzetét tapogatták körbe. Miközben a jobbnál jobb számokban az énekes pont a szembenálló felek, a Nyugat és a Kelet zenéjét hozta közös nevezőre.

A lullaby and… The Ceaseless Roar zeneileg a Mighty ReArranger társlemeze. Hasonló stílusban boronálja össze a durván megtorzított és megszaggatott bluesgitárokat a különböző forrásból merített folkzenével. Igazából csak az hiányzik róla, hogy – mint a ReArranger izgatottan ficánkoló címadójában – lap steel gitáron, a vadnyugati kisvárosba becsörtető pisztolyhősök örök kísérőhangszerén pengessenek zsigeri bluestémákat. Cserébe van viszont feltuningolt, 2.0-s elektronika, mivel a Plant-életműben vadonatúj elemként a trip-hopos Portisheadet is megjárt John Baggott pszichedelikus loopokkal (ismétlődő hangmintákkal) árnyalja a dalokat.

A lullaby-t két élmény ihlette: az énekes tavalyi szakítása barátnőjével, Patty Griffinnel, valamint hazaköltözése a szigetországba. Mindkettő a 2010-es Band of Joyhoz kapcsolódik, amely – Buddy Miller gitáros/producer vezényletével – a Raising Sandből nőtte ki magát. A Band of Joy a kalandos kedvű, új utakat próbálgató ReArranger ellentéte volt, Plant szavaival az amerikai daloskönyv átnyálazása, melynek során régi bluegrass, blues és country dalokat – és a slowcore-banda Low két borújósló merengését – dolgozták át, tegyük hozzá: remekül. Az énekes a Krausszal közös countrylemez és a Band of Joy miatt a texasi Austinban telepedett le két évre, méghozzá azzal a Patty Griffinnel, akivel a ’10-es korongon együtt játszott.

A lullaby… a hazatérés lemeze, a nyugvást kereső, sodródó szerelmesé. Nem politikus, hanem roppant személyes mű, amely a párkapcsolatok ciklikusságára és az öregkori hely- és útkeresés dinamikájára szögezi fókuszpontját. Belészorultak Amerika vég nélküli tájai és ismétlődő képsorai, meg az otthont jelző brit időjárás fátylas melankóliája is. Az elidegenedett, de a környezetére rácsodálkozó utazó időből és térből kizökkent érzete ugyanúgy, mint a gyermeki énjével kapcsolatot létesítő öregember ábrándozása. Tán innen a hangsúlyos elektronika, majd a megnyugvó, csendesebb hangvétel. Plant a hatáshalmozó, izgalmasan túlzsúfolt trackektől az akusztikus hangulatú szerzemények felé közlekedik, kellemes ívet és sodró folyást adva az ars poetikus című lemeznek.

A főként countryzenészekből toborzott Band of Joy után újra a Strange Sensation játszik Planttel, igaz, már Sensational Space Shifters néven és némileg megváltozott névsorral. Új tagként, friss hatásként Juldeh Camara csatlakozott, aki afrikai hangszerekkel – rittivel, azaz egyhúros hegedűvel és kologóval, a bendzsó elődjével – színesíti az egyébként is gazdag hangszerelést. Már rögtön a lemeznyitó Little Maggie-ben, ebben a negyvenes évekből átgyúrt, lüktető bluegrassban, később a Pocketful of Goldenben, amelynek első sora a Led Zeppelin II szerelemballadájára, a Thank Youra is kikacsint. Zep-idézetből kevés jut a lemezre, de a lullaby mégis az egyik legelevenebb, legjobb szólólemez a Mighty ReArranger mellett, amit Plant valaha kiadott.

Korábbi munkáitól a dalokat átitató, szolidan misztikus és diszkréten szomorkás hangulat választja le. A frontember a country-lemezeken foganatosított, visszafogott stílusában énekel, továbbra is hanyagolva magasröptű falzettóit, de a bársonyosan meleg, és a hideg, magányos érzéseket is játékosan interpretálja. Akad tömegfogyasztásra alkalmas sláger is (Rainbow), és bár az utolsó két-három dalban Plant már nem tud újat mondani, a lemezből pedig kifut a lendület, a lullaby azért így is faltól falig lebilincselő, fantáziadús munka. Az „érett” túlkoptatott jelző a zenekritikákban, de Plant pont a korával járó tapasztalattal tudta újrafogalmazni témáit és megírni egy olyan organikus, összegző lemezt, amelyre egybefésülte a majd’ félszázados karrierjét központozó hatásokat. Plant is érzi, hogy rejtezik egyfajta véglegesség a dalokban, és vallja: a lullaby akár az utolsó lemeze is lehet. Ha így lesz, a rockzene egyik legfontosabb énekese elegánsan zárja le sokszínű életművét.