Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ESŐRE ÁLL

Fekete ég – A fehér felhő / Nemzeti Színház
2014. okt. 1.
A háború rossz dolog; nem árt ezt eszünkbe idézni, hiszen a közelünkben is tombol. Száz éve tört ki az első világháború, hetven éve szállták meg az országot a németek a másodikban; van mire emlékeztetni. Az első fölidézése kevesebb csapdát rejt magában. A Nemzeti szerint is. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Semmi meglepő nincsen tehát abban, hogy a centenárium alkalmával a színház is megemlékezik az első világháború kitöréséről. A Nemzeti Színház egy Fekete ég című klasszikus emlékműsorral teszi ezt; az anyagot nagy alapossággal föltehetően a rendező, Vidnyánszky Attila gyűjtötte, és került bele minden: levelek, naplók, versek, dalok, kabaréjelenetek, Ferenc József, Tisza István, megfontoltam, meggondoltam, a barométer esőre áll.

Mindjárt az elején például Jászai Mari naplójából az a részlet, ahol a művésznő alaposan ekézi a valóságábrázoló színházat, mondván: a színház dolga, hogy az „égi mást” mutassa, azt a jobbik világot, amilyen idelent nincsen, és azokat a jobbik embereket, amilyenek lenni szeretnénk, de nem leszünk. Ennek speciel nem a nagy háborúhoz, hanem Vidnyánszky kis háborújához van köze.

Aztán csak elkezdődik a nagy háború, beteríti a színpadot, Olekszandr Bilozub díszlete alaposan igénybe veszi a masinériát, süllyed és emelkedik a színpad, gomolyog a füst, és kóvályognak csoportosan a szegény katonák. Sok statiszta dolgozik fegyelmezetten, köztük egészen kicsi gyerekek is, pedig még gázálarcot is húznak rájuk. Körben állnak és sorfalat ülnek, részei a díszletnek, és pontosan mondják a kirótt mondatokat.

Nagy-Kálózy Eszter
Nagy-Kálózy Eszter

Nincs benne találmány, különösebb rendezői invenció, hacsak az nem, hogy pokoli lassú az egész; nemcsak azért, mert lassított filmszerű betétek is vannak benne, hanem mert még a beszéd is mintha szótagolt lenne, nem beszélve az ismétlésekről. Ez utóbbit amúgy nehéz kárhoztatni, legalábbis az anyagot tekintve, hiszen mi másról lehetne beszélni egy világháború kapcsán, mint hogy rossz, nagyon rossz. A dalok ismerősek – e téren a dramaturg nem tett ki magáért, amúgy más téren sem, mert marad a kiszámítható fősodorban az egész.

A Vidnyánszky-féle legújabbkori stíl – az irodalmiszínpados, mondjuk így – megannyi jegye a hatásmechanizmusban is tetten érhető: nagy érzelmek vannak a helyükön itt, megrendítő búcsúk és vágyakozások taposnak egymás sarkára, a látvány, a csoportos jelenetek szolgálnak és fokoznak rendesen. Megvan a hatás, tényleg, elfogja az embert a szomorúság: micsoda pusztító tragédia, és tudja azt is, mi minden követte még. Ahogy egy jó, ám kötelező iskolai műsorban, itt is generálhatásról beszélhetünk, amely a felszínt borítja be, de nem hatol mélyre, nem válik személyessé, és ennek valószínűleg az az oka, hogy mindenből túl sok van. A megrendülés – mint befogadói reakció – lehet sorozatos, ám nem lehet folyamatos. Ezért aztán szelektálni kellett volna erősen, mert eltévedt a közönség a megrendülnivalók erdejében, és amikor véget ér a közel kétórás összeállítás, szédülten bóklászik kifelé megannyi néző.

A második rész egy jó piaci névvel, Molnár Ferenccel csalogat, és tényleg: egy ismeretlennek tudott egyfelvonásosát, A fehér felhőt játsszák, amely arról szól, hogy a háborúban elesett katonák – huszárok – fönt vannak a nagy „fölhőn”, és a gyerekeik fölmennek hozzájuk, hogy lássák őket teljes huszári díszben. De persze nem látják, mert huszári dísz sehol, csak nyomorult, szakadt gúnya – de: arra való a molnári képzelet, hogy az angyal hipp-hopp díszbe varázsolja a rongyos katonákat. Szép, tényleg. Ebben inkább szerepszerű a színészek jelenléte is, mint az előző, irodalmiszínpados részben; Béres Ilona minden megjelenése hangsúlyos és méltóságteljes, Nagy-Kálózy Eszter egyszerre narrátor és naplóolvasó, Söptei Andreáért megszakad az ember szíve, a szerepben (egy megözvegyült anyát játszik), meg azon kívül is. A statisztéria itt is fegyelmezetten teljesít: a lányok az anyakórusban állnak és ülnek helyt, a fiúk a huszárok égi karában.

Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt
Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt

Csak hát ez is ólomlábakon vánszorog, akció és dikció leválik egymásról: vagy mozognak, vagy beszélnek. Ezt a „felhőjátékot”, vagyis a mennyországosdit ismerjük egyébként Molnártól a Liliomból is – nem véletlen, hogy azt manapság leginkább a Babarczy László-féle dramaturgiai átigazításban játsszák, amelyben a mennyország Liliom meghalás előtti lázálma. Ez az egyfelvonásos nemigen szerepel a színházak repertoárján, és ennek is van oka: Zeitstück volt annak idején, az akkori jelen szülte. Maga Molnár „simogatásnak”, vagyis vigasztalásnak nevezte, és valóban nem több ennél, és hát álom ez is, nem más.

Jó ötletnek, bár az előadás hosszát tekintve megpróbáltatásnak is tűnt a szereplők személyes első világháborús élményének felidézése a végén. Csak hát – tán az időbeli távolság miatt – maguk az emlékek sablonosak, semmi egyedi nincsen bennük, és a didakszis lólába lóg kifelé (a szív fölé helyezett, ilyenformán életet mentő Biblia például olyan vándormotívum, amely nonfictionként már nem is használható: ha igaz, akkor is legenda). A tanulság összemosódik az első résszel: azt kell mutatni, azt kell mesélni, ami lenni szeretnénk, és kicsit sem azt, ami van.

Már csak közönséget kellene találni hozzá. De erről majd máskor.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek