Három kiemelkedő film volt az idei Cinefest programjában, ebből kettő komoly díjakat kapott, egyet viszont minden zsűri teljesen figyelmen kívül hagyott. Pedig ez utóbbi az a mű, amelyre évek múlva is emlékezni fogunk, és amelynek most még csak elsőfilmes szerzőjét valószínűleg évtizedek múlva is emlegetni fogjuk – ha csak, ukrán lévén, karrierjét derékba nem töri a történelem. Miroszlav Szlabospitszkij merész, kegyetlen témaválasztását a klasszikus művészfilmes jelenet- és képszerkesztés eszközeivel olyan kiforrott, komplex filmnyelven jeleníti meg, ami művét azon kivételes darabok közé emeli, amelyek önmagukban példázni tudják a mozgóképes kifejezés szédítő gazdagságát és erejét.
A törzs egy bentlakásos süketnéma-intézet falai közé vezet bennünket, ahova az egyértelműen vidékinek ábrázolt főhőssel együtt, épp a tanévnyitó végére érkezünk. Körülbelül ez az a pont, amikor rájövünk, hogy bizonyos értelemben némafilmmel állunk szemben, mivel az összes szereplő jelnyelvet használ, ám ezt semmilyen formában nem teszi érthetővé számunkra beszédhang vagy felirat. Éppen ezért a film minden egyes jelenete egy megfejtendő rejtvény is, hiszen – bár végül a történet minden fordulatát be tudjuk azonosítani – a szereplők a kamerától, illetve a hipotetikus nézőktől nem zavartatva magukat, gyakran kifejezetten hosszan és sokat beszélnek. Amellett, hogy ezen megoldás miatt A törzs jó példa a hagyományos filmek súlyos redundanciájára, sokkal fontosabb, hogy kénytelenek vagyunk a megszokottnál feszültebben figyelni a szereplők gesztusát, mimikáját, hiszen ha a „szavak” konkrét jelentését nem is értjük, az emberek lelkiállapota egy idő után a jelnyelvbe beavatatlanok számára is valamiképpen kiolvasható a mozdulatok méretéből, ritmusából, lendületéből.
Ugyanakkor mégsem igazi némafilmmel állunk szemben, hiszen a beszéden kívül az összes hangtípus, a zörejek, a zene jelen van. Ez azért különösen fontos, mert Szlabospitszkij nem süketnémáknak, hanem süketnémákról forgatott filmet, tehát nem az ő percepciójukat akarta megismertetni velünk (hiszen akkor értenénk jelnyelven zajló beszélgetéseiket). Bizonyos jelenetek pont azért hátborzongatóak, mert komoly problémák, sőt tragédiák származnak időnként abból, hogy ők nem hallják azokat a zajokat, amelyeknek fenyegető jelenlétéről nekünk tudomásunk van. Ezen a ponton kell említést tennünk a Szlabospitszkij által használt igen komplex filmnyelvről. A törzs rendkívül hosszú beállításokat alkalmaz, ám gyakran ez fel sem tűnik, ugyanis a kamera rengeteget mozog, követi a szereplőket különböző helyszínekre. Azonban, miközben a kamera mindig a tér csupán egy szeletét mutatja, közben a cselekmény mindenütt, sőt gyakran jórészt a kép keretein kívül is zajlik, aminek köszönhetően gyakran kerül végül a képbe olyan elem, szereplő vagy történés, aminek a létezéséről előtte nem tudtunk. Szlabospitszkij hihetetlen, csak a legnagyobbakra jellemző (Tarr Béla jut néha eszünkbe) érzékkel aknázza ki a filmbe mint médiumba eleve belekódolt térábrázolás feszültségkeltő és jelentésteremtő erejét.
Ha mindez nem lenne, a film akár banális iskoladráma is lehetne: a kissé naiv srácot egyből behálózza a kolesz kemény bandája (ez lenne a törzs), amely a kisebbek terrorizálásán és az apró előjogok kivívásán kívül néhány osztálytársnő prostituálásával is foglalkozik. A kibontakozó hatalmi harc és szerelmi szál együttesét végül az a brutális költőiség – nem találok más kifejezést rá – teszi igazán felkavaróvá, amellyel a rendező és zseniális színészei a testi jelenlétet, a fizikai érintkezés (verekedés, szex vagy éppen abortusz) ábrázolását megoldják. Erő és gyöngédség, közelség és távolságtartás, megmutatás és elrejtés keveredik ezekben a jelenetekben valami olyan különös eleggyé, ami miatt ez a film – a forgatókönyv és a dramaturgia néhány apró, első filmre jellemző sutasága ellenére – sokáig kísért. Ha csak ezt az egy filmet vetítette volna a Cinefest, már megérte volna megrendezni a fesztivált.
Hagyományos szerelmi sztori lehetne a Birthday Present, a kisjátékfilm verseny fődíját nyerő alkotás, de egyszerűsége ellenére ennél sokkal többről van szó. Jeruzsálemben találkozik futó kalandra a helyi izraeli férfi és az osztrák turistanő – ez utóbbi hazautazása előtt egy nappal. Könnyednek ígérkező együttlétük késő estére azonban ügyeletes gyógyszertárak utáni kutakodásba torkollik: esemény utáni tablettára lenne szükség. Guy Lichtenstein rendező munkája azért különleges, mert három szintet képes egyszerre úgy működtetni, hogy bár mindegyik külön-külön is megállja a helyét, együtt alkotnak erős egységet. Egyrészt az egész történet alapját a világ egyik legspeciálisabb városa, Jeruzsálem képezi, amit sikerül úgy bemutatnia, hogy csak nagyon ritkán esik sztereotípiákba. A második szinten a két főszereplő külön világa, illetve azok különbözősége található, az, ahogy másként értelmeznek megnyilvánulásokat, gesztusokat és persze társadalmi szerepeket. Harmadiknak pedig ott van a közös éjszakájuk, az összjátékuk, a pillanatokra felbukkanó „mi” a sok én között. Világok, érzelmek és kultúrák ütköznek ebben a maga nemében egyszerű, minden öncélú virtuozitást nélkülöző, mégis komplex emberi érzéseket megmozgató filmben, aminek nagy érdeme, hogy a téma ellenére remekül tudja minden esetben elkerülni az érzelgősség csapdáját.
A fesztivál fődíját szlovén elsőfilm nyerte, amelynek sokoldalúsága már a kétértelmű címből is kiolvasható. Az Osztályellenség ugyanakkor itt a szó szoros és konkrét értelmében szerepel: egy középiskolai osztály ellenségévé váló szigorú tanárról van szó. A főszereplő némettanár egy középiskolai tragédia küszöbén veszi át az osztályfőnökséget szülési szabadságra távozó elődjétől: az amúgy is magába forduló és labilis Sabina – látszólag a tanár, illetve néhány osztálytárs szavainak, viselkedésének hatására – öngyilkos lesz. A film azt a folyamatot követi végig, ahogyan a mogorva, a jó teljesítményre való motiválást csakis pszichés nyomásgyakorlással, feszültséggel elképzelni tudó tanár a „vaskalaposság” miatt szenvedő diákok céltáblájává válik, akik végül azzal vádolják, osztálytársuk a férfi miatt lett öngyilkos.
Rok Bicek rendező megközelítésében az az érdekes, hogy filmje egyszerre beszél egy valós pedagógiai problémáról és a megbélyegzés iskolapadokon túlmutató, társadalmi szintű jelenségéről. Ráadásul az idő előrehaladtával a helyzet egyre kuszább, a történetben előrehaladva egyre kevésbé vagyunk képesek eldönteni, hogy valójában kinek van igaza, és ki mennyiben felelős a történtekért. A film persze egyáltalán nem hibátlan, több apró megbicsaklása, a színészvezetés hiányosságai, illetve a fordulatok időnkénti átgondolatlansága jelzi, hogy kezdő rendezővel állunk szemben. Mégis a megközelítés egésze, a rendkívül fontos probléma iránti érzékenység egy olyan alkotót sejtet, aki nem átall olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyekre nem tudja, vagy akár nem is létezik egyértelmű válasz, netán megoldás.
Az idei Cinefest e három film miatt marad emlékezetes, és igazolja újra azt, hogy a közelmúltbeli komoly botrány (lásd DunaDock) ellenére egy jól válogatott, szociális kérdések iránt érzékeny filmekre is nyitott fesztivál. És akkor nem beszéltünk arról, hogy a kortárs film olyan, a rendes hazai moziforgalmazást bizonyosan elkerülő csemegéi is zsúfolásig töltötték a termeket, mint a Cannes-ban debütált Mommy (Xavier Dolan), vagy a Sundance díjas, igazi közönségkedvenc Whiplash. Bár a Filmszemle néhány éves szüneteltetésével lett volna rá esély, az októberre beharangozott Filmhét miatt a közeljövőben szinte biztosan nem veszi át Miskolc a magyar produkciók hazai premierhelyszínének szerepét. Ennek ellenére rendkívül fontos, hogy a nagyszabású bemutató révén kiemelt eseményt biztosítanak egy-egy friss hazai alkotásnak is – így kapott lehetőséget a megmutatkozásra a végül díjat is nyert Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című Reisz Gábor film. Összességében a nem egyenletes színvonalú válogatás és az időnkénti sutaságok ellenére a Cinefest megkerülhetetlen eleme a hazai filmes életnek – botor az a filmrajongó, aki kihagyja.