Kertész Imre lassan az általa mélyen megvetett „furmányos” irodalom kertjébe téved, annyiféle magyarázattal, elemzéssel, önértelmezéssel nehezíti és bontja ki műveinek holdudvarát, hogy az olvasó már maga is ennek az íróilag képzelt áltragédiának a szenvedő részese lesz. Úgy érzi, hogy az első irodalmi Nobel-díjas honunkbeli (mert az ő határozott kijelentése szerint nem magyar) író olyan terheket rak a vállaira, miközben maga alatt vágja nagy kéjjel a fát, hogy ez a sokszor ténylegesen lecsupaszított fájdalom a befogadó számára bensőségesen lakályossá válik. A naplókból, regénykezdeményekből, feljegyzésekből összeállított kötet aligha nyújt az olvasó számára értelmezhető egységes koncepciót, ám ennek hiányára logikus magyarázatot ad a szerző.

Ha térben és áttekinthetően szeretnénk látni A végső kocsma című kötet gondolat-áradásának fontosabb pontjait, leghelyesebb, ha a pokol köreiként képzeljük el mindazt, amit Kertész ebben a kötetében magára vesz, és önmagáról állít. Ezeknek a bugyroknak a nevei lehetnének: a sikertelenség, a siker; a zsidó identitás, a zsidóság tragédiája; az emberi hiúság, a narcisztikus elme túlkapásai; a magányos lét és a társas, családi élet csődje-boldogsága; a szülőhazájához fűződő ambivalens viszonya; az érinthetetlenség baljós bája; a betegség és a túlzott önsajnálat s az önbizalom lényegbeli hiánya, amellyel örökösen a maga írásait, képzeteit értelmezi.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy van valami Kertészben a dandyből, aki hedonista életszemlélete mögött mindig talál valamilyen fájdalmasan tragikusat, amelyet önelégülten élvez. „Szeretem a szép életet, amelyhez sötét gondolatok társulnak” (140.) – vallja. Vagy még teátrálisabban: „Szeretnék a nagy gondolatok kertjében lakni.”(69.) Mivel a jelen kötet az előző opusz (Mentés másként) anyagának válogatott feljegyzéseit is tartalmazza, óvakodni kell, hogy az ott leírtak, a kritikus fülében megragadt visszhangként semmiképpen ne keveredjenek az itt leírtak párhuzamos gondolataival.

Főként az irodalompolitikai kirohanásai, a magyar szellemi élet egykori hivatalosságai elleni ellenszenvének megnyirbálása szembetűnő, noha egyáltalán nem logikus, hiszen amit ott Heller Ágnesről – neve említése nélkül – állít, itt más, liberális, baloldali szellemiségű emberekkel szemben újra csak felemleget. Személyes sértettségének oka, hogy legalább húsz évet elvettek az életéből; ha megfelelő kritikai visszhangra talált volna Sorstalanság első kiadása, akkor még potens szellemként élhette volna meg ezt a későn jött dicsőséget.

A másik szempont az eleve kárhozatra ítéltek listája, akik a legújabb, a Nobel-díj utáni opuszok kritikai megítélésében nem képesek Kertész elvárásainak megfelelni, akár szóban, akár írásban bizonyos hiányosságokat, stiláris laposságot, a hatvanas évek regényszerűségének honi szűklátókörűségét érzik visszahallani a Felszámolásban. Itt csak kevés szerzőt nevesít: Ligeti a fő inkvizítor, mellette Radnóti Sándor az, aki képtelen a mű zsenialitását megérteni. „Radnóti „elvető” kritikája a Holminak nevezett agresszív bulvárlapban. De miért is szeretné szegény a könyvet, ha egyszer a könyv az őféle (sic!) emberek csődjéről szól. Én már különben régen megértettem, hogy miért örvendenek akkora ellenszenvnek világszerte a liberális zsidók.”(249.)

A könyvnek két szélsőségesen eltérő kritikai visszhangja is jól mutatja, mekkora zavar támadhat egy, a maga nemében roppant fontos kötet értékítéletében. Egyrészt Vári György végletes rajongása (Népszabadság), amelyben a mű tragikus mélységeinek hitelességét dicséri, s mintegy csak mellékesen jegyzi meg, hogy némi szerkesztői figyelem kirostálhatta volna a bántóan igazságtalan, a politikailag túlzó elhajlásokat. Másrészt Bán Zoltán András (Magyar Narancs) a kései Kertész-jelenséget átfogóan górcső alá vonó kritikája, amelyben immár többszörösen megállapítja, hogy az író az utóbbi köteteivel végképp kijelentkezett a minőségi, a saját magaslatait és függetlenségét megteremtő irodalmi kánonból, a teremtő képzelet helyett a személyeskedés és a folytonos önigazolás labirintusába tévedt, hiúsága és a magyar irodalomból való öncsonkító kivonulása mérgező szellemiséget áraszt. A kötet halmozottan maga előtt görgetett kérdéseit Bán egy „giccsértelmiségi” inkognitóba bujkáló szomorú végkifejletének látja, amelyben, mint „önmaga csődtömeggondnoka”, már a szerepek rég elhagyták, s ebben a kocsmában véli számba venni a róla mintázott kosztümös világfiak nagyzási hóbortjait.

„Magam talán középre állok. / Talán este van. Talán alkonyat. / Egy bizonyos: későre jár” (Végkifejlet) – mondhatná a kritikus a Kertész által is többször idézett Pilinszkyvel. De mindez nem csak rá vonatkozna, hanem éppen Kertész e századbeli munkásságának rejtett ambíciójára. Hogy a címbéli kocsma mennyire találó és originális, arra egy Baudelaire-idézettel felel Az óra című versének utolsó szakaszával: „S még a Bűnbánat is (oh bús utolsó Csárda) / Mind így szól: vén bolond! halj meg, későre jár!” Alig lehet eltekinteni a Pilinszky-verssel való szövegbéli egyezéstől, nem beszélve az utolsó életteli kocsma-csárda vigasztalhatatlanul is vigaszként telített jelentésétől, amely Petőfitől kezdve, Adyn, Krúdyn keresztül egészen József Attila „e mai kocsmán” való túllépéséről szól.

Aki a folytonos elkülönülés írója volt, most a társadalmi-közéleti szerepe szerint középre húz, s fájdalommal éli meg, hogy a pokolbéli bugyrok mélysége felé tart. Sem a jobb oldalt, ugye, azt nem, sem pedig a liberális baloldalt nem szenvedheti. Az eltökélten szubjektív értékítéletei mögül is felsejlik ugyanakkor, hogy Kertész egész irodalmi munkássága és írói hitelessége az egzisztencialista filozófia kissé megkésett, de mélységében nem annullálható reprezentációja, amely, Pilinszkyvel egyezően, a személyiség érvényességének, az elidegenedésnek múlt századi kultúrsokkjával áll rokonságban. Mindenkor, ha saját írói alkatát akarja érvényesen megfogalmazni, csak a maga szemlélte bábszerű ürességre talál. Egyre mélyebben hatol ezeknek a megtalált szerepeknek az összefüggéseibe, és mindenféle közszereplése, a létezés kátyúinak buktatói, ugyanolyan hitelességgel szolgálnak számára, mint az Auschwitz-beli tapasztalatok feldolgozhatatlan evidenciája. Lebilincselő és tragikus, hogy az efféle tudati poggyásszal terhelt író, amikor az abszolút igazság felé törekszik, a pokol bugyrainak mélysége felé tör. Minderről Hegel sorai idéződnek a kritikus elméjébe: „Kiderül, hogy az úgynevezett függöny mögött, amely állítólag eltakarja a belsőt, nincs semmi látnivaló, ha mi magunk nem megyünk mögéje, éppannyira azért, hogy lássunk, mint azért, hogy legyen mögötte valami, ami látható.” (A szellem fenomenológiája. Akadémiai kiadó, 1979.  94.)  

Amikor Kertész a huszadik század egzisztenciális csonthéját igyekszik feltörni, megfeledkezni látszik arról a tényről, hogy az egyetemes mondanivaló teremt mindig középet, hogy minden bugyor mélyén az átélt szenvedések és szenvedélyek üressége lapul. Amit elhagyni vélt, az volt az érvényes, amit megtalált, az a lét egyszeri véletlensége, egy kimert kút, amelyhez már csak szenvelegni járnak vissza a szerencsés sikeresek, hogy elmélkedésük eredetiségét felidézzék. A sokaság nélküli közép, a lágerek múzeumszerű evilágisága előtt emlékezők hivatalossága, ahol csak Holocaust-bohóc lehet az ember.