"Ha sokkoló akarsz lenni és nem vagy az, hát az a sokkoló!" – mondta egyszer Marcel Duchamp, valamilyen rosszul feltett kérdésre válaszolva. Habár az ARC ezúttal helyesen kérdezett, a kiállított pályaművek kapcsán nem egyszer tűnik relevánsnak Duchamp bon mot-ja; a „Te miben hiszel?” kérdésre adott, néhol sikerült, de sokszor esetlen feleletek ugyanis arra mutatnak rá, hogy az ARC-nak talán ugyanezt a kérdést kellene feltennie önmagának is.

Mielőtt úgy tűnne, hogy a válogatott művek évről évre szembetűnő ötlettelensége vagy tartalmi kiüresedése fölött kesergők táborát kívánnám gyarapítani, korántsem; inkább ama funkció meghatározhatóságán és teljesülésének lehetőségén van a hangsúly, melyet az ARC köztéri pályázata az általa létrehozott mediális platform révén újra és újra betölteni igyekszik. A „Te miben hiszel?” kérdése nemcsak azért szerencsés, mert egyrészt a privát és nyilvános szféra közötti játéktér határainak pozícióit végre tematikájában is célzottabban érinti – lásd Székely Petra Barátság vagy Korolovszky Anna és Tóth Petra #hiszekazujrairhatocdben című munkáját –, az arc és az arctalan tömeg régóta jelenlévő páros hívószavaival megidézett jelentéskapcsolatok konkrétabb újragondolására is ösztönözve egyúttal – mint Bódi Kati: Ki vagy? vagy Mózes Anna Mindenki egyért, egy mindenkiért című plakátjain –, hanem azért is, mert éppen e platform „képkulturális agoraként” való szerepeltetésének mibenlétét firtatja.

Kassák, aki a reklám és a társadalmi szerepvállalás összetartozásának gondolatát önmaga és pályatársai számára egy szociális alkotó ideálján keresztül rögzítette –, igen korán felismerte azt a lehetőséget, miszerint a plakát orgánuma az „egyszerű és ökonomikus” megvalósításnak köszönhetően a termelés és a fogyasztás között álló „erőkomplexumként” láthatja el feladatát. E felfogás, mely a plakát funkcióját nemcsak egy külső erő közvetítésében határozza meg, hanem a sikeres formai megvalósulást bizonyos „szociológiai és pszichológiai” mechanizmusok tudatos mozgásba hozásának fokmérőjéhez köti – hiszen a plakát mindenekelőtt hatni akar –, szorosan összefonódik azzal az elgondolással, mely szerint az alkotó szándékát mindig valamilyen „megülepedett massza vagy ellenséges áramlat áttöretése” képezi. Ahhoz, hogy a plakát e feladatnak eleget tegyen – azaz, hogy a „legnagyobb és legmodernebb propagandaeszközzé” váljon –, meg kell szabadulnia az általa bemutatott tárgy igenlésének és konkrét promóciójának képzetétől – megtanulva inkább „kvalifikálni és közhírűvé” tenni azt –, melynek egyik legfontosabb eszközét az alkotásról való lemondás jelenti a már adott anyag alakításának kedvéért.

Az ARC chartájában rögzített vállalás, mely jórészt Oliviero Toscani munkáinak hatására az óriásplakát társadalmi célú üzenetek közvetítésére alkalmas lehetőségeit akarta kihasználni, már Toscani esetében is nehézségekbe ütközött, amennyiben előbb-utóbb fel kellett ismernie a reklám, az eladásra kínált termék és a bemutatott társadalmi probléma között feszülő etikai összeférhetetlenséget. A Toscani-féle Benetton-plakátok politikai szerepvállalását ugyanakkor épp a reklám eszköztárának és fő funkciójának – a figyelem felkeltésének – felhasználása tette lehetővé, hiszen a banális, ismert és sokak számára hozzáférhető képi elemek politikai tartalommal való telítődését az árunak a társadalmi egyenlőtlenségek bemutatása révén való népszerűsítése idézte elő. Toscani egyrészt a nyugati társadalmi sztereotípiák képi megerősítésével azt a történetileg meghatározó elképzelést fogalmazta újra, mely szerint a művész, aki a társadalom politikai megújulásának aktív részese kíván lenni, a sikeres plakát segítségével – ahogyan Kassák fogalmazott – „csalhatatlan fokmérőjét adja kereskedelmi, ipari, politikai és művészeti életünknek.”

Toscani – aki egy, már az elődök által kialakított formanyelvet, s számos ekképp rögzült szimbólumot kapott örökbe – a plakát hordozó felületének ezt az adottságát ismerte fel, s nem tett mást, mint a szimbólumok ismétlődésének mechanizmusát és történeti jelentéstartalmait manipulálta. E mozzanattal egyrészt újra individualizálta, s a művész egyéni szócsövévé tette a plakátot – jóllehet direkt kereskedelmi viszonyait is újraírva egyúttal ki is vonta a fentebb felvázolt mechanizmusból –, másrészt legsikerültebb munkái úgy bizonytalanították el a szimbólumok rögzült jelentéstartalmait, hogy látszólag megerősítették azokat.E műfaji megfontolás, egyáltalán a plakát és reklám összetartozásáról alkotott elképzeléseink ebbéli újragondolása a képzőművészeti plakát individualizmusának felszámolására törekedett, s Kassák esetében nem is gondolható el a festészet megújításának, vagy a szép esztétikai minőségének a hasznos és hatásos funkciói alá rendelése nélkül. Ám épp ezért válik fontossá, hogy a plakát, ahol a téma apropója mind gazdaságilag, mind „szociálisan” időleges, arra törekedjen, hogy az „életből nyert” matéria alakítása közben olyan formanyelvet hozzon létre, mely révén a plakát kritikailag értékelhetővé válhat a későbbi korok számára, s e későbbi kritikus közönségét is e mozzanattal teremtse meg egyúttal. A plakát csak úgy őrizheti meg e szerkezet dinamizmusát, ha jelen van a mindennapi élet tereiben, s mindenki számára hozzáférhető aktualitásában olyan hordozóvá válik, mely lehetővé teszi bizonyos alakzatok, képek beépülését és szimbólummá válását vizuális szókincsünkbe.

Csakhogy az ARC-on bemutatott számos alkotás éppen ezzel a feladattal nem tud mit kezdeni, mert annak csupán egyik, vagy másik oldalát képes maradéktalanul érvényre juttatni. Még Halász Géza harmadik helyezett Derkovits-parafrázisa (Csúcsforgalom) – amely az ARC egyik legkitűnőbb munkája – sem hagyja teljes mértékben érvényesülni a plakát technikai eszköztárát – ti. túlságosan is „bőbeszédű” –, miközben az általa felhasznált képi motívumok talán leginkább alkalmasak a bemutatni kívánt téma aktualizálását illetően. Az idei Borz-díjas alkotás ugyanakkor – Szinovszki Léna és Szamosi László „Hiszek egy … (III.)” című munkája – valamelyest eleget tesz ennek a követelménynek, amennyiben az egyenruha – vagyis a sokak által ismert jelentéssel bíró képi hordozó – aktuális és patetikus jelentéstartalmait egy mindenki számára azonosítható, banális tárgy – az iskolai tábla – révén fordítja ellentétébe. Miközben látszólagos összetartozásukat a Hitvallás szövege révén igenli – ami egyúttal a szóban forgó csoport meggyőződését is megerősíti – éppen e tartalmak összeférhetetlenségéről győzi meg a plakát nézőjét, s hirdeti egyúttal: a tábla felülete újraírható. Az ARC első díjas pályaműve – a Macskabajusz Művek Egyenlőség, testvériség, közbeszerzés című plakátja – bizonyos értelemben fordítottan jár el, amikor a focipálya egyenlőtlen elosztását a plakát címével igyekszik polemikussá tenni, ám vizuális retorikája az előbbi plakát provokatív hatását részben ezért nem is tudja utolérni.A kortárs plakátnak, amely ennek mintájára kíván társadalomkritikus lenni, hasonlóképpen kell eljárnia bizonyos képi mintázatok alakítása során, az ARC-nak pedig, amennyiben „képkulturális agoraként” kíván fellépni, e feladat minél sikeresebb megvalósításait kell az elrendezés által párbeszédre ösztönöznie. A verseny nem abban áll csupán, hogy ki mond nagyobbat – azaz, ki az, aki technikailag és vizuálisan tökéletesen alkalmazza a figyelemfelkeltés eszköztárát – hanem az, aki megérti e szimbolikus formanyelv történeti jelentéstartalmainak vonatkozásait, vagyis, aki képes kontextualizálni és rekontextualizálni a szóban forgó képi elemeket anélkül, hogy megmaradna az egyötletes bon mot-k terepén.

Az alább bemutatott megközelítés alapján Varga Bence (Ki)Vándorút és Jinda Balázs Hiszek az összetartozásukban című pályamunkáit tekintem a leginkább sikerült kísérleteknek, jóllehet más, a kiállítás értékelése kapcsán felmerülő szempont érvényesülése is hasonlóképpen jelentős súllyal esik latba. Figyelemre méltó, hogy a ma terítéken lévő politikai tartalmak egyik legkényesebb témájának, a sajtószabadság mibenlétére vonatkozó kérdéskörnek számos, igen ötletes bemutatásával találkozunk, ahol Kocsis Levente Nem merem leírni című munkája önmagában is a kiállítás egyik legérzékletesebb darabja. A leghumorosabb plakátokat pedig – melyek idén is a válogatás részét képezik – kétségkívül Farkas Gyöngyi és Rieder Béla A koncertre jöttünk című és Danyi Nándor János Fejlődés (A technika változik. Mi nem) című munkái jelentik.

A kiállításnak kétségkívüli érdeme – ahogyan az a plakátok elrendezése esetében is világossá válhat –, hogy a művek által megszólaltatott sokféle témát és tartalmat tudatosan igyekszik párbeszédbe állítani az általa elfoglalt tér adottságait okosan ki-és felhasználva egyúttal. Csakhogy ahhoz, hogy az ARC ne elégedjen meg az egyötletes, szellemes, de hamar elfelejtődő munkákkal, a plakát műfaji és történeti értelemben vett szempontjait is erőteljesebben érvényre kell juttatnia a válogatás során – a fentebb bemutatott szempontok pedig egy effajta lehetséges kontextust próbáltak bemutatni a feladat megértése érdekében. Mert mindig kell – s főként most –, hogy legyen olyan platform, mint az ARC, de vállalásáról önmagának is gondolkodnia kell – azaz, egyértelművé kell tennie, mit gondol a plakátról, hogy azon keresztül vállalt társadalmi funkcióját kulturális agoraként ténylegesen betölthesse.  

A kiállítás 2014. szeptember 21-ig tekinthető meg.