Hollywood fantasy adagja idén is elsősorban biztonsági recept alapján készült, amennyiben elsősorban jól bejáratott popkulturális és képregényes ikonok (Godzilla), ezen ikonok végletekig való sűrítése egy alkotásban (X-men: Az eljövendő múlt napjai), valamint folytatások (Hobbit) jelentik a kínálatot. Minden érdekessége mellett még a Bosszúálló utalásokkal teletűzdelt A galaxis őrzői sem szállította feltétlenül azt a friss vért, amire a beharangozások alapján számítani lehetett. 

Az útvesztő már-már szinte merész vállalkozásnak tekinthető ebben a közegben, hiszen „csak” egy bestseller adaptációról van szó, ráadásul egy lényegében elsőfilmes rendező (Wess Ball) vezénylete alatt. Ugyanakkor tartalmilag nagyon is szépen betagozódik a kortárs fantasy filmek tinédzsereket középpontba állító vonulatába, habár ezen túlmenően – az épp annyira új, hogy az még nem zavaró jegyében – hozott magával friss elemeket.

A James Dashner háromrészes regényciklusának első darabjából készült filmben egy tizenéves fiúkból álló csapat megpróbáltatásait követhetjük végig. Körülbelül negyvenen rekedtek egy erdei tisztáson és a nevükön kívül semmire sem emlékeznek. A szabadulásukhoz vezető egyetlen reményük a tisztást körbefogó hatalmas labirintus, amely azonban naponta változtatja az alakját és a folyosóin éjjelente félig-gép szörnyek, a Siratók vadásznak a kint kószálókra. A fiúk az évek során felosztják a feladatokat: míg egyesek földet művelnek vagy házat építenek, mások napközben a labirintust járva a kiutat keresik. A külvilággal való kapcsolatot csupán egy titokzatos lift jelenti, amely rendszeres időközönként segédeszközöket és újabb tagokat szállít nekik.

A tisztásra érkező legújabb fiú, Thomas (Dylan O’Brien) azonban némileg felborítja az addigi stabil rendszert. Más, mint a többiek, gyorsabban alkalmazkodik a helyzethez és látszólag több mindenre emlékszik. Érkezésekor egy sor szokatlan változás veszi kezdetét: a labirintus mozgása átalakul, a Siratók agresszívebbek lesznek, valamint megjelenik a csapat első és egyetlen lány tagja is, Teresa (Kaya Scodelario), aki, ha lehet, még jobban próbára teszi a bejáratott szabályokat. Ráadásul érezhetően valami kapcsolat fűzi Thomashoz.

A történet kétségkívül sokban köthető a kortárs fantasy adaptációk olyan tagjaihoz, mint a Harry Potter- vagy különösen Az éhezők viadala széria. Ezekben a történetekben, Thomashoz hasonlóan, egyaránt megjelenik a kiválasztott, felelősséget és önfeláldozást vállaló hős, az őt segítő kortárs csoport és az ellenséges felnőtt autoritás. Míg azonban Az éhezők viadalának szigetén (akárcsak az előképnek tekinthető A Legyek Ura vagy a japán klasszikus, a Battle Royale esetében) a kényszerpályán mozgó tinédzsercsapat tagjai egymás ellen kénytelenek harcolni, mintegy belenevelve a résztvevő gyerekeket a kapitalista versenylogika torzképébe, Az útvesztő egy jóval optimistább világképet sugall. A gyerekek mikroközösségében a fiúk összedolgoznak, elfogadják a rájuk osztott feladatokat és ebből még a Thomas kapcsán jelentkező furcsaságok is csak nehezen billentik ki őket. 

Éppen ezért a film lényegi konfliktusa sokáig tét nélküli marad. A fiúk, akárcsak egy kollégiumi közösségben, elvonulva a veszélyes (labirintus) és felnőtt (a labirintuson túl sejthető) világtól, fegyelmezetten élnek a behatárolt terükben, éjszaka pedig a tábortűz körül, nyári táborok hangulatát idéző összejöveteleket tartanak. Az újoncok komolytalan csúfolásán kívül alig-alig jelenik meg lényegi konfliktus, a rend megőrizhetőnek tűnik. A hazajutás vágya így inkább csak a kíváncsiság szintjén motivált. Ráadásul a könyv végkifejletéhez képest jelentősen leegyszerűsített megoldás kulcsa is leginkább csak a puszta elhatározásban merül ki. A fiúk szenvedése, illetve a film során hangsúlyozott küzdelmei ezért kissé erőltetettnek hatnak, amit a Siratókkal való, horrorba hajló harcjelenetek sem ellensúlyoznak mindig.

A színészek is éppen ezért csak a film végére csillogtathatnak meg néhány erősebb színt a palettájukról. A fiatalok jó részét már sorozatokból, illetve filmekből ismert fiúk alakítják: az Igazából szerelemből megismert Thomas Brodie-Sangster hitelesen és könnyedén hozza a Trónok harcában már kipróbált szerepét, a hős határozott segítőjét, akárcsak Will Poulter (Családi üzelmek) a kicsit lúzer, kicsit ellenszenves bajkeverőt. Egyedül az egyetlen női szereplő, Kaya Scodelario teljesít laposan, jóllehet összetettebb pillanatot nem is nagyon biztosított neki a forgatókönyv.

Ami azonban erőteljes és eredeti motívum Az útvesztőben, az a legmerészebb összeesküvés-elméleteket felidéző felügyelet, amelyből egyszerűen nincs kitörés. Még Az éhezők viadala irányítható természeti csapásai és multimédiás megfigyelési rendszere is eltörpül Thomasék világához képest. Ugyanis hőseinknek újra és újra rá kell ébredniük, hogy minél inkább úgy érzik, hogy legyőzték az ellenséget, annál inkább csak egy óramű pontosságával működő terv részei lesznek. A felnőttek nem csupán a gyerekek fizikai környezete, de gondolatai felett is mindenhatónak tűnnek.

Ezt a paranoid elképzelést erősíti, hogy a könyv cselekményéből nem ritkán kihagyták a természetfeletti elemeket (telepátia, végtelenített szakadék, időjárás módosítás), realisztikussá és megfoghatóvá téve az amúgy álomszerű borzalmakat. A labirintus a végletekig csupaszított, de kőkemény indusztriális környezetet idézi fel, amelynek falai egy gyár futószalagjai mintájára az adott programnak megfelelően mozognak és minden emberi melegség idegen tőlük. Ezzel szemben gyönyörű kontrasztba kerül a fiúk tisztása a maga zöld és szabálytalanul elhelyezett fákkal teli közegével. A film végi nagytotál a labirintusról pedig mindennél jobban megtestesíti az egész alkotást átható csapdaszituációt. Összességében csak remélni lehet, hogy egy ilyen erőteljes felütés kiteljesedhet a folytatásokban.