Amikor szeptember 9-én a világ techgurujának konferenciáján, a legújabb iPhone termékőrület kirobbantásának háttérzaja előtt jelentette be a U2, hogy öt év után végre elkészültek új stúdiólemezükkel, aligha lepődött meg bárki is. Nem volt meglepő a helyszín és a körítés, hiszen a U2 és Apple: két régi jóbarát, akik már 2004-ben összerakták a fejüket, hogy az akkor még frissen induló, azóta a világ legnagyobb zenei áruházának számító iTunest és az új iPodot reklámozzák. És nem volt meglepő azért sem, mert az ilyen „nem várt” megjelenések már-már kötelezőnek számítanak a másodpercre kiszámított sajtókampányok és az előadagolt kislemez-premierek korában. Tavaly karácsony előtt például Beyoncé dobta fel az iTunesra a csak 2014-re ígért nagylemezét bármiféle bejelentés nélkül, azelőtt pedig Jay Z osztotta szét aktuális albumát ingyen a Samsung-okostelefonosok között. Az Apple–U2 konglomerátum ezt a két módszert ötvözte, mikor kedden az összes iTunes-felhasználó albummappájába elhelyezte a Songs of Innocence-t. S hogy miért volt szüksége az ingyenes premierre „a világ legnagyobb rockzenekarának”, valamint a világ vezető IT-cégének?

Az Apple ráutaltsága a kevésbé egyértelmű, pedig nekik is jól jön a sajtófigyelem és az iTunes-eladások esetleges bedurrantása. Az utóbbi években elszaporodó streaming szolgáltatások ugyanis jelentősen visszanyesték az online dal- és albumeladásaikat. Az iTunesnak, mely a nullás években átcsoportosította a nagykiadók bevételeit az elapadó CD-eladásokról a centes webáruházas értékesítésre, komoly kihívást jelentenek a Spotify, a Deezer és társaik, amelyek annyi pénzért (tíz dollárért) kínálnak hozzáférést a világ kvázi összes könnyűzenéjéhez, amennyiért az Apple-nél egy albumot lehet megvásárolni. Zeneipari szakértők szerint a speciális streaming-vállalkozást, a Beats Musicot is azért vásárolta fel az Apple súlyos milliárdokért, hogy beszálljon a streaming-versenybe. A spekulációk alapján az Apple azon stratégiáját is előrejelzi a U2-album megjelentetése, amely szerint a Beats Musicot kiadóként is működtetni szeretnék.

„Fontosnak maradni sokkal nehezebb, mint sikeresnek lenni” – adja meg az Apple helyzetére is rezonáló választ Bono, aki szabadidejében nemcsak a világ sorsa, de zenekarának esetleges irrelevanciája miatt is aggódik. Az énekest anno lelombozta a 2009-es No Place in the Horizon vegyes fogadtatása és „mindössze” ötmilliós eladása, hiába jelentett ez is platinalemezt az együttesnek. A U2-t, amely az elektronikával kacérkodó Pop szereptévesztése után – saját szavaival – újra jelentkezett a világ legjobb bandájának az állására, manapság bevallottan egy cél vezérli: minél több emberhez eljuttatni a zenéjét. Nem öt, inkább ötszáz millióhoz. A bevétel így is biztos, hiszen az albumot nem Bono, hanem az Apple osztogatja ingyen. A zenekar a pletykák szerint 30 millió dollárt rakott zsebre az albumért, a cég ráadásul a marketingkampányt is magára vállalta (ebből kifolyólag az első kislemez, a The Miracle [of Joey Ramone] ugyanúgy Apple-reklám alatt szól, mint 2004-ben a Vertigo).

A Songs of Innocence megjelenése tehát azt a stratégiát valósítja meg sokkal sikeresebben, amivel Prince négy éve, a 20Ten kapcsán próbálkozott, mikor is különböző országokban különböző újságoknak adta el lemezének forgalmazási jogait. Az albumlicenszelés keretében a zenészt is megfizetik, aggódniuk tehát nem kell a terjesztés miatt, a felvásárló cég pedig ha nem is ingyen, de reklámot kap, és kapcsolatot épít ki a „megvett” együttes rajongóival. A módszer persze csak a legnagyobb sztárok számára kínál járható utat, így csak átmeneti megoldást jelent a lemezkiadás válságára.

Az aktuális deallel egyértelműen a U2 járt a legjobban, akiknek új lemezét potenciálisan 500 millió ember hallgathatja meg. Ez a húzás a legalkalmasabb arra, hogy bővítsék a közönségüket abban a korban, amikor a zenészek úgysem az albumeladásokból, hanem a turnébevételekből töltik fel a bankszámláikat. Ne felejtsük: hiába teljesített gyengén a 2009-es lemez, az azt követő U2 360° Tour minden idők legsikeresebb (!) turnéja volt 7,2 millió eladott jegyével és 736 milliós jövedelmével.

Az új U2-lemez tökéletesen simul ehhez a hallgatómaximalizáló marketinghez. Pop ide, All That You Can’t Leave Behind oda, a Songs of Innocence a banda legpoposabb és legragadósabb albuma hosszú idők óta. Aligha véletlen, hogy a U2-hangzás kialakításában és folyamatos megújításában oroszlánrészt vállaló szakembereket (Brian Enot, Daniel Lanoist és Steve Lillywhite-ot) félretolva szerződtettek felkapott, kísérletező kedvű (Danger Mouse) és trendi, slágergyáros pop-producereket (Paul Epworth, Ryan Tedder). Ha zeneileg, művészileg már nincs hangsúlyos mondanivalójuk – mert lássuk be, nincsen –, akkor törvényszerű, hogy a U2 is a kortárs indie rock bandákkal és popdívákkal versenyez a figyelemért.

Az áramvonalas popszámokkal megszórt új lemez pedig végig leköti a figyelmet, nem kalandozik el, mint a No Place…, és nem sokkol, mint a Pop. Sármját pont az adja, hogy Bonóék visszafaragtak a nevükhöz hozzátapadt bombasztból, a korai éveket és személyes (zenei) hatásokat körbetapogató dalszövegek okán pedig Bono is földközelibb, direktebb dallamokat énekel. Kevés az egyértelmű melléfogás, a túlzottan stílusidegen húzás (talán csak a The Clash-énekes Joe Strummer előtt tisztelgő, diszkós This is Where You Can Reach Me Now), a korong mégis változatos és sokszínű, amilyennek egy számonként értékesített iTunes-albumnak lennie kell.

A filmzenés effektekkel dúsított, erős kézzel producerelt Songs of Innocence az (album)koherenciával játszik el, miközben a „U2 legszemélyesebb lemeze” szlogen fogja össze a hol Bono édesanyjának (Iris), hol a dublini lakóutcájuknak (Cedarwood Road) emléket állító dalokat. Tipikus U2-slágerek is sorjáznak, előbb a milliméterre kiszámított, de jól működő Every Breaking Wave, majd a lírikus Song For Someone, de a lemezt mégis az újdonságok húzzák. Mint a The Edge szokatlanul széttorzított gitárjával tüntető The Miracle (of Joey Ramone), amelynek zeneileg persze vajmi kevés köze van a Ramoneshoz, de szaggatott ritmusaival, stadionközönségre kalibrált óóó-refrénjével telibe talál. A Raised By Wolves dallamvezetése, a Sleep Like A Baby Tonight new wave-es, szintitezátoros bevezetője vagy a The Troublesban Bono és Lykke Li svéd énekesnő duettje pedig mind hozzátesz ahhoz, hogy a Songs of Innocence második fele alig emlékeztessen a régi U2-ra. És ez a legjobb, ami a lemezzel történhetett, hiszen az utóbbi két korongon már semmilyen újdonságot nem tartogatott a U2-s hangzásvilág.

A legjobb szám mégis az Iris (Hold Me Close) a maga előtérbe tessékelt basszgitár-grúvjával, védjegyszerűen keringő Edge-gitárdallamaival és Mullen finoman diszkósra vett dobolásával. Jellemző szerzemény, amelyben egybeér a korai poszt-punk albumaik hangulata a 2000-es korong populáris érzékenységével. Mintha a No Place… utáni tanácstalanság, a 2010-ben még egyszerre készített három lemez – a tradicionálisan rockos, a diszkós és a meditatív – keresztmetszete lenne mind a szám, mind a végül elkészült album.

A végeredmény, természetesen, kitekint olyan kortárs zenekarokra – és kölcsönöz is tőlük –, mint az Arcade Fire vagy az Arctic Monkeys, de mégis szórakoztatóbb, mint bármi, amit az ezredforduló óta kiadott a U2. A zenekarnak részben sikerült elszakadnia saját, védjegyszerű hangzásától, de közben nem tett hozzá újat a kortárs popzene eszközkészletéhez és nem is definiálta újra olyan radikálisan önmagát, mint tette azt a kilencvenes években. A vízválasztó így sokkal inkább a már beharangozott folytatás, a Songs of Experience lesz, amely a mostani albummal együtt meghatározhatja a zenekar következő évtizedét, amennyire stúdiólemez még képes erre. A digitális megjelenéshez feltöltött, filccel feliratozott írott CD-t mutató borító azért feljogosít a reményre: a U2 csak a nullás évek túlzott grandiozitását vesztette el, iróniáját nem. Túlélni ugyanis csak azzal lehet.