Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NINCS. SEMMI. BAJ.

Vita a slam poetryről a Revizoron, 2.
2014. szept. 11.
Nézhetjük ezt afelől is, hogy az elitté nemesedett (és néha sajnos: sorvadt) költészetnek egész egyszerűen semmi köze a szakmán kívüli világ 97,5%-ához. És ezzel még nem lenne baj, ha ez a szakma nem tenne úgy, mintha a világ tényleg nem is létezne. De, jelentem, létezik. SIMON MÁRTON ÍRÁSA.
„Kevesen tudják, de a 10. múzsa – a slam poetry múzsája – nem nő volt, hanem egy Winston Smith nevű, elhízott kacsacsőrű emlős a nevadai Barstow-ból. Állítólag egy igazi, kiállhatatlan, hisztis kis rohadék, élete legelső napjától a legutolsóig. Nem csoda, hogy egy „zsákutca” táblára felszögelve végezte.” 
Dr Gonzo
Mivel ez nem az első – és ahogy ez kinéz –, nem is az utolsó kísérletem arra, hogy szerkesztett formában próbáljak valamit mondani a slam poetryről, kérem, engedjék meg, hogy a vitaindítón kívül két hasonló írást ajánljak először is a figyelmükbe. A Braun Barna által leírtakra való reflexión túl ugyanis leginkább azokat a gondolatmeneteket szeretném továbbvinni, amiket itt és itt korábban megfogalmaztam. Először azonban a válaszok a vitaindítóra, röviden. 

Őszintén sajnálom, ha úgy tűnik, a „slammerek közössége” nem nyitott a párbeszédre, főleg azért, mert a vitára felkért négy előadó (Csider István Zoltán, Pion István, Závada Péter és én) elsőre igent mondott a Revizor megkeresésre, mi több, én nagyon hálás is vagyok a lehetőségért. Meggyőződésem, hogy ez egy fontos és jó pillanat a magyar slam poetry történetében, és ugyan, ahogy senki, én sem képviselem egy személyben a magyar slam-közösséget, de részünkről ennél nyitottabb hozzáállást nem nagyon tudok elképzelni, bár tévedhetek. 
De reagálva, amire lehet: a slam  a mai, magyarországi formájában szerintem meglehetős kultúrmisszió, elég, ha a (nagyszerű) Tudás 6alom projektre gondolunk, vagy a tankönyvi klasszikusokat tematizáló versenyek szövegeit vesszük elő. Nyáry Krisztián (szintén nagyszerű) TEDes előadásában hangzik el, ha jól emlékszem, hogy a slam sikere valójában a médiumok válságának egyik tünete: egy papíralapú, kizárólag a nyelvre és a verbalitásra épülő műfaj a digitalizált, képekre, mémekre és jól bejáratott ikonográfiákra épülő tömegkommunikációs sztrádán olyan, mint egy mamut egy agárversenyen. Ezzel szemben a slam poetry… És bár a versek iránti érdeklődés (onnan ahol én ülök, úgy látszik) exponenciálisan növekszik, a szépirodalmi kiadványok többsége lehet, hogy még mindig nem kezdett el a slam miatt (sem) sokezres példányszámokban fogyni, ezt el kell ismernem. A kérdés viszont jogosnak tűnik: miért kezdett volna? Az aktív slammerként is működő szerzők ugyan kivételek, de az irodalmi szakma nagy része ugyanúgy nem csinált semmit a slam megjelenése (és a színpad mint az irodalom új, lehetséges terepének felfénylése) óta, mint az azt megelőző évtizedekben. És ezzel nem azt mondtam, hogy egy kicsit sem baj, ha a slam által bevonzott szélesebb közönség többsége még mindig csak egy-két, a képernyőről vagy a színpadról ismerős szerzőt vesz meg könyvben és semmi mást, csak azt, hogy ez a patópálkodás, miszerint jöjjön valaki és „mentse már meg” a posztkommunizmus legmélyebb bugyraiban megrekedt fiatal irodalmat, jelen helyzetben minimum arcpirító. (Tisztelet a kivételnek, ami nagyjából a JAK-ot jelenti.)
Simon Márton. Fotó: Bach Máté
Simon Márton. Fotó: Bach Máté
Most abba a terméketlen feleselésbe viszont, hogy a slam igenis költészet vagy dehogyis költészet, semmiképp sem mennék bele. Szövegalapú, bár előadói műfaj, ennyi biztos. Térey János állapítja meg nagyon pontosan egy nem régi ÉS-interjújában, hogy ahol nem csak a szöveg számít, hanem a performansz is, az már nem irodalom – és ebben maximálisan egyetértek (dacára a ténynek, hogy vele ellentétben én szeretem a slam poetryt). Vagyis akkor ez költészet, bár nem irodalom? Létezhet ilyen? 
Valószínűleg nem. Vagy valószínűleg igen. Valószínűleg (irodalmár) szakmai szempontból azon múlik az egész, hogy hajlandóak vagyunk-e elfogadni a feltételezést, ami szerint létezhet releváns megszólalás az irodalmi hagyományra való (az íróktól egyébként joggal elvárható szintű) reflexió nélkül is. (Gondoljunk mondjuk a dalszövegekre.) Az irodalmár-szakmai szempontot viszont itt külön is aláhúznám, lévén ez csak egy a számos érvényes közelítés közül. Ez ugyanis tényleg nem irodalom, bár valami egészen hasonló, csak sokkal zavarosabb, vegyesebb és zsigeribb minden szempontból.
 

Nézhetjük ezt ugyanis afelől is, hogy az elitté nemesedett (és néha sajnos: sorvadt) költészetnek egész egyszerűen semmi köze a szakmán kívüli világ 97,5%-ához. És ezzel még nem lenne baj, ha ez a szakma nem tenne úgy, mintha a világ tényleg nem is létezne. De, jelentem, létezik, és az ún. napi sajtója körülbelül olyan, mintha egy megalomán elmebeteg legrosszabb paranoid fantáziáit kottázná valaki akkurátusan. És ilyenkor néha mondani kellene dolgokat, akkor is, ha azok egyébként irodalmárszemmel nem elegánsak, a hatás eléréséért épp idejüket múltnak mondott poétikákat követnek, vagy egyszerűen csak rosszak. Mert bizonyos helyeken és esetekben ilyenkor nem az számít, hogy irodalmárszemmel mi történik. Nota bene: az elmúlt fél évben háromszor küldtek le minket színpadról (vagy fel se engedtek rá), mert féltek a politikai tartalmú szövegeink következményeitől. Egyszer volt szerencsém ott ülni egy asztalnál, ahol kerek perec az arcomba mondták, hogy az a szó, hogy [szövegromlás] konkrétan nem hangozhat el a [szövegromlás]ban. Megjegyzem: utóbb ezen több „író” ismerősöm is kellemesen elélcelődött a Facebook-on. A cenzúrán, vagy nevezzük ezt, aminek akarjuk. Ennyit a szólásszabadság mellett elkötelezett, a politikát oly bölcsen és koraéretten, nemzedéki megszólalás szintjén kezelő fiatalokról.
 
Nézhetjük a slamet ezen felül úgy is, mint egy néplélek-egészségügyi intézményt, a fentiekkel valamelyest összefüggésben. Tóth Krisztina mondta pár éve, hogy az emberek most nagyon igénylik, hogy valaki beszéljen hozzájuk, és ez azt jelenti, hogy baj van. Ebben is maximálisan egyetértek. Gyakorlatilag naponta történik valami, amire – Orbán Ottót idézve – legfeljebb annyit tudunk motyogni, „az bizony kibaszott nagy baj”. És természetesen az égvilágon senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy ezzel mint szerző foglalkozzon, vagy akár csak szeresse azt, aki ezzel foglalkozik. Viszont elvitatni azt a nagyon egyszerű jogot, hogy K. Géza kiálljon egy színpadra, és 3 percben bármit mondva akár még értéket is képviseljen (mondjuk azáltal, hogy jelzi, hogy nem ő az egyetlen, aki mindjárt meghülyül ettől az egésztől) az én szememben nem a jó ízlés, hanem valami értelmetlen, túlzó és felesleges rendmánia eredménye lehetne csak.
Géza tehát kiáll, elmondja, ez a közösségi élmény szempontjából egy fontos pillanat, egyébként maga a szöveg felejthető, van ilyen. A slam magára vállalta azt a szerepet, hogy helyet ad mindenkinek, aki mondani szeretne valamit. Ez egyfelől nyilván automatikusan a színvonal hihetetlen hullámzását jelenti, másfelől a teljesen másképp működő irodalomtól való gyors eltávolodást, harmadrészt pedig a tolerancia és a nyitottság magas szintjének involválását. Nem lehet ugyanis odaállni a fent említett K. Géza elé, amikor lejön a színpadról, hogy bocs, én értem, hogy életed tragédiáját sírtad el az imént, de irodalmi mércével ez egy kupac trágya, úgyhogy többet légyszi, ne gyere, viszont otthon olvass sok Holmit, attól majd megszűnnek a szorongásaid. És attól, hogy én végighallgatok akárhány ilyen szöveget, 1. még nyugodtan olvashatok Szijj Ferencet lefekvés előtt, 2. ez a hullámzó színvonal nyilvánvalóan nem jelent semmit a 15-20 legjobb előadó milyenségére nézve, ahogy semmilyen más műfaj képviselőit sem kezdik el egymás teljesítménye alapján megítélni. (Mert az elég röhejes lenne bármely komoly diskurzusban, azért.) Ez egy vállaltan közösségi fórum, és ha valaki olyasmiket ír ki, hogy „a slam most népszerű, de mi megmutatjuk mi az igazi költészet”, akkor arra sajnos visszaszólunk, többnyire többen (miért, nem kéne?). Csak ettől még nem kell a cirka 50, rendszeresen fellépő, egyébként végletesen különböző szövegvilágú, korú, műveltségű és szakmai tapasztalattal rendelkező slam poetry előadót (és társaságukat) „a slammerek” gyűjtőnéven emberi százlábúvá stilizálni. Mert aztán olyan hülyeségek sülnek ki belőle, mint hogy „a slam közössége nem akar értelmes párbeszédet”.

Összefoglalva: nézhetjük ezt az egészet úgy is, mint a költészetnek azt az ágát, ami pillanatnyilag Magyarországon elvégzi mindazt, amit az egyébként valóban nagyon magas színvonalú, briliáns szerzőkkel teli kortárs költészet nem tud. Nem tud, mert már nem is ezekre van kitalálva, a slammel ellentétben, ami viszont igen. Marno János meghatározó szerzője a húszas éveim elejének, mégsem gondolom, hogy egy olyan helyzetben, ahová mondjuk Horváth Kristóf Európa csendes szövege passzol, odatenném Nárciszt, hogy készüljön. És fordítva sem: igenis megvan a helye és ideje annak is, ahogy mindennek. Ez viszont semmit nem érvénytelenít, és nem helyez előtérbe, ez egy szimpla közhely. Nem is értem, minek kell ezt ismételgetnem.
Azt az egyet nem tudom csak, mégis mit vár tőlünk bárki? Na, nem elsősorban a személyes frusztrációikat rajtunk levezető, többnyire valahogy mindig a C-ligából kikerülő önjelölt slam- és sárkányölők. Hanem a normális többiek – ki-ki vegye magára, amelyiket gondolja. Mutasson már valaki egy bármilyen, de tényleg bármilyen szellemi műhelyet, ami jól-rosszul ugyan, de évek óta konstans kitart, és semmilyen politikai pártnak sem dől be, teljes anyagi függetlenségben, gyakorlatilag még mindig szó szerint bármit kimond a(z egyre nagyobb) közönségének, amit csak gondol. Bárha nem fér be egyetlen szó sem róla még a nol.hu épp a politikai költészetről készült összeállításába sem – bárha valószínűleg lennének sztorijai arról, hogy épp mi fán terem a nép, a szólás vagy a szabadság.
 

A slampoetry-vita eddigi cikkei:

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek