Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KLEZMER-GITANES SALÁTA

Giora Feidman és a Gitanes Blondes / Zsidó Nyári Fesztivál 2014
2014. szept. 9.
Szeptember 6-án Giora Feidman és a Gitanes Blondes kvartett örvendeztette meg a Zeneakadémia nagytermében összegyűlt közönséget a Zsidó Nyári Fesztivál rendezésében. ZIPERNOVSZKY KORNÉL ÍRÁSA.

A klarinétművész Giora Feidman maga a klezmer megtestesült hangja, szimbóluma, és koncertpódiumi előadásának első magyarországi fellépései óta nálunk is egyik legfontosabb népszerűsítője. Viszont életútjának akár vázlatos ismertetése nélkül ez a kijelentés a levegőben lógna.

Giora Feidman
Giora Feidman

Feidman Besszarábiában született, ahogy sok magyar médium megint elismételte, ami igaz, csak így félreérthető. Ennek a területnek a neve ugyanis nem a Közel-Keletre utal, hanem Basarab királyra, Havasalföld alapítójára. Tehát Besszarábia, ami a XIV. század óta – most is – tragikusan vérzivataros terület, nagyhatalmak átjáróháza, nagyrészt megegyezik a mai Moldávia területével. Ara-Kovács Attila helyszíni riportjából az is rég tudható, hogy „Kisinyov gyönyörű, a zsidóság mégis elvágyik innen, hisz ha valamilyen módon hazájuk is e tájék, olyan haza ez, ahol ukránok, oroszok, lengyelek, de főképp románok számolatlanul gyilkolták elődeiket.” Feidman szülei is elmenekültek a pogromok elől 1905-ben, Argentínába. Feidman ott születetett, Buenos Airesben, apja és nagyapja is muzsikus volt, anyja gyerekkorában a jiddis dalokat énekelte neki. Apjával is muzsikált, miután klarinétozni kezdett, és 18 éves korában leszerződtette a már akkor is patinás fővárosi opera, a Teatro Colon. De itt csak három évet töltött, mert aliázott, az Izraeli Nemzeti Filharmonikusok szerződése várta, és már az első héten szólót játszott. Bernstein, Ormándy, Mehta, a legnagyobbakkal dolgozhatott 18 éven át. Ekkor váltott utoljára: hangversenyeken kezdett klezmert játszani, amikor azt még inkább alantasnak, szórakoztató muzsikának tekintették. Izraelben a Kelet-európaiak hagyománya tovább színesedett, keveredett, az Argentínából érkezők a tangót, az amerikaiak a jazzt elegyítették bele, stb. Feidman New York-ba költözött, hogy onnan járja a világot. A nyolcvanas évek közepe, egy zsidó témájú musical bemutatása óta Németországba is gyakran hívják.

Hatalmas temperamentumának, odaadó színpadi jelenlétének és mind zenei, mind emberi nyitottságának köszönhetően szinte minden zenei hatásra, változatos hátterű új társakra nyitottan folytatta pályáját pódiumokon, zenekari árkokban és stúdiókban. Feidman Viva el Klezmer című lemeze megjelenése (1985) óta, egészen a Schindler listájában történt közreműködésén át máig nem az „autentikus”, kelet-közép európai klezmert keresi, sőt, az ilyen ortodoxiát határozottan elutasítja. A német-zsidó megbékélésnek meggyőződéses, kitüntetéssel is megkülönböztetett aktivistája, a katolikus ifjúsági világtalálkozótól a Bundestagig több alkalommal is zenében fejezte ki ezt a gondolatot.

Gitanes Blondes
Gitanes Blondes

Budapestre az új, Back To the Roots program darabjaival kiegészített Very Klezmer című műsorukkal és régi partnereivel, egy lehengerlő tudású müncheni kvartettel érkezett. A tizenöt éve működő Gitanes Blondes tagjai Mario Korunic hegedűs és brácsás, Konstantin Ischenko tangóharmonikás, Christoph Peters gitáros, míg bőgőn Simon Ackermann helyére ugrott be egy ugyancsak tapasztalt muzsikus, Giorgi Makhosvili. Negyedik éve dolgoznak rendszeresen Feidmannal, akivel lemezt is készítettek, de egyáltalán nem csak a klezmer interpretációkra koncentrálnak. A dal határtalanságában hisznek, nem az egyedül üdvözítő, eredeti formáját keresik, hanem a legvonzóbbat, legérdekesebbet.

Ha nem négy, klasszikus képzésben magasan iskolázott muzsikusról volna szó, azt is lehetne mondani, hogy világzenét játszanak – a földrajzi-kulturális alapon kevert zenék príma művészei. Csakhogy a világzenében a rock-pop piachoz alkalmazkodás során eluralkodtak a dobok és az ütőhangszerek, ami a zenei lehetőségek egy része előtt beteszi a kaput. A Gitanes Blondes tagjai viszont legfeljebb a hangszereik rezgőfelületét ütik, vagy talán vonóval a húrokat, a három húros hangszer és a harmonika mindig könnyű léptűek maradtak. Alkalmi vokált is odatesznek néha, újabb bizonyítékául muzikalitásuknak. A horvát származású prímás Korunic, aki bő két évtizeden át volt a Müncheni Kamarazenekar szólamvezetője és a cseljabinszki születésű harmonikás a két tősgyökeres német muzsikussal együtt elsősorban balkáni és klezmer népi dallamokból indul ki, de ehhez egyrészt ír, másrészt orosz, harmadrészt dél-amerikai táncok és melódiák társulnak, Piazzola-feldolgozásuk például egészen kiemelkedő volt. A gitár és a harmonika egyaránt hoznak akkordokat, többször a gitár, mint a harmonika, Ischenko viszont több számban is díszítő dallamot játszik a felső regiszterben. Nyitottságban, zenei műveltségben teljesen egymásra találtak Feidmannal, mindketten egyformán szeretik a salátát.

Az együttes neve és egész megszólalása, valamint néha Korunic díszítései és frazeálása magán viselik az éttermi cigányzenekari felfogás és repertoár hatását, miközben varázslatosan fonják Feidmannal egybe a klezmer és nem klezmer témákat, variálják a különböző hangulatokat (a ritmusokat kevésbé, majdnem mindent vitt a négynegyed). Igazán pazar volt például éppen az ír tánctéma beszövése, meg ahogy a két szólista (Korunic és Ischenko) egyszer csak ír táncba kezdett – zenélés közben. Mire persze a hetvennyolcat betöltött, de csupa energia Feidman konferansza arról szólt, hogy ő csak hitte, hogy ő itt a főnök…

A második részben hallottuk a „négy muzsikus egy bőgőn” betétet is, ami a kedves zenebohóckodás kategóriájába sorolható. Roppant módon örültem viszont az első részben előkerült basszusklarinétnak, besűrűsödött a levegő a koncerten, egy kicsit komolyabb színt adott az olykor egybefűzött, máskor külön-külön sorjázó számoknak, kevésbé dominált az ironikus-kedélyes hangszín. Feidman klarinétjának kifogyhatatlan hangja hol kacagó, hol röhögő, hol kurjongató, hol deklamáló, hol részeges, hol jajveszékelő, hol sírós, hol lamentáló, hol áriázó, hol mulatozó, hol pedig dölyfös. Mindezzel kiválóan párosult Korunic tónusváltási képessége egyszer hegedűn, máskor brácsán: a klasszikus, a kóló, a tangó, az ír, a jazzes és a cigányos frazeálás pillanatnyi, alig követhető váltásaival. Ez utóbbi megszólalás bennem bizony ellenérzéseket keltett akkor, amikor az első részt az Az a szép, az a szép… kezdetű dalocska előadása – a közönség első, de nem utolsó megénekeltetésével – zárta.

Ha mindezt nem a Liszt-féle AKADÉMIA Nagytermében élem át, hanem például a koncerthelyszínként újabban szinte teljesen hiányzó Millenárison, vagy szabadtéren, lehet, hogy ezen el sem kezdek gondolkodni. Így viszont hiába volt Feidman lenyűgöző személyisége zenészként és néhány elmondott gondolatával, amelyekből az igazi bölcsek szeretete és megbocsátása sugárzott, persze már olykor szentimentalizmusba hajlóan, hiába volt az állandóan indázó, elfojthatatlanul fel-feltörő, a szűkített és a moll szépségeit minden oldalról bejáró előadása, vegyes érzésekkel jöttem el a koncertről. Feidman a határtalan zenében és a határok nélküli világban hisz, ezeknek valóban követésre méltó prófétája. De az ízlésnek valahol meg kell húznia egy határvonalat, elvégre egy salátába sem lehet mindent válogatás nélkül beledobálni. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek