Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FÚ LEGYEN A SLAM VAGY WÁ?

Vita a slam poetryről a Revizoron, 1.
2014. szept. 7.
Aki követte a slamről folyó vitákat az elmúlt évben, tudja, milyen nehéz megszólalni (vagy akár csak egy kritikusabb Facebook-posztot is közzétenni) a témában anélkül, hogy ne nevezzék ki a hozzászólót a „slam ellenségének”, vagy ne vádolnák meg állott szagú, álértelmiségi sznobizmussal. BRAUN BARNA ÍRÁSA.

Úgy látszik a slam évről évre kitermel egy-egy nagyobb vitát, ezért nehéz róla olyat mondani vagy írni, amit így vagy úgy ne fejtettek volna már ki. Ismerjük a szokott slammer-mantrákat és az ellenslam-mantrákat is elég jól. Egyet viszont nagyon remélek: hogy ellentétben az eddigiekkel a jelen vita nem fog – mint a legtöbb megszólalás a tárgyban – görcsös, semmire ki nem futó vitákba, egymásra mutogatásba és a lövészárkok kiásásába torkollni. Hogy, ha máshol nem, egymás Facebook-falán essünk egymásnak, ahol majd nem az észérvek, hanem a jól odamondott utolsó szavak fognak, ha nem is dönteni, de csendet teremteni. Véleményem szerint nem a slammel, hanem a teljes vita- és párbeszéd-képtelenséggel van baj. Nagy.

Braun Barna
Braun Barna

Számomra ez az elmúlt egy év tapasztalata, melynek során többször próbáltam többedmagammal hozzáférni ehhez a kívülről és belülről is nehezen definiálható szubkultúrához (cikkekben, internetes vitákban, kerekasztal-beszélgetésen, konferenciákon), de a legtöbb megszólalás falakba ütközött: sajnos, jelen pillanatban úgy látom, a slamre semmilyen értelmes módon nem lehet reflektálni, sem kritikát megfogalmazni az egésszel szemben, ahogy nem lehet rosszat mondani egyetlen alkotóról vagy szövegről sem. Egy belvárosi klubteremben viszont nincs kedvem bekiabálni, hogy a slam most fú-e vagy wá.

Szeretném tisztázni: nem rosszindulattal mond valaki valamit a slamről. Nem azért érvel, hogy lebeszélje emberek sapkás tömegeit arról, hogy slam-estekre járjanak, mert szívük rajta, ki a kritikus, hogy megmondja, kinek mi tessék. Viszont arról beszélni kell, hogy mi viszi le ezeket az embereket a klubokba, mi az, amit, és kik azok, akiket ott találnak és mi az, amit közösen csinálnak.

A slam több annál, mint élő, népszerű, politikával (is) foglalkozó, szöveges művészeti aktus, éppen ezért érdemes (volna) mélyebben és rendszeresebben foglalkozni vele. Ez is egy olyan jelenség, amely sokat elmond a ma emberéről, a magyar társadalomról, a kultúráról, a kultúrafogyasztási szokásokról, a nyelvről stb. – mégis úgy érzem, akárhogyan is próbáljunk közeledni a slamhez, a hozzászólásainkra (tisztelet a kivételnek) „akkor döntsd el, most kinek az oldalán állsz, papesz” a válasz – és ez az attitűd messzemenőkig riasztó.

Aki követte a vitákat az elmúlt évben, tudja, milyen nehéz megszólalni (vagy akár csak egy kritikusabb Facebook-posztot is közzétenni) a témában anélkül, hogy ne nevezzék ki a hozzászólót a „slam ellenségének”, vagy ne vádolnák meg állott szagú, álértelmiségi sznobizmussal. És ez most nem öncélú konteózás; a slam, úgy látszik, egy olyan diskurzus, ahol ez a fajta csoportos önvédelem a normális – viszont így, hogy ennek a mechanizmusnak köszönhetően teljesen mindegy, mit és miről mond az ember, minden úgyis a slam ellen van, ami nem fényez csillogóra mindent, ami vele kapcsolatos; ki akarna az egészhez többet hozzászólni, vagy akár slamestekre eljárni?

Ez a fajta értékítélet és beszédmód – úgy látszik – a slam (közösségének a) sajátja, és rányomja a bélyegét a reflexiókra, hangozzanak el azok akár egy konferencián, akár egy kommentcsatában. A slammer közösség megalkotja saját ellenségképét. Legyen bármily ártatlan is, elég, ha kicsit eltér a hozzászóló a slam alternatív tér- idő- és valóságdefinícióitól ahhoz, hogy ő legyen a rossz arc (irigy) kritikus. Kicsit úgy kommunikál ez a közeg, mint egy sértett kamasz.

De senki ne értsen félre, a magam részéről nagyra becsülöm ezeket a fiúkat és lányokat azért, amit csinálnak: minden ízében jól működtetett, profi művészeti szisztémáról van szó, ami joggal vált ki jelentős figyelmet, vonz közönséget, teremt egy jól behatárolható szubkultúrát.

Mégis úgy vélem: amit és ahogy csinálnak, az nem kultúrmisszió; és főleg nem valami másnak (az irodalomnak) a marketingteljesítménye, ahogy sokan gondolkodnak (szakmán belül és kívül) a műfajról. A magam részéről nem hiszem, hogy a slam közege jót tesz az irodalomnak (főleg, mivel a slamnek nem túl sok köze van az irodalomhoz), és roppant szkeptikus vagyok azzal szemben is, hogy a saját kiadványaikon kívül bármerre is mozdítaná a slamkultúra a kortárs szépirodalom piacát. De ne legyen igazam.

Az meg, hogy a fiatalok olvasnak (ami persze tök jó, ha tényleg így van), és hogy a slam népszerű, nem lehet ok arra, hogy ne lehessen agresszív riposztok nélkül, higgadtan véleményt formálni egy-egy szerzőről, szövegről vagy az egész iparról. Mondom: nem az a fő kérdés itt (és egyben remélem, ennek a vitának a tétje is ez lesz), hogy kinek tetszik a slam, kinek nem és miért (és hogy ez jó-e vagy rossz), hanem az, hogy lehessen beszélni róla úgy, mint a kortárs magyar kultúra részéről, anélkül, hogy feltétlen „oldalakat”, ilyen-olyan szekértáborokat képeznénk és bután letorkollnánk egymást, ahogy eddig sajnos többször. 

A slampoetry-vita további cikkei:

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek