Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál
2014.08.29.

„A zene egy csapásra, közvetlenül visz át abba a lelkiállapotba, amelyben az volt, aki a zenét írta. Lélekben összeolvadok vele, s vele együtt kerülök egyik állapotból a másikba, de hogy ezt mért teszem, nem tudom. […] meg lehet azt engedni, hogy bárki, aki akarja, egy másik embert, sokakat, hipnotizálhasson, aztán azt csinálja velük amit akar?” TÓTH ENDRE CIKKE.

Lev Tolsztoj Kreutzer szonáta című elbeszélésének hőse, Pozdnyisev elmélkedik így a zene hatalmáról, csak (ahogyan az idézett mondatok talán sejtetik is) nem éppen pozitív felhanggal. Főhősünk szerint a zene felzaklatja a lelket, és ami közben velünk történik, az leginkább a hipnózishoz hasonlítható. A Kaposfest augusztus 17-i Kreutzer szonáta tematikájú koncertje előtti remek előadásában Fazekas Gergely zenetörténész tette fel a kérdést: „Van fogalmuk arról, hogy Önök már lassan egy hete hipnózisban vannak Kaposváron?”

Kokas Dóra
Kokas Dóra

És csakugyan: a Kaposfest hipnotizál, ez a fesztivál tényleg tud valamit, amit máshol nem kap meg az ember. Tolsztojnak az önmegtartóztatás parabolájául szánt írása a muzsika démoni hatalmáról szól, de ennek a hatalomnak a mai közönség inkább örül, és nem démoniként aposztrofálja, hanem egyfajta csodálatos, mesebeli utazásként. Hiszen az „élvezet szabadsága” mottóval immáron ötödik alkalommal beharangozott Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál szentimentálisan szólva univerzumok közötti utazás, ahol megtörténhet egy látszólag wurlitzerre emlékeztető, randomszerűen összeállított koncerten, hogy az éteri magasságokból egyszercsak drámai mélységekbe zuhanunk, majd utána ismét valamilyen más dimenzióba kerülünk, ami egy újabb érzelmi állapotba viszi az utasokat. Mindezt úgy mondom, hogy nem vagyok az a zenerajongó típus, hanem inkább a kákán is csomót kereső. 

A Hungarikumok napjaként jelzett augusztus 18-a délelőttjén (mivel este már magyar vagy magyarosch mű nemigen hangzott el) a közönséget buszokkal vitték ki Kaposmérőre, Kassai Lajos lovasíjász birtokára, ahol először a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett világbajnok bemutatóját élvezhette a publikum, többnyire szájtátva. Ezután kezdődött a koncert a szomszédos lovardában, ahol ugyan kicsit tartottam az akusztika mumusától, de szerencsére a hangok csakhamar eloszlatták félelmeimet. Hála Istennek a hungarikumok sem a szokásos best of válogatást jelentették.

Először Kokas Dóra lépett pódiumra Ligeti György fiatalkori Csellószonátájával. Az első tétel interpretációjának legnagyobb erénye népdalszerűsége volt, telt hangok, remekül megérzett agogika, szép hangsúlyok jellemezték az ifjú csellista játékát. Talán csak a nagyobb egységek összefogásában éreztem néha törést, valamint a második tétel virtuóz tolmácsolása közben találtam időnként túl durvának, reszelősnek, olasz zenei zsargonnal élve ruvidonak az amúgy megfelelően eltalált karaktert. Lajtha László szóló fuvolára komponált két darabjának (op. 69) előadása során Ittzés Gergely játékának nemes egyszerűsége fogott meg elsősorban, különösen az első tétel szép hangú lírája, ráadásul nem levegősen, amit kevés fuvolista tud produkálni, és még aki képes rá, az sem mindig. A virtuóz második tételben a fuvolaművész a madárhangok szertelenségét adta vissza bravúrosan, mi több, humorosan, azonban ritmusában számomra néha már túlságosan is rubato módon. Ezután a még Yehudi Menuhin által felfedezett francia gordonkaművész, Marc Coppey játszotta Kodály Szólószonátájának első tételét. Csellóhangja, technikája mívesen kidolgozott, a népdalszerű részek éneklőek, ráadásul mintha birtokában lenne a magyar népdal autentikus deklamációjának, hangsúlyozásának. Hangvételében romantikus és szenvedélyes muzsikálást hallhattunk, bár a művész néha kicsit a kívülálló érzetét keltette.

Veress Sándor Négy erdélyi tánca a Kaposfest kiváló szólistáiból alakult kamarazenekar előadásában szólalt meg, és az első tétel szólisztikus indításánál még hallható volt némi intonációs zavar, amit aztán a második tétel hetyke, de ritmikusan fegyelmezett karaktere, továbbá homogenitása tökéletesen ellensúlyozott. Különös érzés volt látni és hallani, hogy a nemzetiség és életkor egyáltalán nem számít, a világhírű művészek képesek voltak egy koncepciónak (koncertmester: Kelemen Barnabás) alávetni magukat, és nem akarták minden áron saját akaratukat és látásmódjukat érvényre juttatni. Együtt zenélt itt zeneakadémista és tanára, szárnyait bontogató fiatal tehetség és befutott sztár.

Vilde Frang
Vilde Frang

Az esti hangverseny már hagyományos helyszínen, a Szivárvány Kultúrpalotában zajlott. A nagyjából másfél órás első félidő Schubert híres Pisztrángötösével indult. A nagyszerű fiatal norvég hegedűművésznőt, Vilde Frangot hallhattuk primáriusként, akinek lírai formálása, érzékeny hegedűhangja jóvoltából sikerült egyik ámulatból a másikba esni. Aki hasonló hatást tett rám a mű interpretálása során, az argentin zongoraművész, José Gallardo volt: gyöngyöző, pergő futamai, dinamikai finomságai, expresszív harmóniaváltásai emelték a produkciót a felejthetetlen élmény szintjére. Zongorázása sem nem került háttérbe, sem nem nyomta el a többiek játékát. A fokozott, de sohasem görcsös egymásra figyelés, a gesztusok gazdagsága, a nagyforma átlátása, összefogása tette igazán jelentős művészi teljesítménnyé az előadást. A többiek nevét is meg kell említenünk: James Boyd (brácsa), Marc Coppey (cselló), Fejérvári Zsolt (bőgő), de közülük leginkább az utóbbit emelném ki, aki általában a tutti részekben szépen, azonban hallhatóan meghúzódott, a szólisztikus részeknél azonban érződött jelentősége, amely puha hangzásában és kifejező formálásában nyilvánult meg.

Erős váltással a schuberti könnyedségből drámai mélységekbe húzott bennünket Sosztakovics utolsó műve, a Brácsaszonáta. A nagybeteg komponista nemcsak a Holdfényszonátát idézi utolsó, lassú tételében, hanem feltűnik egy fiatalkori dallam is, amit édesapjának komponált. Megrendítő. Az előadás nem különben. Maxim Rysanov szuggesztív módon tárta elénk a mű drámaiságát: magvas, penetráns hangok, majd ahol kell, fojtott pianók, szünetek, így teremtve lélegzetelállító kontrasztokat. A sokat foglalkoztatott zongoraművész, a Stuttgarti Zeneakadémia professzora, Kirill Gerstein ideális partner, játéka kellőképpen szikár, a megfelelő részeknél pedig lírai vagy groteszk, az utóbbi hangvétel kifejezetten a második tételben került előtérbe, amely után még katartikusabbnak hatott a már említett harmadik. A szünetben úgy éreztem, ezt nem is lehet fokozni.

Aztán a hangverseny Johannes Brahms megérdemelten az egyik legnagyszerűbbnek tartott kamaraművével ért véget, az f-moll zongoraötössel. Az első tétel felkavaróan drámaira, a második visszafogottabbra, de mégis áradóan dallamosra sikerült. A zongoránál továbbra is Gerstein, de talán a Sosztakovics jobban passzolt hozzá. Vilde Frang után Latica Honda-Rosenberg aránytalanul súlyosabb játéka nem mindig volt helytálló, mellette Kokas Katalin hozta tőle megszokott jó formáját, és szerencsére Maxim Rysanov sem fáradt el a Sosztakovics után, pedig lett volna rá oka. A csellónál Oleg Kogan ült, szenvedélyes, telt hangon játszott, de ha nem volt „mondanivalója”, nagyszerű kamarazenész lévén a háttérben maradt. A híres Scherzo kirobbanó energiáját a vonósok reszelése tette még emlékezetesebbé, a finálé elején viszont vesztett egy kicsit az együttes homogenitásából, de csak az elején. Mondjuk nekem a koncet után is a vehemens Scherzo zakatolt folyamatosan a fejemben, és azóta sem tudom feledni. Hova tovább, kérdeztem magamtól. De még kedden is volt új a nap alatt...
Szerző: Tóth Endre