Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZALONKÉPES ÉPÍTÉSZET

I. Építészeti Nemzeti Szalon – 100% kreativitás / Műcsarnok
2014. aug. 26.
Még két hétig látható a Műcsarnokban az I. Építészeti Nemzeti Szalon. A kortárs hazai építészet eddigi legteljesebb válogatását nyújtó tárlatot szakmai, politikai, érzelmi megfontolások mentén számtalan kritika érte, mégis jó szívvel ajánlom: aki teheti, nézze meg. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Gyermekeim szerint manapság Magyarországon egy zacskó kekszet nem lehet úgy megvenni, hogy abban ne legyen politika. Egy kiállítás, amely a Magyar Művészeti Akadémia óvó szárnyai alá húzódott Műcsarnokban jön létre, a hajdani szalon-tárlatok szellemiségét idézve, kimondottan hagyományt teremtő szándékkal, és nevében viseli a „nemzeti” jelzőt, eleve komoly ellenállásra, de legalábbis kétkedéssel vegyes fogadtatásra számíthat. Fekete György-i mélységeket ígért a balliberális kurátorok dekadens diktatúráját nemzeti optimizmussal megtörő Nemzeti Szalonok sorozatának elindítása, ahol négy éves ciklusokban kerül majd sorra az építészet, a képzőművészet, az iparművészet és a fotóművészet eredményeinek elfogulatlan bemutatása. Gyurka bácsi szíve az építészet felé húz, és Ybl Miklós születése bicentenáriumának hála amúgy is építészet éve van –– az első lehetőséget tehát az építészet kapta. 
 
Részletek a kiállításból
Részletek a kiállításból
Egyfelől merész választás: az építészet kétdimenziós tálalása nem közönségbarát műfaj, szobrokkal vagy festményekkel könnyebb utat találni a laikus szívekhez. Másrészt viszont biztonsági húzás: bár az építészet területén is húzódnak jól körvonalazható lövészárkok, az építészet műfajánál fogva kevésbé megosztó. Egy épület van annyira funkcionális, hogy bizonyos kritériumokat nem lehet alulmúlni – vélhetnénk. A milánói expóra tervezett pavilon esete azonban megmutatta, mi történik, ha az ArchiCad sokiksz-pont-nulla ideológiailag megszállott dilettánsok kezébe kerül (ld. vonatkozó cikkünket itt – a szerk.) – a barikád mindkét oldalán egységes felhördülés fogadta az építőművészet kiálló bordákkal ékes tetemét. 
A milánói pályázaton pórul járt és félresöpört első helyezett, Getto Tamás és Hutter Ákos munkája, a MALOM modellje egyébként a Műcsarnok kiállításának egyik központi eleme. Milánó esete egyúttal válasz arra is, hogy építészeti kérdésekben dönteni szakmai tudás híján minimum kockázatos – és itt építészet helyébe az atomfizikától a BKV-vonaljegyek korrekt ellenőrzéséig tetszőleges szakterület behelyettesíthető. A szakmai színvonal kulcskérdés, a kurátor (kurátorok) személye meghatározó. 
Szegő György személye az előzetes fenntartások ellenére is garanciát ígért arra, hogy minőségi válogatást kapunk, bár a feladat sokszorosan nehezített. A szalonkiállítás műfaja eleve azért jött létre a XIX. században, hogy tematizálás nélkül mutasson egyfajta összképet az adott művészeti ág egészéről. Ennek buktatóit Lengyel Géza már 1912-ben megfogalmazta a Nyugatban megjelent kritikájában: „Megalakulása óta tömérdek változáson ment keresztül a Nemzeti Szalon, egy tulajdonságát azonban – és nem a legjobbat – rendületlenül megtartotta. Óvakodik attól, hogy külön karaktere legyen, művészi elv szolgálatába szegődjék”. A XX. században életre keltett szocialista szalonkiállítások a népi demokrácia művészet-eszményét propagálták. Az MMA vállaltan tisztogató szándékú kulturális forradalma tehát méltán keltett aggodalmat a Nemzeti Szalon gyakorlatának felélesztésével. 
Szegő György azonban azt tette, ami ebben a helyzetben egyedül hozhatott pozitív eredményt: élt a gazdag válogatás lehetőségével, és szigorúan szakmai szempontok szerint, ítélkezés nélkül tárja a látogató elé a repertoárt, az elmúlt tíz év hazai építészetét. A Műcsarnok összes termeit elfoglaló tárlat hiányaival és megosztottságával együtt pontos és élvezhető képet rajzol a kortárs magyar építészetről. 
A legtöbb előzetes félelem és negatív reflexió az organikus építészet túldimenzionált megjelenítésére vonatkozott, ezt azonban a kiállítás anyaga egyértelműen cáfolja. Sem számszerűleg, sem hatásában nem felülreprezentált, az azonban kétségtelen tény, hogy az organikus irányzat a magyar építészet sajátos, egyedi vonulatát jelenti, amely nem kerülhető meg, szellemi hatását tekintve végképp nem. Makovecz Imre színre lépése óta akár pro, akár kontra, minden építészeti tanulmányokat, majd később gyakorlatot folytató szakmabeli, és minden építészet iránt érdeklődő laikus kénytelen viszonyulni a jobb híján organikusnak nevezett építészethez – fájdalom, de ez nem lehet mentes az ideológiai és politikai felhangoktól. A jelenség még elemzésre vár, eddig nem született elfogulatlan, építészeti szempontokat előtérbe helyező, átfogó tanulmány sem a mesterről, sem az iskoláról, melyet maga után hagyott. 
A Vigadó Makovecz-kiállítása eleve feleslegessé tette, hogy a Műcsarnok tárlatán az organikusok – MMA ide vagy oda – jelentős előnyhöz jussanak. A bemutatott válogatásban éppen akkora súllyal szerepelnek, mint a hazai építészeti szcénában, és ez azt jelzi, hogy minden ellentmondásával együtt a magyar szellemi élet karakteréhez tartozó jelenségről van szó. Ebből a szempontból érdemes lenne elfogulatlanul szemügyre venni azt is, hogy miért társul a szemmel látható vizuális különbség karakteres ideológiai nézetkülönbséghez, mi rejlik a „modernek” és „organikusok” makacs ellenétének mélyén. A kiállítás több kritikus által nehezményezett állásfoglalás nélküli tálalása ehhez éppenséggel segítség lehet. Érdekes az organikus-modern feszültség leképezése, amit az anyag, minden szerkesztői szándéktól függetlenül is magában hordoz – öntudatlanul is üzenetet közvetít. 
A nagyon profi, színvonalas, a modernitás eszméjét különféle módon felvállaló házakból rengeteget láthatunk, mégis, a látogató – még talán a szakmabeli is – akkor kapja fel igazán a fejét, amikor egy úgynevezett organikus épülethez érkezik. Egyszerűen fogalmazva: akkor lát igazán érdekeset. A többi lehet szép, jó, profi, de az organikusnak tartott épületekben megjelenik valami plusz szándék, egy idea, ami épületként sok esetben már esetlen, nem működik igazán, de mivel a kiállításon rajzok, modellek és fotók szerepelnek, azokon átüt. Mintha az organikus építészek műfajt tévesztettek volna – anyagban, épületben jól megfogalmazni csak nagyon kevesen tudták azt a mélységet, amit az elképzelések mutatnak. Makovecz Imre sem kivétel, utolsó munkája, a kiállításon modellel szereplő Felső-Krisztinavárosi Szent Mihály templom igencsak ellentmondásos, narratív jelképekkel túlzsúfolt alkotás, de ennek elemzése meghaladja a jelenlegi írás kereteit. 
Indirekt módon a válogatás arról beszél, hogy az építészet nem szimplán városi léptékű tárgyak létrehozása, hanem gondolatok leképezése, és vizuális izgalmat ezeknek a gondolatoknak a kavargása és letisztulása képes csak okozni – a többi nem több mint ház, ami jól-rosszul működik. Amit a kritikusok a kurátor szemére vetnek – vagyis, hogy a kiállítás unalmas –, nem Szegő György hibája, ő egy állapotot rögzített: a magyar építészet fősodra nem igazán izgalmas. 
Ami viszont kétségtelen: hiányzik a legfiatalabb generáció, egyfajta 45+ feeling lengi be a termeket. Ugyanígy hiányzik a városi léptékű, szociális indíttatású, de legalábbis közösségi gondolkodás újszerű trendjeinek megjelenése, ami a világ építészetében igencsak kurrens téma. A Műcsarnok apszisában a főépítészi tevékenység gazdag bemutatása igyekszik ezt pótolni (társkurátor: Salamin Ferenc), de itt megint csak a magyar valóság feszül szembe azokkal az utópiákkal, amiket a globalizáció az építészeti gondolkodásban kikényszerít. 
Fotók: Bujnovszky Tamás. A képek forrása: Műcsarnok
Fotók: Bujnovszky Tamás. A képek forrása: Műcsarnok
Az elmúlt tíz év építési tevékenységét felölelő sokszínű válogatást a kurátor igyekezett a határterületekre kitekintő összeállításokkal kiegészíteni – ezek közül azok az igazán sikeresek, amelyek társ-kurátorok közreműködésével készültek. Külön termet kaptak a kortárs generáció mesterei (társ-kurátor: Winkler Barnabás építész, HAP galéria és műterem), a tájépítészet (társ-kurátor: dr. M. Szilágyi Kinga, a BCE Tájépítészeti Karának dékánja), az építészet-oktatás, újragondolt épületek címmel, a műemlék-rekonstrukció, az egyetemi oktatásban mindinkább terjedő közös építés gyakorlata (Építve tanítani, társ-kurátor: Csernyus Lőrinc, Turi Attila). A belsőépítészetnek és társművészeteknek szentelt két terem feledhető – ebben a műfajban sokkal gazdagabb a rendelkezésre álló anyag a bemutatottnál.
Az installáció kulturált és jól megfelel a kiállítás vállaltan katalógusszerű karakterének: rajzasztalnyi méretű boxok sorakoznak katonás rendben, felváltva magas és lapos tetővel fedve. Az elválasztó falakra kerültek az épületeket bemutató tablók, az asztalokat pedig ki-ki saját elképzelésének megfelelően rendezhette be – itt azért néhol fájón hiányzik az építészek részéről a kiállítás címében megelőlegezett 100 % kreativitás. 
Összességében korrekt eredmény született, a kurátor elsődleges célját – párbeszédet kezdeményezni az építészetről a laikus közönséggel – maximálisan elérte. A közönség megszólíttatott, finoman, agresszivitás nélkül, szalonképesen. Progresszív elméknek egyedül az utópiák terme hiányzik – ott elfért volna némi izgalom, de ez már a következő, négy év múlva esedékes tárlat feladata lesz, ha addigra nem kényszerül nem ágakból hevenyészett kunyhókba az árva emberiség. 
 
A kiállítás megtekinthető 2014. szeptember 7-ig. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek