Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MÁR ELEGET KUSSOLTUNK

Beszélgetés Znamenák Istvánnal
2014. aug. 18.
Gothár Péter Megáll az idő című filmjében a főszereplő Köves Dinit már gimnazistaként játszotta. Közel húsz évig a kaposvári Csiky Gergely Színház színésze volt, egy évig igazgatta is az intézményt, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. Most az Örkényben játszik. Emellett rendez, a Kőszegi Várszínház visszatérő rendezője. Idén Shakespeare Vízkereszt, vagy bánom is én előadását állította színpadra. MARTON ÉVA INTERJÚJA.
Revizor: Sokszor nyilatkoztad, hogy számodra a színház gondolkodás a világról, gondolkodás a művészetről, az életünkről. A nyári színházi rendezésekre mennyire igaz ez?
Znamenák István: Az, hogy szórakoztató, amit csinálunk, most éppen a Vízkereszt…, nincs összefüggésben azzal, hogy tudjunk arról is beszélni, hogyan vagyunk elveszve abban a világban, amelyben élünk. Arról, hogy mennyire nem tudjuk, nem ismerjük, ki a másik. Ezek létező, fontos kérdések egy szórakoztató színházi előadásban is.
Az Amphitryonban
Az Amphitryonban
R: Szórakoztathat úgy, hogy közben a gyomor összeszorul? A te Vízkereszt-előadásodban a szerelmi szál vagy az "egyedül állunk a világban” vált hangsúlyosabbá?
ZI: Shakespeare műve sem happy enddel végződik. A reménytelen szerelem motívuma viharzik végig a művön, a végén senki sem azt kapja, akit akart, még az sem, aki megkapja, miközben az előadás végig nagyon vicces és szórakoztató. És mindazok az emberek, akik ehhez körítésként járulnak, például Feste, a bohóc vagy a rosszakaratú Malvolio, ők a világ legmagányosabbjai, azt hiszem. Évek óta szerettem volna megrendezni a Vízkeresztet. Boldog voltam, amikor felkértek.
R: Az előadás alapja Nádasdy Ádám fordítására épül, de már Epres Attila prológjánál kiderül, ez valami más. Hova tolódtak a hangsúlyok?
ZI: Az elején bemutatom a szereplőket, hiszen Shakespeare-nél olyan könnyen el tud veszni az ember. Kicsit a vásári komédiára hasonlít a bemutatás, amivel rögtön jelezni akartam, hogy a darab a szerző akarata szerint is komédia, ami nem azonos a vígjátékkal. Még olykor a ripacskodást is megengedtem magamnak, de próbáltam a legszigorúbb keretek között tartani a játékot, hogy a fontos drámai pillanatok megszülethessenek. Mindenkiről már az elején kiderül, hogy milyen a gyászban, reménytelen szerelemben. Mindenki folyamatos és parttalan monomániában közlekedik a színpadon. Nagyon egyedül, önmagukban zizegnek. Egy-egy találkozás tudja őket ebből kibillenteni, de az akkor viharos.
R: Korábban is így rendezted volna?
ZI: Sokkal sötétebb lett volna. Mogorvább, szikárabb, morcosabb. Egyenesebb, egyvonalúbb. Csak arra a játékra szorítkozott volna, amit Shakespeare előír. Sokkal inkább egy, a szerzőhöz ragaszkodó formai előadás lett volna. Mára teljesen megváltozott. A cím második feléből – bánom is én, vagy amit akartok – indultam ki, hogy minden lehet, minden megtörténhet.
R: Évekkel ezelőtt, már túl Kaposváron, a Nemzeti Színház színésze voltál. A komorabb rendezés még Kaposvár alatt született volna?
ZI: Túl közel volt még Kaposvár. Sok olyan átfedés volt az életem és a színház között, amiért akkor nagyon szerettem volna megrendezni a Vízkeresztet, és nyilvánvalóan ettől lett volna komorabb. Sokkal zártabb rendszerben működött volna. Akkor közel volt Kaposvár, most már messze van.
R: Valóban messze került? Email-címedben Kaposvár irányítószáma van. Gondolkodásod, rendezéseid ezer szállal kötődnek a városhoz, az egykori színházhoz.
ZI: Közel az marad, amit tanultam belőle, amit szerettem. Távol került az utolsó két év, a végjáték, ahogy zajlott, ahogy vége lett. A keserűség okozta a sokkot, mert amikor az ember melózik 18 évet, odarak mindent a városért, a színházért, akkor nagyon méltatlan, hogy ennyire szánalmasan ostoba módon csinálják a dolgokat. Úgy kéne tenni legalább, mintha tisztességesek lennének. De nem, azt nem tudják, hogyan kell. Nem azok.
R: Mennyire látszott a sok vacakság belülről?
ZI: Érdekes ez, mert az a korszak, amiben elkezdődött a régi Kaposvár lebontása, elég nyílegyenesen hozta a dolgokat. Nagyon sok kérdés nem volt, világosan látszott, mi a törekvés, a szándék. Példák is voltak előttünk. Már akkor látszott mindez, amikor egy évre kineveztek a kaposvári színház igazgatójának. Pontosan tudtuk, mi fog történni, csak nem ismertük a nevet, nem tudtuk, ki lesz.
R: Ha Alföldi Róbert akkor nem hív, maradsz? Menekülési útvonal volt?
ZI: Nem tudom… Amikor már nincs miért küzdeni, az ember menekül. Alföldi hívása egy ajánlat volt. Nem kellett eljönnöm Kaposvárról, az én döntésem volt. 
R: Kaposvárott elismert, sok főszerepet játszó színész voltál. Mégis arról beszélsz, meg kellett tanulnod megfelelni. A vidék-főváros jelentette a hatalmas váltást?
ZI: Az ember bekerült a magyar válogatottba.
R: Kaposvár is válogatott volt.
Az Én vagyok a Te című előadásban. Forrás: port.hu
Az Én vagyok a Te című előadásban, Molnár Piroskával. Forrás: port.hu
ZI: Igen, de a Nemzeti más volt. Amikor odaszerződtem, élt még Garas Dezső. Ott volt még Frici (Hollósi Frigyes). Hirtelen kollégám lett Básti Juli, Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Udvaros Dorottya, Sinkó László, Bodrogi Gyula, Kulka János, Hevér Gábor, László Zsolt, Stohl András, Blaskó Péter… sorolhatnám a neveket, kikkel lehettem együtt. Nagyon nagy dolog egy színésznek. Pedig nem alulról kezdtem a ranglétrát, főszerepeket játszottam Kaposváron.
R: Valami hasonló történt Mohácsival is. Kaposvár után fedezte fel a többség. Kaposvár alatt vágytál arra, hogy „pesti színész” legyél?
ZI: Amíg Kaposváron voltam, nem vágytam rá. Abban a pillanatban, amint lement az első évad a Nemzeti Színházban, jöttem rá arra, hogy mindig is erre vágytam. Mert az ország legfrekventáltabb színházában dolgozni nem ugyanaz, mint egy vidéki színházban marha jót csinálni. Szomorú, de így van. Olyan emberek láttak, akik lehet, hogy hallották a nevemet, de fogalmuk sem volt rólam. És hányan jöttek, hogy nem is tudták, hogy ennyire jó vagyok.
R: Öröm vagy fájdalom?
ZI: Is-is. Egyrészt felfedeztek. De úristen, elment húsz év az ember életéből. A kaposvári színházat nagyon szeretők már ismertek, de ennyi.
R: Kőszegen egy éjjel-nappal együtt lélegző csapattal dolgoztál. Ez nagyon hasonlít a kaposvári létre.
ZI: Nagyon jó munka volt. Arról beszélgettünk az utolsó napokban a többiekkel, hogy társulatot kéne csinálnunk. Jóleső visszajelzés, hogy valami jót csináltam. És ez a legfontosabb az egészben. Hogy ez Kaposvárról jön? Azt hiszem, igen. Ott mindenki úgy élt, hogy az a legfontosabb, hogy a társulat hogyan működik. Amikor az ember felkerül a színpadra, mindig kiderült, annál nincs fontosabb.
R: Rendezéseid, munkamódszered, ahogy az adott szövethez mindenki hozzátesz, ahogy közösség születik, szintén Kaposvár kézjegye?
ZI: Igen, bár vannak különbségek. Mohácsi nagyon tudja a közösséget úgy mozgatni, hogy egy teljesen új, akkor írott előadást is képes létrehozni a színészekkel. Én nem vagyok erre képes. Az adott szövegből tudok úgy dolgozni, hogy együtt mozgatjuk meg azt. Áttesszük a hangsúlyokat máshová. Én olyan erős közösségi színházat, mint ő, nem tudok csinálni. Én az együtt dolgozásnak azt a szintjét imádom, amikor mindenki részt vesz az alkotásban. Én csak annyit kérek tőlük, hogy bízzák rám, hogy eldöntsem, mikor mi a jó. Mindent befogadok, majd szelektálok.
R: Sokat és sokfélét rendeztél. Mi dönt a darab kiválasztásánál? Emberi érzésekről beszélni? Arról, ami éppen foglalkoztat?
ZI: Nagyon sok minden. Azt vettem észre, hogy a szövegek olvasásakor, a keresgélés időszakában, amikor már filmként jelenik meg bennem az előadás, amikor hallom, kiknek a hangján szólal meg, akkor dől el. Már annyira mélyen bennem van, akkorát üt, hogy arról tudom, meg fogom csinálni. Nem szeretem beleolvasni a színdarabba, hogy mit szeretnék közölni a világgal. Ezek úgyis adják magukat. A választásban az is benne van, hogy hol tartok az életemben. Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában izgatott, hogy van az, amikor a hatalom kicsavarja az ember kezéből azt, ami az övé. Az előadás nem sikerült jól, mert mindenáron beszélni akartam erről. Az ügynök halálában az izgatott, hogy az embernek az apjával hogyan vannak a konfliktusai. Választásaimban nagyon erősen benne van, éppen hogy vagyok a világgal.
R: El is várja a néző, hogy ez a tükör ott legyen, hogy kérdéseket tegyünk fel, válaszokat adjunk, miközben nagyon érzékeny dolog, mit és hogyan pakol az ember színpadra. Kell, hogy benne legyen a politika? Hol húzódik nálad az érzékenység, a felelősség határa? 
ZI: Igen, de határa nem tudom, van-e. Mert mit hívunk politikának a színházban? Hogy miért van egyre több éhező ember, meg kell kérdezni? Szerintem igen! Probléma, hogy az értelmiség jelentős része elhagyja az országot és máshová adja az agyát. Meg kell kérdezni? Szerintem igen. Ha ezt elhallgatjuk, akkor kussolunk! Már eleget kussoltunk szerintem.
R: Alföldi, a Nemzeti Színház időszaka még élesebbé tett?
ZI: Nem, nem volt ez olyan hosszú idő. Alföldi inkább egy hasonlóan vehemens társra talált. Az nyilvánvalóan igazított rajtam, hogy más kultúrájú színházban, más emberekkel kezdtem dolgozni. Finomított rajtam. Gyökeresen nem változtatta meg a színészetemet, a pályámat. Nem gondolom, hogy máshogy játszom vagy gondolkodom a színházról.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek