Én ugyan az életben nem hallottam Paul Emond nevét – noha ez a harmadik könyve magyarul –, de most bepótoltam: a Napkút által kiadott, Ebből se lesz szerelem című vékonyka kötetben három dráma is megfér egymással. Mindhárom kevés szereplős, egy helyszínen játszódik, nem kell hozzá bonyolult díszlet; szóval lehetne ideális kis színházaknak, alkalmi csapatoknak, kezdőknek és haladóknak. Lehetne.
Paul Emond belga író, van számos regénye és még számosabb drámája, tagja a királyi akadémiának, esszéket is ír; úgy képzelem, tekintélyes, komoly ember. Aki e három darabot biztosan „üzemszünetben”, könnyű kézzel vetette papírra.
Belgául. Vagyishát valószínűleg flamandul. Fordításilag nehéz eset: kevés flamand fordító dolgozik mifelénk, igaz, kevés flamand drámát tűznek műsorra mostanában.
A három rövidke darab mindegyike reális helyszínen játszódik, reális alapszituációból indul ki: vasútállomás, kocsma, étterem. Olyan helyek, ahol a véletlen indokoltan sodorhat egymás mellé össze nem illő embereket – bár ebben a három műben mindenki mindenkivel összeillik, olyannyira, hogy akár átjárhatnának egyik darabból a másikba. A Malaga címűben – ez játszódik a vasútállomáson – egy házaspár és egy férfi kerül egy térbe, a vasúti sztrájk miatti kényszerű várakozás idejére. A házaspár Malagára igyekezne nyaralni, de előbb még kibomlik előttünk egy közepesen, vagyis unalmasan rossz házasság képe; a férfi a válóperére igyekezne, de hogy akar-e válni tényleg, maga sem tudja. Az Ebből se lesz szerelem című darabban egy férfi vár valakire egy kocsmában, ahol beszédbe elegyedik a felszolgálónővel; nagyjából kiszámítható panaszok, magány, érzelmi nyomorúság – de jön egy harmadik, egy férfi, aki épp egy súlyos kapcsolati válságot él át. Vagy nem; nem tudni pontosan, mert bizarr kitörései a nagy szerelméről, aki épp azzal készül elkápráztatni, hogy simára borotválja intim testtájait, összekeverednek egy tüntetés miatti közlekedési dugó szörnyűségeivel. A Madártej című harmadik írás egy, a válási döntést megünnepelni készülő pár vacsorája, a harmadik figura a pincér, aki a rosszul sikerült vacsora mellé a saját életét is feltálalja, majd egy hirtelen konfliktust követően kettesben marad az asszonnyal, de a spontán légyott mégsem ígér jövőt, hacsak nem a visszatérő férjjel.
A banális történetek le vannak öntve valamivel. Nem bohózat, nem abszurd, nem groteszk, csak valami kusza beszéd és váratlan beszédfordulat-sorozat; a kiszámíthatatlanság egy idő után nem a kíváncsiságot, hanem az unalmat kelti föl, a figurák gyorsan áttetszővé, egydimenzióssá válnak – szóval kutyanehéz dolga lesz annak a rendezőnek, aki nekiveselkedik bármelyiknek, a színészekről nem is beszélve.
Közös pontok bőségesen akadnak. Először is ott van az anya – egy általános anya vagy egyetlen anya, nem tudni, de valahogy mindegyik darabban kulcsszerepet játszik egy anyához való viszony, ami persze sosem jó, de elég unalmasan nem jó. És ott a magány: akár az épp megromló kapcsolatokban, akár az örökös kapcsolat-nélküliségben, de egyik nemben sem megy túl a téma kliséin. Aztán ott a vicceskedés; hogy a szerző vajon ezt gondolja abszurdnak, vagy inkább a váratlan beszédfordulatok ugyancsak ritmusos előfordulását, nem sikerült kiderítenem. Tény, hogy a humoros be- és kiszólások a legritkább esetben „ülnek” – és persze tudom, hogy „ülés” a jól megkomponált „zagyvaság” is, hiszen olvastam én is Ionesco Kopasz énekesnőjét. Ez nem az.
És ott van a mindent megkoronázó probléma: a nyelv. Eldönthetetlen, hogy a szerző nyelve ennyire maníros, vagy a fordító, Károly Judit nem talált nyelvet a szerzőnek, de tény, hogy (ki)mondhatatlan mondatok, a jó ég tudja, honnan előásott szavak halmaza ez, vagyis minimum teljes átírás kellene ahhoz, hogy ezeket a szavakat egy színész a szájára tudja venni. A szakszervezeti aktivisták a kocsmában „öblögetik a torkukat”, az egyik pasi „kicsontozná” a feleségét, nem is egyszer, hanem vagy ötször, pedig nem ő a hentes, hanem a másik dráma szereplője. A lestrapált köznyelv és a hozzá nem illeszkedő szavak elegye sem a figurákat, sem a helyzeteket nem jellemzi.