Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SIVATAG ROZSDÁS HAJÓJA

A tengerre várva
2014. júl. 7.
Beteljesületlen szerelem és síron túl tartó bűntudat egy az Aral-tó sivatagján keresztül vonszolt rozsdás hajó fedélzetén. Közép-ázsiai melodráma mesebeli köntösben. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Megszállottság és őrület határán, talán inkább utóbbihoz közelebb egyensúlyoznak a kietlen, sivatagos vidék céltalanul ődöngő, talajvesztett hősei ebben a kissé erőltetett, fordulataiban szárazon csikorgó mágikus-realista történetben. Halászváros – vagy inkább falu – partján vagyunk valahol Közép-Ázsiában, az emberek arcberendezkedéséről és az építkezési stílusról ítélve az „isztánok” valamely muzulmán környékén, ahol a hatalmas vihart jósoló előjelek és babonák ellenére a fiatal kapitány feleségével tengerre száll. Sok évvel később kapcsolódunk újra be a történetbe, és hamar kiderül, a vihar által valahol partra vetett és most szűnni nem akaró bűntudat által mardosott kapitányon kívül senki sem úszta meg élve a katasztrófát.

 

A leginkább Luna Papa című opuszáról ismert Bakhtyar Khudojnazarovot eddigi filmjei alapján bízvást lehetett Közép-Ázsia Kusturicájaként emlegetni. Mélyszegénységgel, mítoszokkal és nagy érzelmekkel megáldott emberek parodisztikusan eltúlzott kavalkádjával teli filmjei legtöbbször a szerb mester kései, legrosszabb időszakára emlékeztettek, ráadásul e szellemi rokonnal osztozik a modernizáció perifériájának egzotikummal teli ábrázolása iránt érzett nosztalgiában is. Ezekre a mindentől távoli vidékekre bár bekerült a motorizáció néhány, leginkább szovjet időkből származó terméke, ezek jelenléte nélkülözi mindazt a sterilitást és hatékonyságot, ami a nyugati civilizációban körbe szokta őket venni. Kivénhedt járművek, kerregő motorok, céltalanul működgető szerkezetek jellemzik ezt a meglehetősen valószerűen ábrázolt, de a bolygó boldogabbik felén inkább a steampunk műfajából ismerős világot.

 

A tengerre várva ugyanakkor, bár atmoszférájában hasonló, szerencsére nagyon nagy mértékben eltér a rendező korábbi filmjeitől. A kusturicás hangulatot inkább Boris Vianra emlékeztető, szürreállal kevert abszurd váltotta fel, ahol nem a figurák bárgyúsága, hanem saját mentális képzeteikbe való zártságuk hozza létre a fura helyzeteket. A csontszáraz sivatagon keresztül talpfákon vonszolt hajó képe egyértelműen A pekingi ősz (no meg a Fitzcarraldo) jeleneteit idézi meg. Ehhez kapcsolódik egy olyan, a francia írótól sem idegen melodrámai hangvétel, ami a korábbi filmekkel ellentétben képes átélhető érzelmekkel feltölteni az ábrázoltakat – még akkor is, ha néha határozott túlzásokba is esik a rendező.

 

Mindezen pozitív változások alapjánál leginkább egyfajta realizmus felé fordulást fedezhetünk fel. Bár ezúttal is egyértelműen meséről van szó, világosan érzékelhető egy olyan törekvés, hogy a továbbra is meglévő mágikus elemeket a valóságba gyökereztesse le, így rendre kiderül, hogy csodásnak hitt történéseknek valós alapjuk van, vagy például hogy az egész környék által tisztelt sámánt a mindenki által lenézett bolondos szomszéd „alakítja”. Ugyanígy a szereplők motivációi (reménytelen szerelem, önfelszámoló kötelességtudat) is közelebb állnak a melodrámához, mint a magyar forgalmazásban érthetetlenül megjelölt fantasy műfajhoz.

 

Ami azonban határozottan a korábbi Khudojnazarov munkák fölé emeli ezt a filmet, az az eltűnt tenger legendájának napjaink egyik legborzasztóbb ökológiai katasztrófájában való finom, kimondatlan lehorgonyzása. A hajótörés után sok évvel visszatérő kapitány ugyanis meglepődve tapasztalja, hogy korábbi városa mellől teljesen eltűnt a tenger, az egykori halászok sivatagban poroszkálnak és halak helyett tevékkel foglalkoznak, a kikötőből pedig távcsővel se lehet vizet látni. Érdekes módon egyetlen külföldi kritika sem figyelt fel arra, hogy a film a tadzsik rendező szülőföldje környékén, az Aral-tónál, illetve pontosabban annak hűlt helyén forgott. A világ egyik legnagyobb tava a kétezres évek közepére nagyjából 15-20 év alatt területének és vízmennyiségének 90%-át elveszítette, pontosan olyan elárvult kikötőket és sivatagokat hagyva maga után, mint amilyet a filmben is látunk. Éppen ezért, bár némileg mesebeli köntösbe ágyazva, a tenger eltűnését leginkább Isten csapásának felfogó, a víz és a halászat visszatértéért imádkozó emberek valódi tragédiáját látjuk.

 

A tengerre várva egy helyenként kedves, néhol valódi érzelmi átélést lehetővé tevő, de alapvetően érdektelen film, amivel kapcsolatban leginkább az a kérdés, hogy annyi hazai moziktól távol maradó mozgókép mellett miért kell nálunk bemutatni. Vigaszt talán csak a most is remek, bár kissé mesterkélten festőivé tett képi világ nyújthat, mivel a rendező munkáival általában az a baj, hogy Khudojnazarov csak ábrázolgatja az általa látott/elképzelt (mese)világot, de igazából semmit nem gondol róla. És ezért a szerkezet a végére minden esetben olyan céltalanul ődöngő darabokra esik szét, mint amilyen irányt vesztettek a tengerük nélkül életük értelmétől megfosztott, szívszorítóan elkeserítő élethelyzetbe kényszerült emberek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek