Magyar színházak XXVI. Kisvárdai fesztiválja
2014.07.03.

Visszafele olvasva: Kisvárdán a végzős színinövendékekből és frissen végzettekből álló alkalmi társulat Ilja prófétája nyerte a nagydíjat; vaskos, szemtelenkedős-káromkodós, szentséggel cicázós és hihetetlenül gyors tempójú előadás a várdai vár melletti szabad nyári térben. SEBESTYÉN RITA ÍRÁSA.

Bár nem hiszek a díjak jelentőségében, most mégis gesztusértékűnek tűnik a háromtagú zsűri – Gothár Péter, Koltai Tamás, Láng Annamária – döntése; olyan kánonokra és hierarchiákra adott alternatív válasznak, amelyek már egyébként is bomlásnak indultak, szerencsére. Most legalább mindez nyilvánvaló, nyilvános és hivatalos is; Erdélyből, Felvidékről, Vajdaságból, Beregszászból (ez utóbbi nem volt jelen az idén) az évad folyamán több helyszínen láthatók előadások Magyarországon is, minek kellene őrizgetni valamiféle központosított zárványként az évek óta leszálló ágban lévő kisvárdai fesztivált, amire tehetetlenség és kíváncsiság elegye mégis mindig újra elvisz. Most legalább lazán, keresetlenül, játékosan törik meg a nagy színházasdi szakrálisnak, nemzetmentőnek és kapcsolódásnak is gondolt küldetéstudatán is, végre. 

Ilja próféta
Ilja próféta
A mezőnyt idén Stuber Andrea válogatta, Erdélyben Köllő Kata ajánlásainak segítségével, és valóban sokfélére is, többnyire nívósra is sikerült a válogatás. A várszínházi bizniszért egy kicsit mindig duzzogok, hiszen kerülhetne az a szórakoztatónak szánt blokk a nyár további programsorozatába; igaz, a szigorú szakmai programot tekintve szerencsére ez a vonal kihagyható.

Szóval a Vajdasági Tanyaszínház Ilja prófétája Nagypál Gábor rendezésében valami üde, felforgató, amibe belehallatszik a tücsök és a mobiltelefon is, és ami igenis tud valamit kezdeni ezzel a mindannyiunkat beborító pénztelenséggel; egyszerűen vándorszínházként, kereszt alakú pallókon, teherautó ponyvától a cirkuszi kis-sátorig terjedő pokol-menny tengelyen, erős jelenléttel és majdnem mindenen – de még a vak papán és a keresztre feszítés ismételni vágyott gesztusán is – röhögő beállítódáson. Vérbeli színház, jelenléttel és gyakran mélységgel is teljes. Egyben fricska a nagy szenvelgésnek, amiben pont mi (t.i. határon túliak / külhoniak – bár a kifejezéseket én vonnám ki a forgalomból elsőként) és mindenféle kontextusunk és megközelítésünk azért szeret meg-megfürdőzni. Ez itt most finoman kerüli a pátoszt és szépen hoz mégis valamiféle megrendülést az utolsó jelenetben, amikor Ilja mellé, a mennybe ülhetnek a piás-káromolkodós-kissé idióta atyafiak, akik az imént még iziben keresztre húzták volna az részben humánus, néhol talán a szent-asszonykórussal hímsovénen ágálló prófétát, ráadásul az őrült-prosti-szent Veronika hathatós és mindent megbocsátó jelenléte mellett.

Vörös
Vörös
Előadásként díjat kap még a sepsiszentgyörgyi Hamlet (a cikk szerzője az előadás dramaturgja volt - a szerk.megj.) és a Vörös, ami a Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciója is; a közönségzsűri pedig az Újvidéki Színház A patkányokját tartja legtöbbre. Egyrészt sokkal kevesebb díjat osztanak, mint eddig bármikor – és ez tényleg profizmust és vállalt szubjektivitást sugall. Szerencsésen. Másrészt pedig Brestyánszki Boros Rozália és Máté Gábor szerző-rendezői együttműködése vagy Alföldi Róbert újvidéki rendezése úgy vélem, szinte elképzelhetetlen lett volna még néhány évvel ezelőtt; most tényleg látszik az átjárhatóság, színházi nyelvi értelemben is, kétségtelenül. Ez is persze a pénztelenségnek, ki- és összeszorulásnak köszönhető, gondolom hozzá kajánul, de azért a végeredmény több mint rendben lévő; engem különösen A patkányok naturalista szövegéből minimum expresszionzimusba és persze Brecht felé is vivő rendezése és a színészek egyszerre pontos és poétikus összjátéka vett le a lábamról. Az epizodikusság ellenére Gyarmati Kata dramaturg és Alföldi összehúz egy olyan szövegpéldányt Hauptmann terjedelmes társadalomrajzából, amiben az elcsent/kicsalt csecsemőtől és összes (valódi és fogadott) anyjától kezdve a hopp és kopp színigazgatóig és családjáig néhány markáns szál követhetően meghúzódik. A jelmeztár, rongyoktól bokáig érő, és emeletes vastraverzek a díszlet, ami szintén találó erre a csupasz, lekoszlott, adás-vevéstől kiürült struktúrára. A Vöröst játsszák Budapesten és Szabadkán egyaránt, és az 1944-es szerb, a magyar lakosságot kínzó és legyilkolászó partizánakciót megidéző személyes narratíva-fonalak fájdalmas csomókká állnak össze. Az ölés, kínzás rítusa, a partizánok tánca feszes, sortűz-szerű jelenetsor, amibe néha a kevés szolidaritás, mentés, menekülés szorít levegőt, és egyfelől valamiféle történelmi körhintává, másfelől kis feloldozássá válik a minden egyes gyilkolást követő civil gesztus, amivel a gyilkost játszó feltámogatja a halottat játszó színészt.

Alkésztisz
Alkésztisz
Izgalmas vonallá válik az is, ahogyan a román rendező, Sorin Militaru rendszeresen visszatér erdélyi magyar színházakban dolgozni, egy interjúban megemlítve a magyar színészek összeszedettségét; most Euripidész Alkésztiszét írta át kifejezetten az ő koncepcióját követve Székely Csaba, és az ugyancsak általa írt Szeretik a banánt, elvtársak? című monodrámát is Militaru rendezte. Előbbiben az ikonokkal borított szőnyeg, az irracionalitás felé teljességgel kinyíló második, koreografált és a darab történetén jóval túlfutó rész egyértelműen a román színjátszás szabad és asszociatív jegyeit viseli.
 
Mosztári szerzőnő, Biljana Srbljanovič írta A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled) című darabot, Brestyánszki Boros Rozália fordította – és ezzel Militaru, Sebestyén Aba és Székely Csaba mellett ő is a fesztivál egyik leggyakrabban előforduló alkotója lesz – és szerb rendezőnő vitte színre: Tanja Miletić Oručević. A Szűcs Katalin Ágnes által empatikusan és az alkotókat egyre megszólítóbban vezetett szakmai beszélgetésekkor fel is merül ennek a gyakran elkent vagy csak a felszínen maradó, elnagyolt kultúrák és nyelvek közötti párhuzamok és különbözőségek némely esete. E tekintetben pedig külön öröm, hogy végre megegyezünk abban, miszerint nem értékítéletekről van szó, hanem egyszerű (?) másféleségről, amihez gyakran szükséges a közeg ismerete; azoké a kulturális mintázatoké, amelyek segítenek ez előadásra is, esetleg ezen túl saját színházi fogalmazásmódunkra is rátekinteni. 

Nem volt bulis a 26. kisvárdai fesztivál – ez nem hiányzott olyan nagyon –, alighanem azért, mert a már minden kulturális kontextusban ott loholó anyagi szűkösség nem engedte meg, hogy a színházak többfős delegációja végigülje az előadásokat. Határozottan vett azonban egy kanyart az oldottság felé; miért is ne tehetné, hiszen több helyütt, több alkalommal láthatók már mindenütt kül- és belhoni előadások, lehetne ez itt például kifejezetten a színházi nyelvek találkozásának bő egy hete, a nagy beszélgetéseké, mint ahogy magam is meglepetten tapasztalom, hogy szinte hiszem is.