Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÖNMAGUNKHOZ VEZETŐ, SZÉLLEL BÉLELT ÚT

Cie Non Nova: Egy főn délutánja, Örvény / Trafó
2014. jún. 8.
Az ötforintos, egy használat után félredobott, csúf nejlonzacskók (még inkább: nájlonzacskók) táncoló-lebegő tündérekké és fenyegető démonokká változnak a Non Nova két előadásában. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.
A Trafó igazi szenzációt tartogatott az évad végére: újcirkuszos sorozatának keretében elhozta Budapestre a francia Non Nova társulat egyik legsikeresebb darabját, pontosabban annak két változatát, a Vortex (Örvény) és az Egy főn délutánja című produkciót.  

Nem véletlen, hogy a két előadás szorosan egymáshoz tartozik, hiszen egy időben, azonos alapokból kiindulva építette fel őket Phia Ménard. A technika pofonegyszerűen hangzik: végy egy kör alakú színpadot, tégy a peremére ventillátorokat, artisták helyett alkalmazz ember formájúvá szétvagdosott és összeragasztott műanyag szatyrokat és ereszd őket össze: a levegő, azaz a szél majd elvégzi a többit. Ám nem csak a recept egyszerűsége üt szíven, hanem az így létrejött előadások szellemessége, játékossága (Egy főn délutánja), félelmetes mélységekben vájkáló emberiessége (Vortex) és szépsége, továbbgondolásra késztető ereje is (mindkettő esetében). 
Önmagában a nejlonszatyor is sokrétű szimbólum: a fogyasztói társadalom üzemanyaga és csúf mellékterméke. Bizonyos statisztikák szerint legalább 1 trillió szatyrot használunk el évente, és csaknem 30 000 jut belőlük az óceán minden négyzetkilométerére. Ugyanakkor légiességük, szélnek való kiszolgáltatottságuk nem először ihlette meg a művészeket, gondoljunk például az Amerikai szépség című film egyik leghíresebb jelenetére. A Cie Non Nova produkciói a szelet, azaz a véletlent veszik kézbe, de természetesen kénytelenek teret is hagyni neki. 
Egy főn délutánja
Egy főn délutánja
Mindkét előadás egy a színpadon jelen lévő „alkotó” (Cécile Briand, valamint Phia Ménard) személye körül forog, akik megteremtik és irányítják a szatyrokkal végzett varázslatot, gyönyörködnek az alkotásukban, majd egy ponton teremtményeik ellen fordulnak. Lényeges eleme az előadásoknak, hogy hosszadalmas jelenetet szentelnek az első „szatyorbaba” létrehozásának: az előadók az orrunk előtt vágnak darabjaira, majd celluxoznak ember formájúvá egy-egy zacskót. Ugyanilyen hosszadalmasan kel életre mindkét verzióban az első szatyor, és ahogy a zacskó lassan, a redői között bujkáló szél segítségével életre kel, az a színházi (cirkuszi) pillanat esszenciája. Ekkor már sejtjük, hogy mi fog történni (még akkor is, ha nem láttuk az előadás plakátját, ami egyébként nem csinál titkot a kunsztból), mégis lélegzetelállító, amikor elkezd táncolni, libbenni, szállni az a szatyor… Amit a gyerekek tényleg tátott szájjal, kacagva bámulnak. 
Az Egy főn délutánjában egy hosszú kabátos, kapucnis nő az „alkotó”. Ez a verzió igazi, mesébe illő elemeket tartalmaz. Ilyen például a hajjal való játék: az alkotó parókája zacskókból áll, melyek természetesen lebegő tündérekké változnak. Egy másik jelenetben hosszú, aranyszínű, örvényszerűen tekergő kígyó küzd egy magányos szatyor-hőssel, akinek később a fekete zacskók seregétől is meg kell menekülnie.  
A Vortex sokkal komorabb hangulatú. A színpadon egy horrorfilmekbe illő alak tűnik fel, a fejét fehér kötés borítja, lába és törzse nejlonnal van kitömve, ami minden, nehézkesen megtett lépésnél kellemetlen, surrogó hangot ad. Így aztán furcsa ellentét feszül az előadóból áradó brutalitás, könyörtelenség és az általa létrehozott képek szépsége között. S mintha a teremtés e rémalak egy valódibb lényéhez vezetne el: egy ponton tombolni kezd, és levedlik egy réteg bőrt, vagy ha úgy tetszik, ruhát, testének hatalmas fekete zacskó-mását, mely egy ideig fenyegető árnyként lebeg a színpad fölött. Aztán – ez a szatyrok sorsa – a kukába kerül, az előadón pedig fehér, testhez simuló ruha marad. 
Fotók: Trafó. A képek forrása: PORT.hu
Fotók: Trafó. A képek forrása: PORT.hu
Az átváltozásnak még nincs vége: a lárvaszerű alak hasából végtelen hosszúnak tűnő, vastag, fekete nejloncsíkot húz elő, mely hiába lebeg örvényszerűen a színpad felett, látványa olyan nyomasztó, mintha kiszorítaná a levegőt is. Az előadó szó szerint kivetkőzik önmagából, sorra szabadul meg (teste? személyisége lényegtelen?) rétegeitől. A szemünk előtt születik meg egy önmagára rácsodálkozó, kíváncsian körülnéző nő. 
Nem lehet az értelmezést leegyszerűsíteni azzal, hogy az előadás Phia Ménard transzneműségéről szól. Az előadó egyszerre irányítója és elszenvedője az átváltozásnak. Rendkívül koncentrált installációkba kerül: alámerül, fuldoklik, bejárja a poklot. Szinte apokaliptikus képben küzd önmagával. Vagináján keresztül még egy réteget szül, mely aztán örvénnyé, magzatburokká és fészekké formálódik. Ötven perc alatt jut el legbensőbb önmagához – átalakulásának sietsége, sűrítettsége és dinamikussága csak az előadás világán belül értelmezhető, s a néző úgy érzi, hogy ez a fajta tapasztalás, pontosabban annak tanúsága kizárólag itt és most lehetséges. Lenyűgöző ezeknek a jeleneteknek a szépsége, félelmetessége és eksztatikussága, ám viszonylag hamar elkezdődik motoszkálni bennünk az út bejáratatlansága miatt érzett frusztráció. 
A lebegés hiánya.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek