Vivian Maier nyomában
2014.06.12.

Szörny vagy angyal? Rejtőzködő vagy exhibicionista? Makulátlan vagy perverz? Zseni vagy pszichopata? A Vivian Maier nyomában című dokumentumfilm szerencsére az utolsó kockáig nyitva hagyja ezeket a kérdéseket. A múlt század egyik legjelentősebb street fotósának kikiáltott, 2009-ben elhunyt bébiszittert képein kívül ez a sehol el nem varrt sztori teszi ellenállhatatlanul érdekessé. VALACZKAY GABRIELLA ÍRÁSA.

Mary Poppinsra nemcsak turcsi orra, több számmal nagyobb kabátja, hülye kalapjai, zárkózottsága, rigolyái és szigora miatt emlékeztet az egész film alatt Vivian Maier. Az 1926-ban New Yorkban született street fotós szintén bébiszitterként dolgozott egész életében. Ráadásul pont olyan idétlen helyekre cipelte magával a gondjára bízott gyerekeket, mint Csudálatos Mary a Banks-kölyköket. Poppins a plafonról szedi le pesztráltjait nevetőgáz-roham esetén, Maier gettónegyedek sikátoraiba kirándul velük. Néha rendőrök dorgálják meg a csellengő kiskorúakat: miért hagyták el a nevelőnőjüket? Olyankor elmesélik, hogy az nem úgy volt. Miss Maier felejtette ott őket.


Mert, mondjuk, észrevett valami érdekeset a szemétkupacok mögött. Oszlásnak indult kutyát például. Vagy belefényképezett a kukába. Máskor alvó hajléktalant vett fel, aki úgy aludt az utcakövön, mintha egy óriás előtte Z-alakba hajtogatta volna. Biztosan megállt, ha valakivel veszekedett a rendőr. A baleseteket feltétlenül meg kellett örökítenie. És ha sírtak a gyerekek. Ha nem sírtak, akkor is. Furaságokat, szépségeket és ocsmányságokat fényképezett Vivian Maier. Mindent, amitől az ember utcai és az utca emberi. 

1952-ig egy Kodak Brownie kamerával, később Leica IIIc, Ihagee Exakta, Zeiss Contarex és különböző SLR-gépekkel dolgozott. Ismertetőjegyévé mégis német gyártmányú tükörreflexes, kétaknás Rolleiflexei váltak. Ez ismerősei szerint szinte állandóan a nyakában lógott. Az amerikai fotográfus Joel Meyerowitz szerint azért is tudott olyan intim helyzeteket előidézni modelljeivel, mert ezt a gépet nem kellett a szeme elé emelnie, hanem fölülről nézett bele. Így közben, előtte, utána rövid szemkontaktust teremthetett az emberekkel. Azzal kísérletezett, mennyire közelítheti meg valakinek az auráját. Akkor gyorsan lefényképezte és eltűnt. 

De honnan tudjuk hirtelen mindezt? És miért nem tudtuk évtizedekig? Maier 1926-ban született, és 2009 előtt bárki hiába guglizta a nevét. Erről (is) szól John Maloof dokumentumfilmje, amelyben az egyik sikertényező maga a Vivian Maier-sztori: tiszta hollywoodi. (Bármelyik tehetségkutatóshowműsor-szerkesztő sírva könyörögne a legapróbb részletéért. Ilyen személyiségekkel és élettörténetekkel lehet megszerettetni és eladni egy sorozatot pillanatok alatt.) Ráadásul a filmet annyira zseniálisan építették fel, vágták meg, festették alá zeneileg, tűzdelték archív felvételekkel (többször Maier színes home-videóival), terhelték interjúkkal, szórták meg humorral és drámával, hogy játékfilmes stábok is megirigyelhetik. 


A Hercegprímás utcai Higgs Field művészeti galéria és kávézó rögtönzött nézőterén – két héttel a Vivian Maier nyomában magyarországi mozivetítései előtt – a Magyarhangya nevű alulról jövő, közösségi alapú, reformer-filmforgalmazó csapat vetíti John Maloof 2013-ban elkészült dokuját egy maroknyi, összecsukható széken fészkelődő fiatalnak. Mozijegyünk nincs, kiürült kekszes dobozt adnak körbe a szervezők, „úgy, mint a templomban”, mondják, akinek nincs annyija vagy nem tetszik, dobja bele csak a felét. 

Árverés a nyitó kép. Valami raktárhelyiségben. Szemüveges, tarajosra fésült hajú, kölyökképű srác licitál egy dobozra, 380 dollárért leüti. Az akkor 26 éves történész, John Maloof chicagói fotókat keresett egy projektjéhez. Ez Vivian Maier első nyilvánosságra jutott negatívos doboza. A munkájához használhatóra nem akadt köztük Maloof, a képek viszont tetszettek neki. Fotóblogot csinált belőlük. Szórakozásból. Őt lepte meg a legjobban, hogy Vivian Maiernek pillanatok alatt rajongótábora lett. 

Próbált kutatni utána a neten. Nem volt mit. Az első információ, amire Maierrel kapcsolatban bukkant, 2009-es gyászjelentése volt. Hogy „békében elment.” Maloofot érdekelni kezdte a fura nő. Nyomozásba fogott. Ismerősökre bukkant: családokra és már felnőtt gyerekeikre, akikre régen Maier vigyázott. És aki közül néhányan „nanny-jük” idős korára lakást béreltek neki. Halála után fizették a raktárhelyiségét. Amikor belépett ide a történész, leesett az álla. Összesen 25 ezer tekercsnyi filmet talált dobozok tucatjaiban, kuponok, buszjegyek, beváltatlan csekkek, újságkivágások, virágos otthonkák, kalapok, ballonkabátok és filmes dobozba gyűjtött gyerekfogak között. 


A fiatalember digitalizálni kezdte a filmeket és – maga is fotós lévén – hamar rájött, hogy felfedezése rendkívüli. Azt is korán belátta, hogy ekkora anyag feldolgozásához segítségre lesz szüksége. Megkereste többek között a Tate Modernt és a MoMA-t, hogy szálljanak be a projektbe. Elutasították. (El tudtam volna képzelni egy animált jelenetet a filmben, amelyben valamelyik múzeumigazgató épp a fejét veri az általa vezetett intézmény patinás falába, amiért annak idején önként hátat fordított ennek az aranybányának.) John Maloofot mára körülbelül a világ komplett fotós- és galerista-társadalma irigyli ezért a hagyatékért. Egyedül a The Howard Greenberg Gallery került közel a húsosfazékhoz New Yorkban, akik állítják, hogy a Maier-hagyaték érdekesebb számukra Man Ray-énél és Henri Cartier-Bressonénál, és akikre Maloof felfedezettje lenagyított munkáinak eladását bízta. Ő maga pedig kijelentette: „küldetése, hogy Vivian Maier bekerüljön a történelemkönyvekbe.” 

Meg is tesz érte mindent: mára mind a százezer megtalált kockát digitalizáltatta, két könyvet adott ki Maier munkáiból, kiállításokat utaztat. A filmben a következőt csinálja: miután világraszóló fotótörténeti felfedezését nagy vonalakban elmeséli, a Vivian Maier személye körüli nyomozásába avatja be a nézőt. Elmegy például Maier anyjának francia szülőfalujába, ahová a streetfotós rendszeresen ellátogatott. Rátalál családokra, akiknek a gyerekeit Vivian évtizedekkel ezelőtt pesztrálta. És beszélteti őket. Viccesen gyors egymásutánba vágja a néha gyökeresen ellentmondó visszaemlékezéseket. Percről percre nagyobb szimpátiát ébreszt bennünk a különös tekintetű, langaléta, domborulatait mindig takaró, darabos mozgású nörsz iránt. Akit a gyerekek „annyira” szerettek. 

Aztán a beszélő fejek egyszerre fura dolgokat kezdenek beszélni. Angolul megy a film, magyar felirattal, az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy-egy szót egyszerűen átugrott a füle vagy a szeme. „Gonosz?” Tényleg ezt mondta volna erről a magába forduló, szerény, nem feltűnő, csak a gyerekeknek és a fotózásnak élő nőről a hosszú hajú fiatalember? 


Fokozatosan árnyalódik a kép. Emlékezőket mutat Maloof, bepárásodott szemeket. „Engem addig fujtogatott, amíg le nem nyeltem a falatot”. „Beleverte a fejem a falba, mert nem tudtam bekötni a cipőmet.” „Zárat szereltetett az ajtajára.” „A plafonig tornyozta a szobájában az újságokat. Kis folyosókon lehetett nála közlekedni.” „A vágóhídra vitt a játszótér helyett.” „Mint a gonosz nyugati boszorkány.” „Ha egy férfi le akarta segíteni valahonnan, leütötte. Nem szabadott hozzáérni.” „Az ingyenes termékmintákat belezúdította a táskájába a boltban.” „Letagadta a nevét. V. Smith-nek mutatkozott be.” „Meierként írt alá.” „Mayerként írt alá.” „Azt állította, hogy kém.” „Senkivel nem tartotta a kapcsolatot a családjából.” „Se férfit, se barátot nem láttunk a közelében.” „Nem volt biztosítása. Nem járt orvoshoz. Azt mondta, a szegények túl szegények ahhoz, hogy meghaljanak.” „Értette a szegényeket.” „Az emberi ostobaság és gyarlóság érdekelte. A gyilkosságokról, balesetekről szóló újságcikkeket gyűjtötte.” 

Ismerősök összefüggéstelen mondatai. Mint a darabkák egy puzzle-hoz, amihez nem adtak rajzot. És bármilyen ügyes magánnyomozó is John Maloof (nyilván mostanra egy sereg művészettörténésszel a nyomában), fogalmunk sem lehet, hogy a játékból hány kirakós hiányzik. Ez az életmű egy terebélyes, kacifántos, fekete-fehér rejtély. Matt papíron. 
Cím:  Vivian Maier nyomában
Rendező:  Charlie Siskel, John Maloof
Forgatókönyvíró:  John Maloof, Charlie Siskel
Zeneszerző:  J. Ralph
Operatőr:  John Maloof
Vágó:  Aaron Wickendan
Szereplők:  Vivian Maier, John Maloof, Mary Ellen Mark, Phil Donahue