Piotr Anderszewski és a Skót Kamarazenekar
2014.05.31.

A Skót Kamarazenekar számos jellemzőjében különleges együttes. Főleg, ha egy olyan zongoristával muzsikálnak együtt, mint Piotr Anderszewski. CSABAI MÁTÉ CIKKE.

A Skót Kamarazenekar idén fennállásának negyvenedik évfordulóját egy európai koncertkörúttal ünnepli, így került sor a Művészetek Palotájában megtartott hangversenyükre is. A zenekar legutóbb 2009 tavaszán járt Magyarországon, szintén a Müpában és szintén Piotr Anderszewskivel együtt, aki noha magyar gyökerekkel is rendelkezik, hazátlan világutazóként járja a világot. Akkor szinte csak Mozart-művek kerültek a műsorfüzetbe, a csupa derű A-dúr zongoraverseny mellé azonban most befért Schumann a-moll zongoraversenye is, melyről végül kiderült, pazar választás volt Anderszewski számára.

De ne ugorjunk ennyire előre – a Skót Kamarazenekar mindenképpen több szót érdemel. Az Alexander Janiczek koncertmester irányításával játszó zenekar kiemelt szereppel bír Skócia zenei életében. Nem csak koncerttermekben hallani őket, hanem egyetemeken, kórházakban és iskolákban is, és olyan zeneszerzőkkel állnak kapcsolatban, mint Davies, Rautavaara és Judith Weir. Ahogy az a pesti koncertjükön is kiderült, játékuk összecsiszolódott és kiforrott, s karmester nélkül is pontos muzsikálásuk a mindenkori koncertmester remek teljesítményét dicséri.  

Piotr Anderszewski
Piotr Anderszewski

A hangversenyt Felix Mendelssohn tizenhárom évesen írt g-moll vonósszimfóniája nyitotta, mely után egy dolog vált mindennél bizonyosabbá: kiforratlan művet még egy kiváló zenekar sem tehet tökéletessé. A zeneszerző fiatalkori szimfóniáinak legsikerültebb darabja Mozart dallamvezetését és Bach kontrapunkt technikáját ötvözi, s noha az eredmény gyakran öröm a fülnek – különösen a légiesen induló, Andante feliratú tételben –, az elhúzódó zárótétel, szerencsés módon ugyan, de legfeljebb éhessé tett a soron következő Mozart-zongoraversenyre. A Köchel-jegyzék 414-es sorszámát viselő versenyművet a zeneszerző 1782-ben komponálta, amikor megvetni készült lábát Bécs zenei életében, ezt tükrözi, hogy a mű könnyedsége erősebb zenei invencióval is vegyül.

Egy-egy szólista már megjelenésében hordozza azt az attitűdöt, ahogyan azután majd játszani fog. A lengyel-magyar származású Piotr Anderszewski nem tartozik közéjük. Megjelenése csupa visszafogottság, rejtőzködés, ám kimért, távolságtartó mozdulatait rögtön elfelejthetjük, ahogy játszani kezd. Nem csoda, hogy kisugárzása Bruno Monsaingeon francia filmest is megihlette, aki több portré- és koncertfilmet is készített a zongoristával. Anderszewski játékához hozzátartozik a szeszély, amely azonban paradox módon megkapó pontossággal párosul. Szinte érezni, ahogy a szívverése is együtt jár a zenével. Anderszewskinek a Mozart-versenyműben is drámára van szüksége, és noha úgy véli, Beethovennel szemben Mozart zenéje világos és nem lehet mögötte elbújni, mégis beethoveni szeszéllyel nyúl a salzburgi mester zenéjéhez is. Nem elbújva, hanem a lehető legmélyebb drámaiságot kidomborítva. Nem klasszicizál, nem akar a darabra új köntöst sem erőltetni, viszont a szó legjobb értelmében expresszív és képes meríteni a romantika játékstílusából is anélkül, hogy előadása széteső lenne. A hallgatónak az a benyomása támad, hogy sokkal több csúcspontot hall, mint amennyit a szerző leírt. Újraértelmezés ez – szándéktalansága miatt mégis sokkal szervesebb, mint a legtöbb hasonló próbálkozás.

Piotr Anderszewski erős személyiség, szívesebben vezényli maga a zenekart a zongora mellől, noha bevallja, inkább csak inspirálni tudja a zenészeket a kifejezőbb játékra, s nem igazi dirigálás az, amit csinál. Valóban: vezénylése néhol szinte komolytalannak hatna, ha a hangzás nem igazolná mégis e működését. Ehhez persze egy olyan kiváló együttes kell, mint amilyen a Skót Kamarazenekar, az ember pedig legfeljebb sejti, hogy a remek hangzásban legalább akkora szerepe van Alexander Janiczeknek, mint a szólistának – illetve a régóta tartó kollaborációnak, hiszen ne felejtsük el, a zenekar és Anderszewski évek óta játszanak együtt.

Ha egy földönkívüli csak e koncert alapján ismerné Mendelssohnt, középszerűnek gondolná. Hazatérés idegenből című nyitánya inkább csak az eposzi retardatio szerepét töltötte be a Schumann-zongoraverseny előtt, noha hatásos és színes zene. A kamarazenekar fúvósai viszont bizonyíthatták, milyen finom és választékos játékra képesek az egyébként remekül hangszerelt darabban, a széles mendelssohni dallamok a csellókon pedig különösen megkapóak voltak.

Ahogy arra már utaltam, az est csúcsát a Schumann-zongoraverseny jelentette. Már a Mozart-műnél is sejtettem, hogy ami érvényesült és hatásos volt ott, az a romantikus versenymű előadásában ezerszeresen az lesz. Noha Anderszewski kevésbé játszotta „romantikusan” a zongoraversenyt, mint számos zongorista (Jevgenyij Kiszin például), mégis rengeteg érzelmi töltetet helyezett egyébként szigorú tempóiba. Szinte döbbenten figyelhettük a szólistából áradó energiát, melyet – a féktelenségben is fegyelemmel – a vezénylésbe és a zongorajátékba fektetett. De akárhogy is dicsérem a szólista fegyelmét, virtuozitását s játékának kitűnő artikulációját, lehetetlen nem említenem azt a lezserséget, amellyel Piotr Anderszewski a pódiumon létezik. Legutoljára akkor szembesülünk vele, amikor a művész leballag a színpadról. Illetve ahogy.

Megjelenésében hordozza az attitűdöt, amivel játszani fog. Ezek szerint mégis igaz rá a megfigyelés.

Szerző: Csabai Máté