Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? / Yorick Stúdió, Marosvásárhely – Thália Színház, Határon Túli Magyar Színházak Szemléje
2014.06.07.

Egy mentálisan sérült fiú beszél, majdnem másfél órán át Székely Csaba Ceauşescu-kort megidéző monodrámájában. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Sebestyén Aba
Sebestyén Aba
Robert kádergyerek, a helyszín, valószínűsíthetően, egy angliai pszichiátria, ahol az enyhén autista fiú hosszan sorolja, miféle életet éltek hosszú évekig a román diktatúrában, ahol is hiánycikk volt majdnem minden, az élelmiszertől a déligyümölcsig, nem beszélve a műszaki cikkekről és egyéb fogyasztási javakról. 

A fiú, aki a világ legtermészetesebb adottságaként mesél minden kiváltságról, amit szekus tiszt apja megengedhetett magának s a családjának, groteszk alulnézetét adja a kései román önkényuralomnak, majd az átmenetnek, a ’89-es forradalomnak, s az utána következő nagy átrendeződésnek. Arról beszél Székely Csaba e roppant mulatságos tragikomédiában, amiről számos kitűnő kortárs regény is érzékletes képet adott az elmúlt években (Tompa Andrea munkái, Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életekje, vagy Dragomán György A fehér királya). S most, íme, drámában is előttünk áll az elnyomó diktatúra természetrajza, méghozzá sajátos fénytörésben, hiszen Székely olyan metszetet mutat be, amelyet eddig színpadon még nemigen láttunk: az egykori kiváltságos osztály kádergyereke beszél, öntörvényűen és drámaian, mi pedig a nézőtéren azon nevetünk, amin leginkább sírni kéne, vagy legalábbis magunkba szállva merengeni. 


A fiú monológjaiból megtudjuk például, hogy a nagyhatalmú, ám roppant korlátolt apa két meccsnézés közt otthonában olvasgatja a róla készült besúgójelentéseket (róla, meséli történetünk hőse, történetesen a rendszeresen megjelenő vízvezeték-szerelő jelentett), s kénye-kedve szerint tehet tönkre bárkit, küldhet börtönbe, száműzetésbe, szétzilálva családokat, egzisztenciákat. A szekus főember természetesen hozzájut minden hiánycikkhez, a földi halandók számára egyébként elérhetetlen fogyasztási javakhoz, például banánhoz, mert „vannak kapcsolatai”. Az anya állandóan sír a szomszéd szobában, az apa a barna bőrkanapén ül és Dinamo-meccseket néz, a testvérről pedig annyi derül ki, hogy meg akarja ölni az öccsét, legalábbis a szaggatottan monologizáló Robert így festi le siralmas helyzetét. A tematikai újdonságon kívül ez adja Székely drámájának sajátos optikáját, színpadi erejét: a káderfiú egykedvű monologizálása, beszűkült tudatállapotot közvetítő sajátos beszédmódja különleges drámai léthelyzetet teremt, egyúttal a groteszk színpadi létezés, s a többértelmű beszéd ambivalenciáját hozva létre. Székely drámája most is sziporkázóan humoros és szatirikus, a gesztikus és verbális poénoknak valóságos tárházát nyújtja, tág asszociációs teret adva a monodrámát játszó színésznek.       

Ez a mű, pontosabban e monodráma előzményeként született hangjáték indította el a szerzőt a drámaírói pályán. Először a BBC pályázatán nyert díjat az eredetileg angolul írt hangjáték, aztán hamarosan berobbant az erdélyi s a magyar színpadokra Székely drámatrilógiája (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz). (Nemrégiben a trilógia más-más együttesek által színre vitt előadásait láthattuk csokorba kötve a Pécsi Harmadik Színházban, kiegészülve a hozzá kapcsolódó elméleti szimpóziummal, a „Székely Csaba-fesztiválon”.)  A Szeretik a banánt, elvtársak? színpadi változata Sebestyén Abának, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió vezetőjének, a monodráma megszólaltatójának felkérésére készült a hangjátékból.  

Fotók: Yorick Stúdió
Fotók: Yorick Stúdió
S akkor most el kell időznünk egy pillanatra drámaíró és színész-rendező közös munkálkodásán. Azt hiszem, kivételesen szerencsés találkozásról van szó. Értik egymás alkotói észjárását. Közös szellemi hullámhosszon mozognak. Székelynek vélhetőleg ideális partner a színházcsináló Sebestyén Aba, s a színész-rendezőnek is inspiráló Székely drámaírói művészete. Nem véletlen talán, hogy az eddigi legsikeresebb színrevitelek közül két igazán formátumos előadást is Sebestyén Aba jegyez rendezőként. (Nem mellesleg besöpörve számos fesztiváldíjat, köztük a POSZT legjobb előadásáért járó díját, s a Színikritikusok díját.)

A Szeretik a banánt, elvtársak? előadójaként Sebestyén Aba megtalálta azt a kényes és szűk színészi mezsgyét, amelyen végighaladva a szöveg lebegő ambivalenciája, dupla fenekű beszédhelyzetei, fekete humora  kibontható, értelmezhető. Sorin Militaru rendezése hatásosan és élvezetesen vezeti végig hősünket a feltárulkozás, a magába záródás, a rettegés, a félelem, a vágyakozás lélektani stációin. Hallatlan hajlékonysággal, érzékenységgel érzékeltetve a figura benső lelki folyamatait. Valóságos pszichológiai viviszekció, amit látunk. Belehelyezkedve az autista fiú csapongó, bezáruló gondolatvilágába, Sebestyén Aba azt játssza el, bravúrosan, hogy szinte semmit nem érzékel a külvilág ingereiből, reakcióiból, csak zsolozsmázza az apjától, s az agymosó állami gépezettől hallott szövegpaneleket, s miközben beszél és beszél, fél és védekezik, hiszen lényegében totálisan kiszolgáltatott. A káderfiú, még ha mentálisan sérült is, de elnyomott, hiszen retteg a diktatúra gépezetétől, zsarnoki apja házi terrorjától, testvére brutális akcióitól, önnön beszűkült tudatállapotától. Ezt a bonyolult lelki-pszichofizikai folyamatot a maga félelmetességében, ijesztő lefojtottságában, kataton mivoltában is gazdagon és humorosan jeleníti meg Sebestyén Aba játéka. 


A látszólag érzelemmentesen és szenvtelenül elmondott történetek mögül rendre elővillan a diktatúra igazi arca; az elfojtás, a represszió, a félelem természetrajza, a megszabadulás vágya, a felszabadító röhögés kényszere. Sebestyén Robertje csak áll, téblábol, tétován tűnődik, végtelenül hosszú szüneteket tart elbeszélésében, mintha csak keresné a szavakat, s küzdene az artikulációval. Súlyos, drámai csöndek teremtődnek a szikrázó poénok között. A szavak jelentése az ellentétébe fordul, ólomlábakon vánszorognak a kitartott pillanatok. A fiú apró fakockákból épületet rakosgat, ami szüntelenül leomlik. A sivár, fehér tér fölött ventilátor lapátjai köröznek végtelen lassúsággal (díszlet-jelmez: Bajkó Blanka-Alíz). Sebestyén Robertje nejlonzacskót szorongat, ásványvizes palackot húz elő, kortyol belőle. „Hazai, finom, szeretem”, mondja lassan és ártatlanul, s a harmadszorra is elsütött poén is prímán bejön. 

Elemi erejű, reflektált játékot látunk, egy kivételesen szenzibilis textus interpretációjaként. Sebestyén Aba, aki érett színészetét számos előadásban, köztük A tér című ugyancsak súlyos Kocsis István-monodrámában is felvillantotta, ezúttal szinte végtelen érzelmi skálán játszik. Az optimális idején épp csak túlnyúló előadáson rengeteget lehet nevetni. Igaz, ha jobban belegondolunk, hamar torkunkra fagy a nevetés.
Szerző:  Székely Csaba,  Cím:  Szeretik a banánt, elvtársak?,  Rendező:  Sorin Militaru,  Előadja:  Sebestyén Aba,  Díszlet-jelmez:  Bajkó Blanka-Alíz