Váradi András: Haydan és most
2014.07.02.

A kiadó nagyítót is mellékelhetett volna az indokolatlanul apró betűfokozattal szedett „novellinók” mellé. Bár igaz, ami igaz, a kicsinyítés e prózának épp olyan alapfogása, mint a nagyítás, túlzás. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.


A mi irodalmunkban immár fél évszázada úgy van, s prognosztizálhatóan száz-kétszáz évig úgy lesz, hogy ha egy könyv halmazban kínál egymással bizonyos rokonságot mutató, filozofikus-csattanós rövid történeteket vagy rövidtörténeteket, nem hagyjuk említetlenül Örkény István nevét és az Egyperces novellák iránti csodálatunk kifejezését, mondván: a műfaji ősforrás valahol azon a tájon fakad. Váradi András – nevét ne irodalmi lexikonokban, hanem például a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi névsorában keressük, s mint 1948-as születésű biokémikusra akadunk rá – nyilván olvasott, sőt tud fejből egy regiment Örkény-egypercest, mégsem vehetünk mérget erre a szellemi rokonságra. Igen valószínű, hogy a könyvhöz töredezett-formás előszót (Előszó-cédulákat) író Parti Nagy Lajos kisepikája, ezen belül szatirikus tárcáinak sorozata sem kerülte el a szerző figyelmét, ám az sem állítható, hogy a Haydan és most időben és jellegben közös tőről fakadhatott volna a Magyar mesék ciklusával. Amint szintén csupán párhuzam, ám aligha hatás, hogy Mosonyi Aliztól a Magyarmesék majdnem száz darabja és Váradi száz plusz egy haydnmeséje nem idegenkedne egymás szomszédságától a könyvespolcon.

A deklarált indíttatás az Esterházy Péter Haydn koponyája című színdarabjával összefüggő élmény, a Böröcz András (a könyv illusztrátora) nyújtotta, már-már társalkotói segítség, továbbá Darvasi László és Parti Nagy Lajos biztató szava. A módszer: Haydn köztudottan (?) sok vihart látott (ellopott, elcserélt stb.) koponyája megfelelően hangsúlyos, különleges ember-emlék ahhoz, hogy a mindegyre Haydn néven nevezett, állandóan alakváltoztató figura megfoghatatlanul valóságos perszonális médiuma, katalizálója legyen az időszembesítő kistörténet-mondásnak. A legtöbb esetben tényleg „haydan és most”, két síkon indulnak be a szöveg lendkerekei, melyek mégis képesek együttműködve hajtani a tempós nyugalmú, kissé élőbeszédszerű előadásba sűrített anekdót-példázatokat.

Önéletrajzi, tapasztalati és fantáziáló elemek ugyanúgy feltörnek az egy oldal terjedelmet ritkán meghaladó (sorszámukat és címüket is érdekesen kombináló) írások különféle rétegei alól, mint az öröklődő hazai népi és városi adomakincs innovatív alkalmazásai, a zeneszerző géniusz Haydn pályájával, munkásságával összefüggő és össze nem függő dallamerecskék – s főleg a kétezer-tízes évek elejéig tartó, előzményfoszlányokat is magával sodró huszadik század szinte egy évezredre bőségesen elegendő üzenetei. Már a ténylegesen kötetnyitó, [1] Kisebb fosztogatások, tömeges lerészegedés jelzetű „családi fénykép” így indít: „A Nagy (I. Világ-) Háború végén a kis Haydn folyton az utcán csatangolt. Legtöbbször vele tartott apám is, aki akkor éppen hatéves volt. Nyíregyházán örök nyüzsgés volt az utcákon…” Nyíregyháza Váradi szülővárosa. Innentől az „apám”, „nagyapám”, „Bezzeg a Sanyi…” és számos más fordulat mindenfajta kifejtés, magyarázkodás nélkül felveszi enyhén autobiografikus jelentésalakjait. A haydan/most idő-pár mozgása, térbeli és kontextuális ingása három-négy felléptetett nemzedéknek kedvez a burkolt család-sokpercesben, noha családi, vallomásos kiindulású értelmezése leszűkítené összetettségét.

Az írások lebegő irrealitása (az anyagukba cseppentett parányi „antianyag”, amelyről Almási Miklós még az Örkény-egypercesek keletkezésekor termékenyen meditált) olyan benyomásokat ébreszt (képszerűen szólva), mintha Váradi felfelé ásna meg százegy kutat. (Kútfúrásról, kútba ugrásról esik szó az epizódokban.) Szorongató budapesti gettó vagy szeretett Balaton-felvidéki táj, Händel–Haydn rokoni puszipajtásság vagy Mozart és Lukács György közös nőcsábászata, a nagy muzsikus emigráns tengődése 1925 körül Los Angelesben vagy régi május elsejék (egy)párt- és KISz-jelszavai: a Haydn név mágikus hatására – ahogy a szövegben minden elhaydnul és elhaydanul – berobban a történetek nyelvi motorja, ássa magát fölfelé, s a végére vizet talál a mondandó. Sajnos nem mindig. Nagyjából a haydnkák egynegyede (s ez nem kis szám) nem lyukad ki önmagából sehová. (F)elmondja magát, s nem többel, mindössze egy vándormotívummal, écával, viccmaradékkal jutottunk följebb. Ilyenkor a slusszpoénos kihegyezés vagy elcsitító-semmitmondó lekerekítés a végén mit sem ér, s a politikai, társadalomkritikai áthallásokat sem tetézi.

Böröcz András hordóba zárt embereivel és emberkéivel nem ez a gazdag és találó illusztrációs anyag ismertet meg. Váradi szódongái ugyancsak átfognak hordót és hordócskát, a művésztárs azonban nem a verbális megfelelésnek, hanem saját filozófiájának, képi hordó-grammatikájának kiteljesítésével dolgozik, festményt és karikatúrát egymásba váltva. A barna felületekre általában rápecsételt helységnevek segítik a füzér darabjaival, locusaival, időrétegeivel való összehangolódást. A zöld DAPEST feliratú, sarló-kalapácsos vonulás hordó-rabjai például az imént szóba hozott egyik témakör ironikus-emlékeztető érvényesülését. 

Ki érzi magát rosszabbul: a komfortosnak látszó módon hordóba zárt – alkalmanként Haydn-arcú – ember, vagy az emberre abroncsolt hordó? Melyik az, amelyik kevésbé szabad – a másiktól? A törpe-betűsség ellenére ötletes tipográfiájú, szép kivitelű, friss hangvételű könyv írásban és rajzban ezt a fogas kérdést teszi fel, s nem lehetetlen, hogy néha meg is válaszolja.
Szerző:  Váradi András,  Illusztrációk:  Böröcz András,  Cím:  Haydan és most,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2014,  Kiadó:  Kalligram,  Terjedelem:  148 oldal,  Ár:  2900 Ft