A csodálatos Pókember 2.
2014.05.01.

Vasemberi babérokra tör a pókfiú, de kevés hozzá Garfield humora. Móka van, csak a kacagás kevés. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Andrew Garfield
Andrew Garfield

Mint ma született lurkónak a fekete-fehér film, olyan öregnek tűnik már az egykor szebb – abszurdabb, véresebb – napokat is látott Sam Raimi Pókember-trilógiája. A horrordirektor első hálószövő-filmje hiába kamatoztatta anno a legfrissebb CGI-technológiákat, a digitálisan rajzolt képsorok nyaktörő sebességgel évültek el. Pókember mégis jól járt ezzel: a számítógépes megoldások elavult bája szépen passzol a csecsemőlelkületű nézőket megcélzó film hangvételéhez. Hiszen a nullanullás évek filmtriója Nolan Batman-mozijának ékes ellentéte, amely borongós hangulat vagy a terrorizmus anarchiájának lefestése helyett a mesemondás giccsét vállalta fel. Ennek jegyében pedig Pókemberrel is képtelennél fantasztikusabb gonoszok bunyóztak, akiknek fenyegetése csak annyira volt komoly, mint egy Terence Hillnek osztott Bud Spencer-pofon.


Raiminek volt annyi (vér?) a pucájában, hogy vállalja: az ő Pókember-filmjeinél nincs jobb Pókember-paródia, és e kétes erény tudatában hülyéskedett el kettő, majd vett komolyan (s buktatott el) egy filmet. Már csak ezért is lehetett létjogosultsága a 2012-ben A csodálatos Pókember címmel újragondolt-újraindított szériának: ráfért a szuperhősfilmekben is honosított földközelibb, picit hihetőbb közelítésmód. Persze messze még az idő, mikor a szuperhős-celebeket nem csak egy-egy poén erejéig fertőzi meg a valósághűségre apelláló revizionizmus, és Pókember barátnője poszt-traumatikus stresszt kap, miután sokadjára rabolják el és lógatják ki New York fölé, a coming-outolt Peter Parkernek pedig nem a lakbér, hanem a kártérítési díjak befizetésével akadnak gondjai, amelyet a szétzúzott New York-i közterek után szab ki rá a biztosító.

Ám addig is racionális fordulatnak megtette, hogy Pókembert barátnőjének rendőrapja világosította fel a 21. századi bűnüldözés módszertanáról: ha P. elkapja és börtönbe vágja a pitiáner autótolvajt, azzal nem a bűnt, hanem az igazságszolgáltatást előzi meg, mivel a zsaruk nem tudnak a kispályás gengsztereken keresztül eljutni a nagykutyákig. Marc Webb rendező viszont a film felénél – valószínűleg a harmadik stúdiós figyelmeztető fax után – ráunhatott a reálisabb módira, és gond nélkül visszafarolt arra a B-filmes mezőre, amin Sam Raimi is tartotta a szériát a Roger Corman filléres trashfilmjeibe illő szörnyeivel és pszichopatáival.

Emma Stone, Andrew Garfield
Emma Stone, Andrew Garfield

A második Webb-filmet már nem repesztik ketté ilyesfajta törések, a széria ott folytatja, ahol a gyíkemberré vált őrült tudós likvidálásánál abbahagyta. A kettes rész erényei és hátrányai is hasonlóak, mint az előző etapnak: flottul működik a színészek közti kémia, Andrew Garfield és Emma Stone alaposabban kidolgozzák a tinédzserpárt, hihetőek a szakítás, a zavartság, a szerelem érzelmei, és az árvaság traumáját is rendesen körbetapogatják a filmben. Webbnek viszont most sem sikerült elszakadnia a Raimi-trilógia konfliktushelyzeteitől, s hiába kavarja meg, nagyjából ugyanazokkal a lapokkal játszik. Ismert utakon kering a pókember esetében felettébb felszínes „ki-vagyok-én” identitáskonfliktus, és a Gwen és Parker közötti – immár humoros évődéssé finomított – „hol járunk, hol nem” ügylet is – az újfent behozott Zöld Manó-szálról nem is beszélve.

A csodálatos Pókember 2 így középutas biztonsági játékká szelídül, amely ugyanazt akarja mondani, mint Raimiék, csak kicsit másképp. A hangsúly pedig a kis mértékegységen van, hiszen a készítők mindent megtettek, hogy Garfield – a színész, nem a macska – Pókemberét közel hozzák a képregényekből ismert, bolondos arcához. Azoknak készült tehát ez a mérsékelten izgalmas és feleslegesen túlbonyolított film, akik felnevetnek, ha Parker felugrik és csettint egyet a bokájával – mert ha valaki ezt nem találja vicces utalásnak, akkor észrevétlenül úszik el mellette a kétórányi jópofáskodó humor. Robert Downey, Jr. Vasember-magánszáma mellett akkor is kínos ez az erőltetett showmankedés, ha az eredeti képregényekből ollózták ki a poénokat – a humor csak akkor működik, ha akcióval párosul, és a burleszk-gegek során Peter hálójával mindenkit csetlő Chaplinné és botló Keatonná változtat.


Ha szórakoztató Pókembert nem is, de valamit azért adományoz a direktor a szuperhősfilm zsánerének. Az öt film után már kiszámítható pókakrobatikát IMAX-terembe méltóan rendezi Webb, akinek elévülhetetlen hozzájárulásai közé számíthatjuk a pókemberes repülőgép-szimulációt és az ijesztő antagonistává változtatott, vörös szemű hipszter figuráját. Az újra felbukkanó Harry Osbornnak Dane DeHaan kölcsönzi arcát és impozáns színészi teljesítményét, kár, hogy az amúgy túl sok szálon futtatott történet őt is csak egy alulmagyarázott jellemtorzulással intézi el.

 

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu

Webb viszont nagyot húz, mikor a Watchmen után újfent a stíluscentrikus rendezést hozná vissza a szuperhősfilm műfajába, és nem extrém koreográfiákkal, hanem vizuális trükkökkel dobja fel az akciókat. Ilyen például a Times Square-en lezavart párbajjelenet, ahol régi mutatványokat (idő- és képkimerevítés, nyakatekert kamerasuhanás) ad elő meggyőzően. A slusszpoén pedig az, hogy a hétköznapjain kliprendezőként dolgozó Webb zenére vágja akcióit, s Elektro – a név kötelez alapon – például dörgő basszusra és torz elektrozenére zúz. Jamie Foxx a forgatókönyv előírásainak megfelelően, azaz erős ripacskodással játssza az elektromos másodgonoszt, aki hiába tökös és sajnálható alak egyszerre, a 21. században azért ennél többet is ki lehetett volna hozni az áramtól - vagy annak hiányától – való „félelemből”.

Hálóvető főhősünknek így mindkét ellenlábasát gyengíti a Pókember-filmekből kikophatatlan ponyvalogika, amely pusztán mondvacsinált indokok miatt bekattanó pszichopatákat tud felmutatni gonoszként. A kitalált alakoknál azonban sokkal betegesebb a New York-i lakosok viselkedése, akik nap mint nap ki vannak téve nemi erőszaknak, fegyveres rablásoknak, és már azon se lepődnek meg, ha egy lépegetős robot gépágyúval szántja végig az utcát. Ám ha a Times Square-en egy áramütéseket osztogató alak és egy pókjelmezes fazon összecsap, ők gondolkodás nélkül állnak a rendőri kordonhoz, hogy végignézzék a cirkuszi látványosságot és szurkoljanak. Ott visonghat a gyerek is a halálos 2200 volt mellett, hadd szorítson példaképéért – mindenkit megdelejez a várva-várt párbaj, a megmentőnek hitt Pókember még az anyai ösztönt is kikapcsolja.

Ha innen nézzük, meglehetősen ijesztő kórképet fest ez a bagatell, kis mese.

Szerző: Soós Tamás
Rendező:  Marc Webb,  Író:  Stan Lee, Steve Ditko,  Forgatókönyv:  Alex Kurtzman, Roberto Orci, Jeff Pinkner, James Vanderbilt,  Zeneszerző:  Hans Zimmer, Pharrell Williams,  Operatőr:  Daniel Mindel,  Producer:  Avi Arad, Matthew Tolmach,  Vágó:  Elliot Graham, Pietro Scalia,  Szereplők:  Andrew Garfield,  Jamie Foxx,  Paul Giamatti,  Emma Stone,  Dane DeHaan,  Sally Field,  Martin Sheen,  Chris Zylka,  Frank Deal,  Csókás Márton,  Chris Cooper,  Kari Coleman ,  Denis Leary