Harold Pinter: Az utolsó pohár / Stúdió K
2014.05.07.

Műcímek egyik leggyakoribb szava az „utolsó” jelző. Pozitív, negatív, közömbös, tréfás és számos egyéb színezettel. A szó azonban igen sokszor önmaga jelentésének ellenkezőjét vetíti előre, azaz kezdetet, újraburjánzást, folytatódást sejtethet. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Parti Nóra, Nagypál Gábor
Parti Nóra, Nagypál Gábor
A Harold Pinter 1984-es darabjában ábrázolt hatalmi önkényre, a valamely okból foglyul ejtett és megtorlás áldozatául eső (értelmiségi) család drámájának közegére három évtizede a „dél-amerikai típusú diktatúra” behatárolást alkalmazták, mert a sokkal tágabb jelentésű történelmi-társadalmi parabola közvetlen eseményforrása a Pinochet-rezsim chilei berendezkedése volt. Bár maga a latin kontinens hétköznapi valóságával nem húzódott vissza mindenestül a színmű mögül, a 21. század elején más földrészek egyes országai is sajnálatosan kitüntetik magukat a nyers, vagy az áttételesebb, „tapintatosabb” modell-állításban.

Áttételes, tapintatos Az utolsó pohár is (Bátki Mihály fordítása), a Stúdió K-ban megvalósított bemutatója is. A vallató pribék, aki a révület boldogságával csügg elérhetetlen magasságokban felette trónoló urán, az országot militáns, kötelező egységbe kovácsoló Legfőbb Irányítón, a lovagiasság szabályait érvényesíti a kihallgatások során. Sőt, Nagypál Gábor épp csak árnyalatnyit démoni küllemű (s az általa elfoglalt bűnsekrestye-sarokban ugyanakkor kissé Krisztus-ikonú), fekete öltözékű erőszakszervezeti hivatalnok-kopója olykor még az elbizonytalanodást is megengedi magának. A totális fizikai fölény (erőszak, kínzás, megalázás: karhatalomra bízott szabadságkorlátozás, megsemmisítés) eszköztárának birtokában akár cimborálhat, viccelődhet is. Baráti jobbot kínálhat oldott modorban a különösebben nem is óhajtott behódolásért, ön-árulásért. Ez a másik ember, ez az elkínzott pária és két hozzátartozója nem sokat számít. Csak a megtörésük. Ellenszegülésük kiiktatása; kiiktatásuk az életből – élőhalottként.

Kovács Krisztián
Kovács Krisztián
Nagypál Gábor sokat beszélő, hangszínekkel alakoskodó (s közben „az utolsó pohárig” sokat whiskyző) Nicolasának sunyin magyarázó, hazugul beláttató, kipattanóan szadista attitűdjét a fogoly Victor csendjei, suttogásai, talán gége-véreztető ütlegektől is támadt torokköszörülései, felköhögései válaszolják meg szűkszavúan. (Vajon beszélő név-e a Victor, mely köztudottan győztest jelent? Valószínűleg igen, de eredhet más kötődésből, például a chilei mártír énekes, politikai aktivista, Victor Jara nevéből. S ne feledjük, etimológiailag a Nicolas név is a győzelem, sőt népi győzelem jelentés egyik változatára vezethető vissza.) Kovács Krisztián ebbe az imbolygóbb figurába, a halálra szánt emberi lény időnként szinte öntudatvesztő elnémulásaiba több erőt sűrít, mint amennyit a „magasztos küldetéséről” közhelyeket szajkózó tiszt dülledt öntudatával éreztetni képes. Kettejük közt Parti Nóra nemi erőszakot is elszenvedő Gilája asszonyi-anyai átszellemüléssel, egyben hús és vér tragikus realistájaként van jelen, akiben akkor is dolgozik az túlélés-energia, ha az nem több a maradék maradékánál, s akkor is a férjének (gyermeke apjának) társa, amikor a másik férfi, más férfiak mellé, alá kényszerül.

Pari Nóra
Pari Nóra
Szikszai Rémusz rendezésének temperáltsága áttételes, tapintatos: analitikusan csillapított. Ezért robbanhat fel benne időről időre a morál, a tiltakozás, az igazságvágy bombája. Újabban túl sokat és túl keveset jelent a „fizikai színház” műszó. Szikszai színháza a Stúdió K-ban egyszerre fizikai és pszichikai, naturális és elvont. Victor jéggel telt vödröket cipel lihegve, rohanva, roskadásig – Nicolas jégkockát hajigál italába. Egy sodort kötélen recsegve meg-megpörgetett szék nem darabka kender és nem tucatáru ülőalkalmatosság többé, ha Gila és Victor ezen a pányván kapcsolódik egymáshoz, tartja meg egyik a másikát, immár a reménytelenségben. A Fodor Gergely által foltos-sötétesre világított szín fénykörei, hasábjai is kétértelműek, híven a Harold Pinter-i kimondatlan konkrétumokhoz, lebegtetett ólomsúlyokhoz.

Kiss Julcsi feketében és fehérben tartott jelmezeit már egy parányi barna is felsebzi. Varga-Járó Ilona díszlete a rendezés szelleméhez híven, egyben a rendezést inspirálva kevés, átmeneti, lepusztított tárgyat, burkoló (mű)anyagokat hord fel a szabályos-kaotikus térbe, melyben például az élére állított, véres és tépett sodronyú vaságy sem azonos önmagával: inkább a szenvedés kapuja. A néhány vadonatúj pléhvederről viszont mintha még le sem vakarták volna az árcédulát: új bevásárlások a cégnél. Nicolas bárszekrényén az esküre emelt ujjú kézfej esetleges áhítatos képzőművészeti, vallási asszociációit kioltja, hogy akárha egy levágott kart látnánk a szekrény rácsos tetejére preparálva.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Amikor a Katona József Színház 1985-ben, a tatabányai Népház Orpheusz Színházával összefogva, Zsámbéki Gábor rendezésében műsorra tűzte a Pinter-darabot, a szintén fogoly gyerekszereplő (a házaspár hétéves kisfia) testi valójában is jelen volt. Szikszai csak a hangjával, hangbejátszással jeleníti meg a dráma egyetlen halottját, a kis lázadót, akinek azért kell lakolnia, mert a maga módján megkísérelt nem engedni a hordának. Szülei fokozatosan (együtt és külön) döbbennek rá halálának bizonyosságára. Nem a megkínzás, nem az erőszak, hanem ez a csapás a megsemmisítő.

A hangdramaturgia beválik, noha helyenként épp oly problematikus, mint a gyerekszínész tényleges felléptetése lenne (és volt a Katonában is egykor). Ám ez a kiáltó hiány indokolttá teszi, hogy az egy-egy percében olykor (az ismétlések, ismétlődések kiürülésétől) fakóbb, egészében kitűnő premier színlapja feltüntet egy gyászkeretbe foglalt nevet: Huszár Zsolt színművészét, „Aki mindig velünk van”. Nem az egykor a Stúdió K szellemi köréhez tartozó Huszár életét követelő fatális baleset borzongatásába remegünk bele: a haláltény arra emlékeztet, milyen embertelen módozatok társadalmi technológiája végezhet egy, két, sok emberrel, s hogy ama jelképes pohár sosem utolsó. Még akkor sem, ha betelik.
Szerző:  Harold Pinter,  Rendezés:  Szikszai Rémusz,  Fordítás:  Bátki Mihály,  Játsszák:  Nagypál Gábor,  Kovács Krisztián,  Parti Nóra,  Jelmez:  Kiss Julcsi,  Tér:  Varga Járó Ilona,  Produkciós vezető:  Kulcsár Viktória,  A rendező munkatársa:  Gyulay Eszter