Titanic Nemzetközi Filmfesztivál 2014 - Világkörüli út
2014.04.22.

Milyen lehet egy kazah középsuliba járni? Milyen beleszeretni egy fogyatékkal élőbe? Vajon érdemes kinevetni egy bányászt? Egy kazah, egy kínai-japán, illetve egy kanadai alkotásból mindezt és sok minden mást is megtudhatunk. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

A bűn érintése kínai-japán koprodukcióban készült. A forgatókönyvet jegyző Jia Zhangke négy, Kínában megtörtént esetet dolgozott fel, négy szálon fut a cselekmény és mindegyik szál az agresszív, gátját vesztett erőszakról szól, ahol ez az erőszak semmire sem megoldás. Az első szál egy falusi bányászt követ, aki felemeli hangját a bányatársaság korrupciója ellen, vesztére: ugyanis a küzdelmében természetesen egyedül marad, ráadásul még meg is verik, nyilvánosan megalázzák, a közösség pedig ellene fordul. Éppenséggel nem csoda, ha fog egy puskát és válogatás nélkül lövöldözni kezd – gondolhatjuk, miközben mintha az volna az érzésünk, a rendező sokkolni is akart minket. A következő szál is hasonlóan véres (mindegyik az): egy motorost megpróbálnak kirabolni, de ő, ahelyett hogy átadná a pénzét, inkább lelövi a támadóit. Mi is ezt tennénk. Aztán ráébred, hogy ez a lövöldözés és rablás sokkal izgalmasabb számára, mint az, ha nem csinál ilyesmit. A következő szálon egy recepcióst látunk, aki egy férjes ember nem túlságosan boldog szeretője, és aki egy késsel kezd mészárlásba, mikor kurvának nézik, az utolsó pedig egy nagyvárosba költöző, szerencsét próbáló szegény legényről szó, aki történetesen egy kuplerájban vállal munkát és beleszeret egy prostiba, végül maga alá gyűri a nagyváros, ő inkább magát öli meg. 

 

Horváth György, fesztiváligazgató A bűn érintését az egyik legnagyobb fogásuknak nevezte. A négy epizódból álló, "merész és okos" filmről úgy nyilatkozott, hogy az nagyon őszintén társadalomkritikus, és a Kínára jellemző hatalmas társadalmi egyenlőtlenségekre és ezek következményeire irányítja rá a figyelmet. "Én régen láttam ilyen erős hatású filmet" - fűzte hozzá. Tényleg tökéletes lenne A bűn érintése, ha valamennyivel gyorsabb tempóban mesélne. Mintha a kelleténél egy leheletnyivel többször érnénk rá megcsodálni az operatőr, Yu Lik-Wai rátermettségét, az erős helyszínválasztást, a remek castingot, de a film 129 percen keresztül nehezen képes fenntartani az érdeklődésünket. 

 

Jobb a helyzet a kazahsztáni (németországi és franciaországi) mozival, a Harmónialeckékkel, amelyet az elsőfilmes Emir Baigazin írt és rendezett. Aslanról szó, a 13 éves fiúról, aki nagymamájával él egy kis kazahsztáni faluban Az iskolában van egy srác, egy minigengszter, aki az eggyel nagyobb gengsztereknek szed védelmi pénzt a gyengéktől. Bolat ráadásul mindenkit meg is aláz (máshogy talán nem is menne). Hősünk, ez a szótlan, okos, furcsa fiú, aki idegességében gyakran hányja el magát, mindeközben csótányokat kínoz (például drótból eszkábált villamoszszékben süt meg egyet) és az elnyomottak közt barátokra lel. Végül pedig ő is az erőszakot választja. És innentől válik igazán érdekessé a történet.

 

Amit kicsit lassabbnak érezünk a kelleténél. Mármint a történetmesélés tempóját. Holott emlékezetes film is lehetne. Nincs benne ugyan túl sok újdonság, de a nem túl eredeti részeket ügyesen kombinálja. Hogy miért írom, hogy nincs benne újdonság? Például mert két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor láttam háziállatot levágni és feldolgozni a vásznon. Hosszan, részletesen mutatva. Onnantól kezdve, hogy hogyan játszadozik az udvaron szerencsétlen pára, hogy döfik belé a kést, folyatják el a vérét, kötik fel, nyúzzák meg, nyitják fel a hasát, szedik ki a beleit, darabolják fel. A művészfilmeseknek ez olyan lehet, mint az akciófilmekben a kötelező soft pornó.

 

Ami még zavaró a kazah alkotásban, hogy láttunk már iskolán belüli erőszakról szóló filmet, sokat, a magyar irodalom is rengeteget foglalkozott ezzel, az iskola mint mikrotársadalom rávetítése a makrotársadalomra sem akkora újdonság. Persze, talán egy műalkotás nem is feltétlen az újdonságok hajszolásáról szól, hanem például arról, hogy a mesélő hogyan képes felkelteni és fenntartani hallgatósága érdeklősét. A Harmónialeckék sok mindent bevet, például vizuális szimbólumokat, thrilleres álomjelenetet, kiszámíthatatlan cselekményfordulatot. És sok mindenben kiemelkedő, úgymint színészi, operatőri munka. A figyelmet ezzel együtt tartósan nem tudja lekötni, vannak üres, vontatott pillanatai, egyszerűen túl hosszú snittjei. Nem lesz ettől annyira nehézkes, hogy az ember felálljon a székből és hazamenjen, jó pár szinten érdekes tud maradni ahhoz, hogy végignézze az ember, de azért majdnem.

 

Végére hagytuk a Gabrielle-t, a kanadai Louise Archambault munkáját, amely „egy fiatal nő elragadó meséje, aki saját boldogságát keresi - az Oscar-díjra jelölt Felperzselt föld és a Lazhar tanár úr producereitől.” A dolog érdekessége, hogy ez a fiatal nő és az őt játszó színésznő (Gabrielle Marion-Rivard) is – Williams-szindrómás. Gabrielle egy speciális otthonban él, ahol hozzá hasonlóan fogyatékkal élő emberek laknak. Készülnek egy kanadai popsztárral való fellépésre, miközben Gabrielle és az egyik kórustag egymásba szeret, ami nem merül ki náluk sem a sóhajtva egymás szemébe nézésben. Le is akarnak feküdni egymással.

 

Annak ellenére, hogy fogyatékkal élőkről szól, ez a film nem dráma, hanem egy kedves romantikus, szerethető majdnem-musical. Talán épp ez benne a legnagyobb bravúr, hogy habár vannak benne abból fakadó konfliktusok, hogy a szerelmesek hogyan és hogyan nem szeretkezhetnek, de a rendezőnő nem viszi túlzásba a feszkót, sőt. Így aztán a nézőnek egy idő után a világ legtermészetesebb dolga lesz például (ahogyan az őket körülvevő szereplőknek is) egy down-kóros arc, vagy akár egy meleg karakter a mozivásznon, nem sokkoló, nem elszomorító, nem drámai. Mint film, ezért is lesz egy idő után kevésbé érdekes, hiszen tulajdonképpen természetes lesz az egész. És innen nézve ez nem is akkora tragédia, sőt.